Varga Anikó
Kinek? Miért? Miről?
Ha van kérdés, ami az idei POSZT kapcsán az elmúlt évekhez képest is talányosabb, hogy kinek szól a fesztivál és miről. Pedig a Kiss B. Attila operaénekes és Sólyom András filmrendező által válogatott versenyprogram korrektnek mondható. Annyiban nem hozott újat az eddigi eljáráshoz képest, hogy egyszerre érvényesítette a területi és minőségi elvet (azaz igyekezett a főként kőszínházi évad legjobb produkcióiból a főváros-vidék-határontúl egészét lefedve válogatni), s e szempontok szerint többé-kevésbé reprezentatív összképet állított össze. A tartható program önmagában viszont nem garantál jó fesztivált is, különösen, ha olyan feszültségek övezik és szövik át mélyen a rendezvényt, mint a POSZT-ot, aminek erősen konfliktuális közelmúltja a 2012-es tulajdonosi szerkezetváltáshoz köthető, és aminek új hatalmi felállásában átláthatatlan és szakmaiatlan kompromisszumok sora született.
A szakmai zsűri összeállítása kapcsán kirobbant múlt évi botrány után az idei fesztivál megújulást hirdetett, új vezetői felállással startolt. Szűcs Gábor, Magyar Attila és Kővári Zsuzsa nyertes pályázatát érte előzetes kritika amiatt, hogy a fesztivál-brand tetszetősen populáris újrafogalmazási terve nélkülözi a szakmai elképzelést, de hogy ez milyen irányt jelöl ki az erősen amortizálódott fesztiválnak, inkább a megvalósítás felől érdemes megfogalmazni.
Az idei POSZT-ot pedig mintha egy teljes szakmai terepismeret nélküli csapat szervezte volna, amelyik a fesztivál eddig jól bevált eljárásait nem vette át, és úgy általában, színházi fesztivál közelében sem igen lehetett. Nehezen magyarázhatók különben az olyan bakik, mint hogy például a délután játszó Forte Társulat aznap esti szállását megspórolták, így elmaradt A te országodról szóló másnapi beszélgetés; vagy, hogy a műsorfüzet mindenféle szereposztás és (válogatói) ajánló nélkül, röpke négy oldalon kínálta a versenyprogramot (ellenben a Kodály Központba szervezett zenei programot valami okból részletesen tükrözte). A szakmai beszélgetést, ami hosszú ideig közvetlen terepet adott a versenyprogram megvitatásának, és ami, ha nem is minden tekintetben kifogástalanul, de az adott produkciókat különböző színházi ízlések és gondolkodás felől megvilágította, idénre átcsúszott a közönségtalálkozó – szintén nem produktív csavarral, drámafoglalkozás-szerűen elgondolt – műfajába. Hiányoztak tehát a fesztivál köré épülő szakmai-nyilvános viták valós alkalmai, platformjai, lehetőségei: idén a két válogató sem tette közzé szempontjait/gondolatait/tapasztalatait a versenyprogram kapcsán, és távol maradt a szakma jelentős része is, ami ebbe a vitába bekapcsolódhatott volna; mindezek szintén közrejátszanak a fesztivál súlytalanodásában. De a szakma mellett a várost sem sikerült integrálnia az idei kiadásnak: jóllehet a pécsi közönség érdeklődött a színházban játszott versenyelőadások iránt, ezt leszámítva a Király utca pangott az ürességtől, megszűntek a környező étterembe-galériába-utcára szervezett járulékos programok, nem volt központi, látható jelenléte, arca a fesztiválnak. Melléfogás volt a teljes idei OFF Zsolnay negyedre való építése: az előző években is nehézkesen működött a szigetszerűen zárt, távoli helyszín, idén azonban annyira rosszul, hogy volt előadás – a Mentőcsónak Szociopolyja –, ami nézők hiányában egyszerűen elmaradt. Emellett az OFF-program zsugorodása nem örvendetes: ez a programvonulat adott hosszú ideig helyet a progresszívebb, kisebb műhelyek bemutatásának, és ez azért különösen fontos, mert a versenyprogram sohasem volt különösebben nyitott erre az irányra. A szervezés – nézőket, alkotókat különbözőképp, de egyaránt ért – kellemetlenségei bosszantóak, olykor kifejezetten botrányosak voltak, és egy ekkora múltú és költségvetésű rendezvény esetében nehéz túllépni ezeken. Sokkal szomorúbb azonban, amit a hibák összességében és perspektivikusan sejtetnek, hogy fesztivál újragondolásának ambíciója nem látszik a szlogenek szintjén túlra terjedni; így kétséges, hogy az új csapat miként lesz képes az ország legnagyobb (és sokáig legrangosabb) színházi fesztiválját a szakmai élet felől konstruktívan újragondolni.
