Megalkuvás vagy békevágy?

XVII. POSZT-beszámoló

Az idei volt a második Pécsi Országos Színházi Találkozó az új ügyvezetés szervezésében. Sokan túl békésnek tartották, míg mások élvezték a találkozó előadásait, programjait, nem hiányolták a vitákat és az elmúlt éveket jellemző konfliktusokat. Végignézve a programokat, megpróbáltunk átfogó képet adni arról, milyen is volt az idei POSZT.

Június 8. és 17. között tartották idén a Pécsi Országos Színházi Találkozót, mely már az új ügyvezetés második fesztiválja volt. A találkozó központja újra Pécs belvárosába helyeződött így úton útfélen lehetett találkozni újra a művészekkel, akik még – a Mohácsi Szilvia és Barna Zsuzsa profin moderált – közönségtalálkozókon is részt vettek a Színház téren. A mostani színházi seregszemlén voltak igazán erős és érdekes, valamint érthetetlen módon beválogatott darabok a versenyprogramban. De mikor volt teljes egyetértés a válogatók munkáját illetően? Soha. Nem volt és nem is lesz mindenkinek tetsző kínálat, egy dolog azonban biztos: valóban fontos színházi előadásokat és pillanatokat, lehengerlő színészi játékokat is láthattunk idén Pécsett.

Nagy öröm volt az egészen színes off-program kínálat (monodrámák, komédiák, musicalek, Pintér Béla Társulata, Hajdu Szabolcs darabja) mellett, hogy a szakmai beszélgetéseket újra Lévai Balázs vezette. Ám a fesztivál mégsem örömmámorban telt, annak ellenére, hogy a tavalyi hibákat sikerült részben kijavítani, volt, ami a jókedvet elrontotta, de ha nagyon pozitívak akarunk lenni, akkor úgy fogalmazunk, hogy gondolkodásra késztetett. Sokan a ellenérzéseiket fogalmazták meg, mondván túl csendes volt találkozó, hiányzott a szakmai diskurzus. Ennek a véleményének adott hangot a Magyar Narancs hasábjain Tompa Andrea író, kritikus is, aki úgy fogalmazott: „Ez a rendszer van, ezt kell szeretni, jut eszembe az idei, valóban csöndes és végképp botránymentes POSZT-ról, ahol még a díjazottak is rendben vannak. Mondjuk, a fődíjas Mesél a bécsi erdőt az Örkényből éppen nem dicsértem nagyon e lap hasábjain, a Katona Nóráját azonban elég jónak tartottam. Ettől függetlenül valóban nem született botrányos díj, olyan, amilyen korábban, amikor visszatetsző lendülettel taroltak a Nemzeti előadásai. (…) A botrány, a vita, a kritika hiánya azonban több mindenről árulkodik. Például arról, hogy szakmailag már érdektelen ez a rendezvény, az eddigi vitatkozók eleve távol maradtak, kiszorultak, és így győzött a konszenzus, amit nevezzünk inkább megalkuvásnak. Idén semmilyen fontos »szakmai vitát« nem rendeztek a POSZT-on, úgy tűnik, nincsenek megbeszélni való kérdések. Ez a fesztivál végérvényesen Pécs közönségéé.”

Ugyanígy látta az Index.hu-n Kovács Bálint is, aki úgy fogalmazott: „az idei talán a fesztivál történetének legbékésebb és legnyugodtabb POSZT-ja volt.” Majd azt is megjegyezte, hogy: „a POSZT most már úgy tűnik, véglegesen a pécsi közönség fesztiválja lett ahelyett, hogy a szakma legfontosabb szemléje lenne, aminek eredetileg alapították.” A közönségprogramok mellett nincsenek szakmai beszélgetések, a színházi embereknek szóló fórumok, mely által a színházi szakma magáénak, avagy fontosnak érezhetné a fesztivált. Tehát a POSZT egy igényes színházi szemle lett, de nem több – véli Kovács, aki ugyan megjegyzi, a két dolog nem zárja ki egymást.

