Bánfai Zsolt
Analgetica
A szemek egy ovális tükörben nőnek
mandula alakúra. Megtapad rajtuk az éji sötét,
pár napkelte, ujjnyi holdkaréj –
a szépítkezés folyamatai elöntik medreidet,
éles villanással ér partra az ár, illatodat,
az óceáni párát napkeletnek görgeti a szél.
Ha rád gondolok, elnehezül az éjszaka. Fülembe
ömlik, mint a forró ólom, vánkosomon vadak
üvöltik a holdat, bundájuk ezüstté hamvadó erdő.
A padlón fémpénzek világítanak, talán júdási
időkből őrzöd őket, körmöd alatt vérmező.
Megállítom néha a hintát, így valóságosabb a kép.
Kényszerű pályák, rajtuk rúzsfolt. Vasízű minden
emlék. Meg nem tett lépteink biztonságában
lépcsősor mered, állóképpé kopik rajta minden
mozdulat. A hajnal beleszínez a szirmokba.
Egy fehér szobában ébredek, ahol a farkasok sem
üvöltenek. Pléhedény az ágyak alatt.
Köpenyesek jönnek, óránként cserélik a paplant.
Karjaimból ágak nőttek, sóoldat csepeg a levelekről.
A kínlódó virágok között hangod hallom. Kérlek,
légy csendesebb, a haldoklás magányos műfaj.
Az emlékezés katonái újra támadnak, hangod
sortüzet vezényel. Erősebben üt, mint a morfium.
Dohányzósziget
Az éjszaka rendszerint furcsa dolgokat szül –
fodrai alatt egy zászlórúd meredten áll, ázott göncökben
rabok fáznak a téren, fölöttük szőttes címer lobog.
A dohányzósziget köré épített üvegtáblákon fekete színű,
ragasztott sirályok hirdetik a szabadságot,
billegő betonlapok közül két hengeres hamutartó
emelkedik ki a sötétben, a megsemmisülés kéményei –
Raucherinsel.
Megfordult itt a világ, a térköveket fellocsolták,
vizet csak a sziget kövezetén látni, pedig közel a tenger,
Bitte benuzten Sie den Aschenbecher –
hasít a parancs a tolakodó hulla-hidegben,
Please use the ashtray –
egy hirdetőtábla neonjából ezüstöt lop az éj.
A döntés, mint mindig, egyszerű: megdögleni, most,
vagy elraboskodni még néhány évet.
Egy pillanatig a kémények között áldozati csend van –
csillanunk, akváriumban a megrontott heringek.
Pikkelyek, szétszórva egy krematóriumban.
A középső hajó titkai
A bukó nap pengéi vörös sávokba szeletelik
a dohos levegőt, freskók alatt vacsorázunk, mint minden
ünnepnapon, talán arra várunk, mellénk szegődik-e üvegszárnyon
érkezve egy szent, vagy opálszemű angyal,
lassan a többiek is kirajzolódnak a meszelt fal rétegei alól,
valaki egy legendáról mesél, hátul a penészes falon narancsos
sugarak festik fel a Golgotára tartó latrok vonulását,
Erzsébet elindul, találkozni fog Máriával,
Ő vért vagy bort tölt a kupába, nem tudom, áldoztat,
azt mondja, a hit megszünteti a démonok uralmát,
körben egy marék ostya hever, vörös patak csorog a faasztalon –
kővé érett pergamen, így pereg le az évszázadok nyoma róla, szemébe
nézek, a folyót látom benne és a partot, hol botjára támaszkodva
visz majd át a sodráson, közben a termésről beszélgetünk,
a Styx kiáradásáról, vérmezők síkságáról, és hogy vajon mennyi
búzát kell még levágni, ostyát kiszórni, mire jóllakatunk
minden haldoklót.
Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.