*
Az egyes előadások, a színházi élmény, persze, sok rossz érzést felülír. A válogatást – nem új tapasztalat ez – nehéz egyetlen, erős értelmezési keretben megragadni (a POSZT konszenzuálisan egyensúlyozó válogatási elvei miatt rendszerint nem kedvezett az esztétikai provokációt kihívó programnak – talán utoljára a Kukorelly-év tudott statement-szerű lenni). Akad benne kísérletibb és klasszikusabb, színvonalát tekintve kapásból érthető, illetve megkérdőjelezhető előadás is. Ebben a finom vegyesben idén tendenciaszerűnek tűnt a társadalmi-közéleti valóságra reflektáló előadások vonulata.
Ami Máté Gábor rendezésével kezdődött – Az olaszliszkai emlékezetdráma, amit egy permanenssé tett történelmi ásatás és sírgödör nézőpontjából, annak mélyén és peremén celebrálnak a Katona színészei ironikus és megrendítő szertartás-színházként. A múlt feltárásának folyamataiban Máté rendezése úgy helyezi egymás mellé a görög tragédiára emlékeztető kórust, a gyilkosság újrajátszását, a nyomozást, a pert – Borbély Szilárd drámai szövegét és az író önéletrajzi történetét –, hogy miközben az előadás szövetén keresztül annak a tapasztalatát fogalmazza elénk, mennyire bonyolult is az igazság fogalma, addig egy pillanatig nem függeszti fel a gyilkosság nyers, magának az elmúlásnak a felfoghatatlan tényét.
Az olaszliszkai
A Forte Társulat előadása szintén a múltba tekint, és ezen a színházi tekinteten keresztül mindenestől megjelenik az ország, amiben élünk. A Tar-novellák alapján létrehozott A te országod a rendszerváltás veszteseiről, a hirtelen privatizáció káoszában a semmibe csúszó, nyomorba és reménytelenségbe, alkoholizmusba süllyedő munkás-rétegről szól.
A te országod
Ennek tipikus karaktereit ragadja meg Horváth Csaba rendezése, amely a gyár és munkásszálló belsejét a rendszerváltással együtt egy tágabb társadalmi közeg felé nyitja: a Krisztik Csaba által alakított részlegvezető sorsát követve látjuk az új perifériát, amibe ezek az emberek kerülnek. A Forte érett produkcióját méltán díjazta a szakmai zsűri a legjobb rendezés díjával.
Ascher Tamás éles, lényeglátó rendezése, A Bernhardi-ügy egy botrány kipattanása-felnövése-lecsengése mentén ismerős közhangulatról ad állapotrajzot. Az Örkény színészeinek játéka nem csak azt teríti elénk, miként keres és talál könnyedén ideológiai eszközöket-indokokat a hatalomvágy a szakmai magatartás ellenében, ha erre lehetőséget teremt a politikai helyzet, hanem a józan ész hatékonyságát illető nagy adag szkepszissel azt is megmutatja, miként működik maga a hatalom, és vele együtt a nyilvánosság számtalan tényező, motiváció által torzított és meghatározott erőként.
A Bernhardi ügy
Szikszai Rémusz Tartuffe-je alighanem igazi közönség-kedvenc lett: kiváló ritmusú, szellemes és egyre sötétülő komédia a tatabányai előadás. Szikszai előadásában a felsőbb igazság a zsarolás képében érkezik helyretenni a dolgokat: a megbocsátás, a vagyon megmaradásának ára nem csak az, hogy egy akváriumban-országban kell élnie átvertnek és átverőnek, de az is, hogy Orgonnak eztán az aktuális hatalom rendelkezésére kell állnia.