Minderre a szakmai beszélgetéseket vezető Lévai Balázs is reagált igencsak ironikus hangnemben a Facebook-bejegyzésében: „Régen minden jobb volt. Most fejeződött be egy színházi fesztivál, amit egy város érzett a magáénak és nagy számban látogatta a programjait, volt egy versenyválogatás, amin – kivételesen – nehéz volt fogást találni, megszületett a díjazottak névsora, ami teljesen oké a legtöbb szakember szerint, volt az off program, ami iszonyú erősre sikeredett (Pintér Béla, Keresztes Tamás, Horváth Lajos Ottó, etc, etc), volt rengeteg közönségtalálkozó, ahol nem volt üres szék, voltak a telt házzal futó szakmai beszélgetések nagy nevekkel (Grecsó, Dragomán, Nánay, Beck Zoli, Jászberényi Sándor, Enyedi Éva stb. - a telt házat le lehet csekkolni a fotókon), voltak kitűnő felolvasószínházi produkciók kitűnő színészekkel, voltak dedikálások, találkozók színházi emberekkel (Jordán Tamás, Molnár Piroska, etc), stb., stb.. (...) Biztos nagyon sok hiányossága van még a Posztnak, ez nem is kérdés, de most nem könnyítették meg a szervezők az újságíró dolgát, aki mindenáron a pusztulás narratívájába akarta helyezni a történetet. (elfogultságot kell bejelentsek, tisztelt bíróság, én vezettem a szakmai beszélgetéseket, megvettek kilóra, ami nem kevés).”

Nem véletlenül fogalmaz iróniával és mégis keményen Lévai, mert a tavalyi évhez képest az új vezetés valóban több hibát javított, először is behozta újra a belvárosba a programokat, próbált egy izgalmas, színvonalas és valóban mindenkit megszólító/meghívó színházi fesztivált létrehozni minden javítható hibája ellenére. A műsorvezető által említett nevek és az off-programba bekerült előadások sokszínűsége tényleg az odafigyelést és a konszenzust mutatta. A „pusztulás narratívájába” helyezésért tényleg kár lenne, de ha mindenképpen kell hibát keresni, akkor persze lehet találni. Ilyen például a valaha szebb napokat látott, de már nem annyira aktív vagy fajsúlyos lapokba író újságírók, vagy a programban nem szereplő színészek vendéglátása, de említhető még a POSZT-gála, mely műsora bár látványos, de még mindig kissé idétlen, és tavaly után még mindig kissé sok volt benne a színpadon moderátori szerepben fellépő Szente Vajk emlegetése. Azonban arra ügyeltek, hogy a díjazottak minden esetben méltóképpen vonulhattak színpadra és idén is remek köszönő beszédeket mondtak. Talán a gálán lehet igazán megérteni a köszönetnyilvánítások alkalmával, hogy a POSZT nem csak a nézőké, és a színházi újságíróké, hanem leginkább a művészeké, akiken ilyenkor látni, hogy mennyire fontos számukra az egész éves munkára vagy akár egy pályafutásra adott visszajelzés, elismerés.

Az elismerések mellé, idén először pénzjutalom is járt. A Magyar Művészeti Akadémia 2017-ben egy keretet hozott létre, melyhez mostantól bárki csatlakozhat, ezáltal növelve az anyagi jutalom összegét. Ám ez a változás is sokakból nemtetszést váltott ki, holott valójában hol lenne jobb helyen az MMA által adott pénz, mint a művészeknél? És lehet a Fekete György által vezetett akadémia munkáján és szerepén vitatkozni, azt azonban nem érdemes megkérdőjelezni, hogy egy ilyen rangos éves eseménynél kifejezetten jó, hogy végre van anyagi vonzata is a szakmai elismerésnek, a színészek nem túl rózsás fizetéseire gondolva.

A színészek szakmájuk iránti elköteleződését, a díjak feletti örömét, a találkozó jó pillanatait és fontosságát látva nem érdemes kényszeresen a hibákat keresni, ahogy abban sem, hogy egy sokaknak tetsző előadás miért nem kap díjat a találkozón. Az elmúlt évad és a versenyprogram egyik legkiemelkedőbb darabja a Futótűz Alföldi Róbert rendezésében, semmilyen elismerésben nem részesült, leszámítva a valóban lehengerlően játszó Kováts Adél színész zsűri díját. A budapesti bemutató utáni és a pécsi közönség körében aratott sikert követően meglepő a zsűri döntése, pedig Wajdi Mouawad libanoni–kanadai író műve megérdemelte volna a díjat. A Futótűzben egy halála előtt öt évvel megnémult anya végrendeletében adja gyermekei tudtára, hogy halottnak hitt apjuk él, és van egy bátyjuk is. Az ikrek azt a feladatot kapják, hogy találják meg őket, és adjanak át nekik egy-egy borítékot. A nyomozás során egyre több dologra derül fény a család múltjából, egyúttal egy közel-keleti ország kultúrájáról és belháborúiról is képet kapunk. Beszippant a történet, és nem enged el három órán keresztül. S mikor minden világossá válik, a sokktól magunk is megnémulunk, akárcsak a főszereplő anya. Minden karakter története külön dráma, de Kováts Adél kiemelkedik: letaglóz a játéka gyereklányként, fiatal szerelmes nőként és megtört anyaként is. A darab legnagyobb erénye, hogy Alföldi Róbert nem aktualizál, nem pártpolitizál, csak hagyja működni a történetet, mely önmagában is erős, de a kiváló színészi játékkal egyszerűen katartikus. Hogy idén mindez miért nem volt elég idén egy díjra sem, arra csak a zsűri tudna válaszolni, de mint minden alkalommal, ez most is szubjektív ízlés kérdése, melyen nem érdemes vitatkozni.

