Versek

 

 12._Ol__h_Andr__s.jpg

 

Oláh András

 

távolságok

 

távolságtartóbbak lettünk
lemondtunk kiváltságainkról
beletörődéssel szemléljük
ahogy kiszakadunk
a mindennapok gyűrődéseiből
elszöknek előlünk az álmok
az idő szétfolyik valami furcsa
lebegés sodor újabb ájulásba
de a gravitációt szabálytalan
átváltozásaink sem győzhetik le
nem érted a szomszéd kutyája
miért morog holott máskor elvárta
hogy a kerítésen keresztül is simogasd
a lakást mindennap többször is
átszellőzteted s közben magaddal 
társalogsz – kifecsegsz mindent –
csak faltól falig létezel
eltévedsz mégis a kíméletlen csöndben
babonáidat beépíted éjszakáidba
és hiába kapcsolod be a rádiót
jó eséllyel győz az unalom
egyébként is kidobásra ítélt
alkatrész vagy
ma még javítható talán
de ha meglötyögősödsz
pótolnak másikkal
– garanciális fedezettel bíróval –
nincs már semmi sem
bosszút áll az eltékozolt álom
a kisöpört titok
hisz amikor a postás aláírhat helyetted is
visszavonhatatlanul egyedül maradsz

 

bolyongásaink

 

a város nemlétező utcáin bolyongunk apámmal
ez a büntetés amiért megadtam magam
alkudozni sincs kivel: csak a hallgatag falak
repedéseiből köszön vissza az idő
változtatni kellene – kidobni
adósságot termő csalásainkat
fejet hajtani pribékjeink előtt
megcsókolni a kihallgatótiszt kezét –
mert a múlt mindig felkeveredik
a zavaros lerakódások nem férnek bele
a hallgatásba így leszünk a csend
üldözöttjei – rivális kísértetek –
akik elhanyagolni kényszerülünk
most egymást is – belehervadunk
a dacos tegnapok homályába
meséidet hallgatom sosem volt
időkről a csontokat törő kárhozatról
beszállásolásról kitelepítésről
kolhozosításról kisajátításról elkobzásról
ebből a világból menekítetted át
kilencven év történelmét
az új század förtelmes levegőjű
szabadságába ahol mára
kórház-fehérbe öltözött az ég
és fertőtlenítőszerszagú lett a nyár
tüntetőn fekete mellényt öltve jársz
idézed kapóra jött tévedéseinket
s keresed hiányainkban hol a rés
testvéreid már mind a föld alatt
lemérted a távolságot sírjaik között
az ember ilyenkor térdre rogy
de te átlátsz a maszkok szabta horizont
fölött és messzire indulsz
mielőtt zörgő csontjaid Istenre hagyod

 

[azt mondod]

 

azt mondod beszédes a hallgatás
pedig csak a fájdalom üres
azt mondod a vakságot nem lehet megunni
pedig csak világgá ment a rémület
azt mondod a kísértés csak rágalom
s minden kés beszorul a sebbe – rád hagyom –
azt mondod a semmi sem kevés
és a szépség is lehet büntetés
azt mondod hallgatni szép
s ha van fülem a csöndre ne kérjek új mesét
azt mondod az élet is csak taktika
s hogy ez mégsem a világok legrosszabbika
azt mondod gazdája vagy az időnek
pedig legfeljebb rabja csak
azt mondod külön világban élünk
azt mondom: én élek s te vagy

Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.


Főoldal

2021. augusztus 13.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png