Szil Ágnes
Petőfi vagy Karaffa?
Felolvasószínházi előadásban, ősbemutatóként vitte színpadra a Gyulai Várszínház Háy János Én vagyok én című egyfelvonásosát. A szerző Petőfi Karaffa című, torzóban maradt művét újragondoló drámáját három frissen végzett színművész előadásában láthattuk.
Sokan és sokfélét gondolunk Petőfiről. A szerző születésének 200. évfordulója alkalmat ad arra, hogy egyes, ritkábban olvasott művek is közelebb kerülhessenek a közönséghez. Ilyen írás az 1849 júliusában Mezőberényben keletkezett Karaffa című drámatöredék, amelynek mindössze másfél jelenete készült el. A veszprémi Pannon Várszínház és a Pesti Kalligram kiadó meghívásos drámapályázatot hirdetett az alkotás befejezésére, tíz dráma 2022-ben jelent meg kötetben, ebben a könyvben olvasható Háy János Én vagyok én című egyfelvonásosa.
Joggal feltételezte a gyulai ősbemutató közönsége, hogy az előadás Petőfi 1849-ben kezdett drámáját, a Karaffát fogja folytatni, az évados műsorfüzetben található darabismertető is megerősített ebben. Az nyilvánvaló, hogy Petőfi párhuzamot kívánt vonni Haynau és Antonio Caraffa gróf, az eperjesi vésztörvényszék véreskezű feje között; ami kíváncsivá tett, az volt, hogy milyen időbe helyezi, hogyan értelmezi ezt a tragédiát Háy drámája és az előadás maga.
Lőkös Ildikó dramaturg, aki tizenöt esztendeje segíti a Gyulai Várszínház bemutatóinak létrejöttét, vállalta, hogy bevezetőben ismerteti meg a közönséget a fentiekkel, valamint egymás mellé állította a drámát Háy János Kik vagytok ti? című rendhagyó irodalomtörténetének Petőfi-fejezeteivel. Ezek egyike, a Hol volt, hol nem volt (Petőfi Sándor keletkezése) azt fejti ki, hogy mindaz, amit Petőfiről gondolunk, Toldy Ferenc triászának (azaz a névadón kívül Bajza Józsefnek és Vörösmarty Mihálynak) köszönhető, ők „találták ki” ezt a rendkívül ellentmondásos, ám példátlanul sikeres poéta-figurát, akit mi is ismerünk. A színházi szakember azzal is megismertetett bennünket, hogy az eredeti fragmentumot Háy János nem írta bele a műbe, azt ő maga és a rendezést is vállaló fiatal tehetségek (Gloviczki Bernát, Lelkes Botond és Mosolygó Sára), helyezték úgymond vissza a darabba. A Karaffa másfél jelenete több mint negyven szereplőt mozgatott (ezek közül harmincnál is több hóhér jelent volna meg a színpadon), így elképzelhetetlen, hogy a Petőfi-korabeli társulatok előadhatták volna, természetesen itt a három szereplő alakított minden szerepet. Lőkös Ildikó bevezetője rendkívül élvezetes volt, és rávilágított több olyan részletre, amelyre az előadás során számot tarthatott az érdeklődésünkre.
Induljunk tehát Háy Petőfi-képétől! A Petőfi Sándor keletkezése természetesen nem engedi komolyan venni magát, de ha a fanyar humoron, gunyoros stíluson túl lehet némi igazság abban, amit Háy a kölyök-zseni költői indulásáról írt. Petőfi volt az első szerzőnk, aki ajtóstul-tokostul, ugyanakkor – ma úgy mondanánk – határozott marketinggel rontott be a magyar költészetbe, a verseiben nemcsak saját magáról teremtett a célcsoport számára fogyasztható-eladható képet, hanem még a róla közzétett festményeket, rajzokat is szigorúan cenzúrázta, ennek köszönhető, hogy manapság is egyértelműen azonosítható ikonográfiája van. (Aki szeretné a költő életében készült Petőfi-ábrázolásokat ebből a szempontból megismerni, megteheti az ARCpoetica című 2012-ben megjelent kötetből.)