Ahogy azon sem, hogy zsűri által legjobbnak ítélt előadás megérdemeltem kapta az elismerést. Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című drámájában a Parti Nagy Lajos-féle nyelvi leleményeken és Bagossy László rendező látványos ötletein (fotográfiaszerű csodás állóképek, egy levegőben megálló ugrókötél) jókat lehet nevetni, de különben a mű az embertelenség, az erkölcstelenség és az emberi nyomor sűrített drámája. A szerző maga így fogalmazott: „Minden színdarabom tragédia – csak azáltal válnak komikussá, hogy olyan rettenetesek. A rettenetest meg kell mutatni”. És ez Pécsett is sikerült az Örkény Színház rendkívüli társulatának. A látványról is érdemes szót ejteni, hiszen a díszlet csupán egy fekete zongorából áll, mely bámulatos módon változik kellékké, hol biliárdasztallá, hol bolti kirakattá, hol parkrészletté és még megannyi mássá (Bagossy Levente lenyűgözően ötletes munkája). A hangulat megteremtéshez Ignjatovic Kristina korhű jelmezei is kiválóak – nem véletlen, hogy megkapta érte a szakmai zsűri elismerését. A Mesél a bécsi erdőben Bagossy nem aktualizál, hanem inkább frissít. Az 1930-as évek osztrák világát bemutató előadást áthatja az ötletesség, az energia, annak ellenére, hogy az emberi gyarlóság és a kiúttalanság megrázó képe rajzolódik ki előttünk.

A két fővárosi előadás után érdemes megemlíteni két vidéki előadást is, melyek kiemelkedtek az idei programból. A Platonovnak, Csehov első és egyben leghosszabb művének izgalmas színpadi adaptációját láthatta a közönség a Kecskeméti Katona József Színháztól. Szász János rendező Apátlanul című előadásában a nézők egészen közel ülnek a szereplőkhöz (a POSZT-on a színpadon, míg Kecskeméten a Ruszt József Stúdiószínpadon), így pillanatok alatt beszippantja őket az Anna Petrovna vendégeiből áradó érték- és reményvesztettség, a feszültség. A színdarab alatt folyamatosan elfojtott érzelmek, féktelen indulatok, ki nem mondott vallomások törnek elő. Nincs nő, és talán férfi sem, aki ne rajongana Platonovért, pedig ő minden szavával és tettével csupán kegyetlen tud csak lenni, hiszen a magával és életével folytatott küzdelem minden erejét felemészti. A kezdeti gegek (a színészek becenevén szólítása, mobilozás), a „színház a színházban” hatás folyamatosan elhal, és csak a végén tér vissza, addig pedig egyre sűrűbb drámát kapunk, csodálatos színészi játékkal és lenyűgöző színpadi látvánnyal. A darab címátalakítására érdekesen utal Platonov éneke, melyben a szüleit kárhoztatja jelen sorsáért, de az előadásban bár nagy a kísértés, sem Csehov, sem Szász János nem ítélkezik, csupán feltár.

A főszereplő Kocsis Pál a színész-zsűri legjobb férfi alakításának járó díját, de a Közönségdíjat is megkapta, teljes joggal, hiszen egész végig elementáris erővel játssza a megtört falusi tanítót, bár talán ez utóbbi díj nem csak neki, hanem az egész előadásnak szól. Ugyanakkor szintán öröm, hogy a legjobb férfi mellékszereplő is a darabban játszó Nagy Viktor lett.

