Kustár György
Jákób
I
Határolj el. Magadért.
Átkot az áldástól, inat a hústól.
Mérd ki egem, földem keretezd.
Merész voltam és vak. Most látok. Szorít,
fuldoklom, pánik lepi el a gázlók vizét.
Jön, állig fegyverben. Mindjárt utolér.
Recseg a csont, ahogy ölelkezünk.
Azt a pontot keresem,
megint csalnék, kapkodok, kikerülsz,
elfolysz, szétsiklasz, a kapaszkodó sincs meg,
tüdőmbe mintha szögeket vernének, nincs erő,
csak a szőttesedbe szorult ujjaim remegnek.
Itt hagytál.
Persze, holnap. Reszketve várlak,
hátha áldásodtól lebomlik makacs
ismerősséged.
II
Ideje volt. A gyűlölet kiömlésének. Folyik, mint az
ár, átmossa a beleket, zsiborog a mellkasban,
szúr, mintha egy doboznyi gombostű táncolna odabenn.
Rád gondolni, miközben feszül a nyak,
a hús kötegeit átható levertségben,
a jászollá csavarodó szíverekben:
Advent.
Nem tudni, ha jössz, merre bomlik a háncs –
és mi lesz azzal, ami a lélek hörgőibe tapadt.
Hinni kéne, csak ölts formát, harag, hogy beléd
kapaszkodhassak, és elbotlásom közben
megüthessem forgócsontodat.
III
Hallgatni arany, de a düh szétrágja anya arcát,
a közös perselyt, a beszakadt tető gerendáit,
a kormos kéményt, a vízmosás sarát, a lombos egeket.
Jabbókod lettem, áradást karcoló kő.
Markomban az ígéreteid mint idegen
bárányok elé rakott csupasz vesszők.
Látványos a párzás, a kutak, az ösztön
meleg vérrel teletöltött kannái.
Segítek,
de gyűlölöm a megbomlott szőttest,
amit feleségeim véreztek össze,
összegabalyodott rendelt időid,
a szakadást az áldás mintáiban.
Várni hiába. Ézsauig menetel ítéleted
mint dadogó sánta a csörgő aprópénzzel.
IV
Megtisztulás. Emeletek mélyén,
romok póznáin, karcos kezek közt.
Keresztek tövében hallgatózom,
bárányok hangjára riadok.
Megszakadt az álom,
pedig reményteli volt a kő.
Felfelé mennék, de csak
angyalok kapaszkodnak megizzadva
a vérszagú fény felé.
Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.