Petőfi elsősorban a műveiben ügyelt imázsa megteremtésére, ebből adódik az, hogy amit róla tudunk, azt elsősorban tőle tudjuk, a Petőfiről írott visszaemlékezések évtizedekkel a költő eltűnése után keletkeztek, így szükségképpen torzultak: így ha Petőfi személyiségére vagyunk kíváncsiak, a költő verseire (és prózájára, tán még a drámájára) kell hagyatkoznunk. A Háy-esszékötet és az egyfelvonásos címe párbeszédben áll egymással: – Kik vagytok ti? – Én vagyok én. Vagyok, aki vagyok, azt gondolok, amit akarok, sugalmazza Háy az egyfelvonásosban is. És mivel ő is egy, a maga életművében teljhatalmú szerző, azt is megteheti, hogy az eredeti Karaffát nem is olvasztja bele a szövegbe. (Nem tagadom, hogy a darabról gondolkozva eszembe jutott a cím folytatása is: „Én vagyok én, te vagy te, / melyik hülye, én vagy te?”)
A felolvasószínházi előadás alcíme Kísérlet Petőfi Karaffa című drámatöredékének befejezésére volt ugyan, ám a fentebb vázoltakból kitűnik, hogy inkább a nagy klasszikus utolsó heteinek vélt vagy valós vívódásaiba engedett betekintést. A torzóban maradt drámáról nagyjából annyit tudtunk meg, hogy félbemaradt, annak feltehető okával együtt. Sokkal inkább Háy négy éve még szentségtörőnek számító véleményének kifejtése az egyfelvonásos, és ezen a felolvasószínház eszközei sem tudtak relevánsan változtatni. Petőfi (Lelkes Botond) azért lesz szerelmes, hogy szerelmes verseket írhasson, azért hal meg, mert a szerepében ragadt Petőfi köteles a csatába menni, hiszen az imázs ezt az utat határozta meg. A pálya vége így hitelesíti az életművet: Petőfi mint ember feladja a jövőjét, de Petőfi mint költő beteljesíti, igazzá teszi, amit a versek alapján feltételezünk róla. Petőfit 1849-ben számtalan támadás éri, a darabban sem ért vele egyet senki, de Háy Petőfi-figurájának nincs is erre igénye, talán épp ez jelenti számára a motivációt, ez jelöli ki az elrugaszkodási pontot.
Mosolygó Sára alakításában a ma divatos Júlia-figurát látjuk, nadrágban, szinte szüfrazsettként, a mi korunk mondataival a szájában. Önállóan akar dönteni mindenről, verset ír, nincs meghatódva sem a sorsfordító történelmi helyzettől, sem a saját anyai vagy forradalmár-feleségi szerepétől, s Petőfi eltűnésére sem tragédiaként, hanem megoldandó problémaként tekint. Még írófeleség vagy már íróféleség? Most kezdjük csak Júliát a megfelelő fénytörésben látni? Vagy csupán saját korunkat és érzéseinket vetítjük vissza majdnem 200 évvel?
A harmadik szereplő Haver (Gloviczki Bernát) – aki úgy haver, hogy nem barát. Ő a kritikus, a főhős fülébe suttogó, határozott véleménnyel bíró, a költőnél reálisabban gondolkodó, cinikus hang. Nem zseni, földhözragadt ugyan, de cseppet sem ostoba. Egy baráttól segítséget lehetne várni, talán még önfeláldozást is, Haver azonban könnyedén kijelenti, hogy nem tud, nem is akar segíteni. Petőfi elveszíti támogatóit, a Toldy-triász addigra elkopott mellőle-mögüle, nem tudunk olyan barátról, aki ebben az utolsó életszakaszban végigkísérte volna, hiszen mindenki a saját pokoljárásával volt elfoglalva, így Haver szükségképpen elemelt figura lett. Tekinthetünk rá úgy, mint Petőfi másik, kritikus énjére. A vele való társalkodásból annyi a haszon, hogy a költő abbahagyja a Karaffát, nekünk pedig nem lesz kedvünk kinyitni.
Háy – bár a jelmezekről, díszletről nem igazít el – előbbre hozta az időben szereplőit: figurái a napjainkban divatos, folytonos önmeghatározási kényszerben, identitás-keresésben élő művész-alakok, nyelvük a mai, XXI. századi szleng (időnként az indokolatlan trágárságig). Az ifjonti lendület, a gondos színrevitel ellenére inkább a már ismerős Petőfi mint márkanév tézis kifejtését, mint Petőfi drámaíró oldalát láttam, és ennek oka valószínűleg a kapkodva írt, majd félbehagyott Karaffa problematizálása, előtérbe helyezése volt. Petőfi hihetetlenül modern, élő és mai – de nem véletlen, hogy lírikusként ismerjük elsősorban.
