Adorjáni Panna
Dekonstruált, buja Psyché
Gyulai Várszínház – Kaposvári Egyetem: Psyché (rendezte: Vidnyánszky Attila)
A gyulai vár mögött gyümölcsfák között, hátrafelé mélyülő lankás kert, a fákon fehér és bézs textilek, itt-ott női hálóingek lógnak. Elől két hatalmas fa között a magasban fehér ágy, máshol hatalmas fehér keretek, középen egy kis kerek asztal, jobbkéz felől öltözőasztalka. Nehéz teljességgel belátni a teret, a sötétedésben sejtelmesen megvilágított tér szinte határtalan, amit csak a játszók mozgásai kereteznek valamelyest. Ez a Kaposvári Egyetem színészhallgatóival előadott és Vidnyánszky Attila által rendezett Psyché előadásának tere – a természetbe beleálmodott, tündérien mesés tér szerzője pedig Olexandr Bilozub látványtervező.
Az előadás a Weöres Sándor által kitalált 19. század elején élő és alkotó „költőnő” alakjából, Lónyai Erzsébet, becenevén Psyché buja és tragikus sorsából indul ki. A fiktív história szerint Psyché apai ágon nemesi származású, anyai ágon pedig „állítólag Szindel cigánykirály leszármazottja, királykisasszony”. A különlegesen tehetséges költő az évek során több házassági ajánlatot kap és utasít el, bejárja fél Európát és különféle szerelmekbe és viszonyokba keveredik. Életútját végigkíséri a „bujakórral” küzdő és nála valamennyivel idősebb Ungvárnémeti Tóth László iránt érzett szerelem, illetve a szabadság és művészet szeretete. Az előadásban elhangzó Psyché-költemények nagyrészt érzékiségtől túlcsorduló, gyakran profán és szókimondó nyelvezetet használó versek, amelyekben a költő nyíltan vall mind vágyairól, mind pedig a kor hölgyeire nemigen jellemző szabados életének különféle részleteiről. A „[m]indég Ámor karjaiban ég[ő]” nő mégsem lesz társadalmon kívüli, ahogy azt a kort ismerve sejtenénk, és annak ellenére tisztelet és szeretet övezi, hogy semmilyen korabeli szociális elvárásnak nem tesz eleget. Ennek két oka is van: egyrészt Psyché költőként szakmai megbecsülésnek örvendhet (ráadásul a fáma szerint még Beethovennel meg Goethével is találkozik), másrészt roma felmenői miatt egzotikus lényként ábrázolt. Vidnyánszky rendezésében ez a két elem kissé ellentmondásosan kap helyet. Egyrészt Psyché megsokszorozódva, egyenesen hét színésznő által (Ács Eszter, Barta Ágnes, Katona Kinga, Mikecz Estilla, Nagy Johanna, Roehnelt Zsuzsanna, Vas Judit Gigi) jelenítődik meg, akik felváltva játsszák a hősnőt és az egyéb fel-felbukkanó női alakokat. A szerep dekonstruálása üdítően hat: Psyché mindig kissé másként jelenik meg, a színészek alkata, játéka és egyéni interpretációja szerint. Másrészt az előadásban különös hangsúlyt kap a költő származása, és a sokféle Psyché végtére ugyanabból a sztereotipikus buja „cigánylány”-ábrázolásból merítkezik.