A másik, ám egészen eltérő stílusú közönségsiker a találkozón a Weöres Sándor Színház előadása volt. A falu rosszát Tóth Ede után és helyett írták a Mohácsi-testvérek – így olvasható az ismertetőkben, és valóban, Mohácsi István és János a már 2010-ben átdolgozott művet most Szombathelyen újra elővették és frissítve állították színpadra. A nyelvi humorral, kiszólásokkal teli három felvonásos zenés népszínműben van: letelepedési kötvény, legsikeresebb nemzeti konzultáció, offshore és „offshore-os”, „nemzeti községláda” vagy „rosszul kommunikált szeretet” és olyan mondatok is, hogy: „Lopod a napot, míg mások tisztességesen lopnak”. Valójában azonban egy falut látunk, ahol szinte mindenki ítélkezik, titkolózik vagy a tilosban jár, a szeretnek és becsületnek már nyoma sincs. Mindeközben a néző mégis remekül szórakozik az elé tartott görbe tükrön, a színészi bravúrokon, a kiválóan előadott énekeken, nótákon, és gyönyörködik a látványos koreográfiájú táncokban. A díjeső elmaradásának oka az igen erős mezőny és az újrafelhasználás is lehet, mindenesetre öröm, hogy Szerémi Zoltán Cserebogár Jóska megformálásáért megkapta az MMA alkotói díját.

Meglepő, és egyúttal kissé érthetetlen, hogy az 2017-es POSZT határon túli előadásai nem voltak kiemelkedőek, sőt. A Kolozsvári Állami Magyar Színház A mélyben című előadásáról már az első felvonás alatt szivárogtak el a nézők, míg a szünet után alig a nézőtér fele ült vissza. Mindez azonban nem a remek színészek hibája, hanem a homályos szürkés látványvilágú rendezésé. Gorkij művét Yuri Kordonsky egészen borúsra alakította, és sajnos a néző így tényleg alig látta, sőt gyakran alig halotta a színpadi történéséket. Mindez azért is érdekes, mert az előadás másnapján tartott szakmai beszélgetésen a rendező bevallotta, hogy tudja, hogy ezek hibák a darabban. „Ennyi munka, hogy ilyen rosszul érezzük magunkat nézőként” – idéztek fel egy kolozsvári nézőt ugyanezen a délelőtti fórumon, és be kell vallani, hogy a legtöbbeknek valóban ez volt az érzése. Fájt látni, ahogyan a kitűnő erdélyi színészek küzdenek a színpadon.

A másik furcsa élmény, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulatának –látványvilágában azonban csodálatos – produkciója volt. A Radu Afrim által írt és rendezett Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című előadás tucatnyi kis mozaikot, emlékképet mutatott be a romániai 70-es évek paneles mindennapjaiból, ám a képsorok, mégha össze is álltak egésszé, legalább négyszer éreztették a nézővel, hogy vége az előadásnak, ám végül mégis valahogy hoppon hagytak mindenkit.

A kolozsvári előadáshoz hasonló negatív élmény volt Munduczó Kornél rendezése, a Látszatélet is, mely bár vitathatatlanul a legerősebb látványt hozta a POSZT-on a 360 fokban megforduló díszlettel, mindez azonban rendkívül kevés volt egy versenyprogrambeli színdarabtól. A másfél órás előadás első fél órája valós idejű filmvetítés, majd alig hallható élő színpadi játék következett, melyet legalább tíz perces díszletforgás követett, hogy utána még maradjon egy háromnegyed óra a szálak elvarrására, újak behozására. A nyomasztó és hatásvadász előadás a fesztivál utolsó előadásaként igazán sokkoló zárás volt, de ezen az egyeztetés nehézségei miatt nem tudni, hogy lehetett-e volna segíteni. Mindenesetre a legjobb díszletnek járó elismerés teljesen jogos az ötletért, ugyanakkor érthetetlen a legjobb írói és dramaturgi munka elismerése a nem összefüggő, inkább csak érzeteket, problémafelvetések vázlatát tartalmazó előadásért.

A fentieket végigélve pár dologban biztosak lehetünk az idei POSZT után is: a szakmának és a közönségnek is szüksége van egy ilyen seregszemlére; Pécs remek otthona ennek; a színészek örülnek a fesztiválnak, és vágynak az elismerésre; a találkozások és beszélgetések igen fontosak itt is. Végül pedig: soha senki nem fog olyan versenyprogramot összeállítani, amivel mindenki maradéktalanul elégedett lesz, azonban aki nem segíti valahogyan a munkát, hanem kritizál csupán, az nem tesz a POSZT előrelépéséért, fejlődésért, a hibák kijavításáért, és az senkinek nem jó, sem a művészeknek, sem a szakmának.