Tartuffe
Mohácsi János Istenítélete – amit harmadik alkalommal a Vígszínházban rendezett meg Mohácsi, és aminek erős pécsi fogadtatásában közrejátszhatott a második, pécsi rendezés emléke is – szintén fenyegető társadalmi folyamatokat mintáz: a salemi boszorkányok történetén keresztül a vád- és ítélethullámot mozgató tömeghisztéria természetét.
Istenítélet
Stohl András John Proctora megrendítő alakítás, elválaszthatatlan Herczeg Adrienn lenyűgöző, érdes-tiszta játékától. Apokaliptikus történetet mutat fel Alföldi Róbert Lear királya: egy világgá tágult nappaliban, egyetlen masszív ebédlőasztal körül játszódik a szirteket-lankát, de leginkább az emberi lélek magasságait-mélységeit bejáró előadás, László Zsolt szép Lear-alakítására épülve.
Lear király
A legjobb előadás díját elnyerő kecskeméti Zsótér-rendezés, a Macska a forró bádogtetőn amerikai-vidéki magyarországi történetként kerül elénk a díszlet által csupán félig belakott színpadon: a hatalmas ablakokkal rendelkező vendég-hálóból egyszerre látunk az üres színpad, ültetvény és „kisbirtokos”-„újgazdag” magyar valóságra.
Macska a forró bádogtetőn
A színháziasság köztes, az idézetszerűséget eleve kiemelő terében Zsótér a kulturális referencialitással játszik, a két világ disszonanciájából és összecsengéséből származó humorral, tragikummal. Az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte budaörsi Liliomfi szintén markáns rendezői gondolkodást mutat: az Athéni Timonból ismerős színis csapatot láthatjuk viszont a roppant lendületes és erősen zenei előadásban, amely Szigligeti Ede alaposan megdolgozott drámáját mindenestül a vándorszínészet kontextusába helyezi – a vándorszínészet hagyományát pedig a mai fiatal színjátszókéba.
Liliomfi
Másként alapja a zenei gondolkodás a Bocsárdi László által rendezett Vízkeresztnek, ami a shakespearei szerelmi vígjáték nyomasztó, szorongató melankóliájára különösen érzékeny. Bérczes László kaposvári rendezése mesélős-közvetlen együttlét, és pont ez a része benne a leginkább jó – a visszafogott színészi jelenlét, különösen Szarvas József finom gesztusokból épített játéka mellett épp ezért zavarók a csináltság gesztusai, a szinte realisztikusan kidolgozott díszlet, az előadás végén esztétizálóan fellobbanó mű-tűzfény.
Ha nem is sikerült a teljes POSZT-programot átfognom, ebben akadtak kérdéses láncszemek. Számomra az évad legjobbjainak sorában kevéssé volt meggyőző Cserhalmi György fehérvári rendezése; az ember rögtönítélő természetéről szóló Tizenkét dühös embernek szintén erős közéleti aktualitása van, de az előadás a színes karakterábrázolásnál nem merészkedik mélyebbre. Ahogyan a nyíregyházi Túl zajos magány is egyszerűen kezeli a hrabali derűt, főként az anekdotázó jellegre és a bolondos kisemberi figurákra épít, ennek tetszetősségére, és így Ivo Krobot rendezése épp azt a feladatot nem végzi el színházilag, hogy a könnyedség, életszeretet mögé igazán megrendítően építse föl a világ sötétségét. De Harmadik Színház Piszkavasa is kérdéses a válogatásban – jóllehet Vincze János rendezésében is van szépség, izgalmas színészi játék.
És míg elmondható, a szakmai zsűri valóban szakmai feladatot végzett, értékelésük alapján tehát a színháznyelvi invenciót és komplexitást tükröző alkotások kerültek díjazásra idén, addig maga a találkozó, az ezt övező kontextus – illetve ennek hiánya – összességében inkább a POSZT jövőjét illető megoldatlanságokat domborította ki.