A női Psychékhez hasonlóan némileg szabadon oszlanak meg a férfi szerepek is a férfi színészek között (Berettyán Nándor, Berettyán Sándor, Bordás Roland, Fülöp Tamás, Kovács András, Kránicz Richárd, Krausz Gergő, Stefánszky István); ezek közül a legállandóbb karakter az Ungvárnémeti Tóth Lászlóé (Fülöp Tamás), aki úgy kíséri végig a darabot, hogy minduntalan ki-kilóg belőle. Az előadás egyik pillanatában például azt látom, ahogy a rendezői baloldalon, a tulajdonképpeni játéktértől jó pár méterre vonszolja magát a fűben, miközben a szemünk előtt egy másik jelenet folyik. Az ilyen típusú egymásra játszások egyébként gyakoriak és alapvetően kétfélék: van, amikor a fő-jelenet körül a szemünk előtt még sok minden más is történik, kisebb improvizatív koreográfiák, látszólag random császkálások a térben; máskor a szereplők kvázi a látókörünkön kívül már „szerepben” vannak, a lugasszerű kert mélyében pillanthatjuk meg őket vagy az oldalunkon jobbra vagy balra, ahogy már „játszanak”. Nincs kulissza, csak akkor tűnnek el valóságosan a játszók, amikor a hátunk mögé szaladnak, vagy ha sikerül a fák között megbújniuk. Ez utóbbinak izgalmas ereje van például az előadás első jelenetében: hosszú percek óta helyezkedünk a játéktérrel frontálisan helyezett nézőtéren, a térben már látni egyik-másik színészt, de amikor az előadás ténylegesen elkezdődik, szinte a semmiből tűnnek elő a többiek, felénk szaladnak a bokrokból és fák mögül, hogy aztán lányok és fiúk incselkedő és feleselő flörtölgetésbe kezdjenek.
A töredezettség és dekonstrukció elve megjelenik az előadás szövegében és a látványban is. A tér különféle elemei mozgathatóak, a kereteket fel lehet akasztani a fákra vagy kézzel ide-oda hordozni, az egyik fáról damilon lógatott almák lógnak, hatalmas lepedők, óriási vasszék és gyertyával vagy csengőkkel felszerelt abroncsszoknyák jelennek meg a térben – minden jelzésszerű és bár részleteiben megidéz egy tipikus világot, mégsem áll össze egyértelmű „színpadképpé”. Ehhez hasonlatosan Psyché költeményei és a hősnő életútja mintegy többszólamú kórusműként hangzik el, amelyben szólók, duettek és tuttik kapnak helyet, de amely szerkezetileg elég nyitott marad ahhoz, hogy különféle vendégszövegek (az előadás vége felé például magyar könnyűzenei dalok egy-egy kiragadott sorát halljuk felcsendülni, bár számomra értelmezhetetlenül) és az előadás varázslatos világától kissé idegen auditív elemek is helyt kaphassanak benne. A darabjaira szedett, majd újonnan összefércelt Weöres-szövegeket eszerint különféle komolyzenei betétek (tucatnyi barokk, klasszikus vagy akár romantikus zeneszám hangzik el) és néhány könnyűzenei dal (például Jack White Love is Blindness címűje) kíséri, de színen van egy többször is játékba hozott elektromos gitár is, ahogy a játszók többször skandálnak, népdalokat énekelnek, sőt, egyenesen improvizálnak egy-egy éppen hallott dallamra. Ezt a stílusbeli sokféleséget némiképp ellenpontozza a Weöres-szövegek költőisége, amelyet a színészek stilizáltan, kissé emelkedett hanglejtéssel adnak elő.
A Psyché elragadó és gyönyörködtető a fehér hálóingbe és puha ruhákba öltözött zsenge embertesteivel, ahogyan jó nézni ezt a zörejekkel és árnyékokkal teletűzdelt teret is, de az előadás legjobb pillanatai számomra mégis inkább azok, amelyekben túllépünk az egzotikus bujaságon. Ilyen az a jelenet, amikor a játéktér elejére jönnek a lányok és elkezdik mesélni a szüzességük elvesztését, de a hangos zene miatt nem hallhatjuk azokat. És ilyen az a jelenet is, amikor Psyché megszüli törvénytelen gyermekét, amelyet azonban rögtön a születés után elvesznek tőle, az újszülöttet pedig megölik. A gyermek hatalmas zsákba bujtatott görögdinnye, amit az egyik fiú teljes erőből az egyik fa törzsének üt. Psyché az ölébe veszi a zsákot, a fehér ruhája piros lesz a dinnyétől – egyszerű, mégis megrázó kép. „Ha szégyen, hát legyen/ Szégyen! Az enyém! - A zsákon szivárgott a vér. / A zsák már hallgatott.” Jóleső ez a komorság és durvaság, emberi hangot ad ennek a kissé túlontúl csodás-mesés Psyché-históriának.
Fotók: Kiss Zoltán
