Falcsik Mari
1123 Buda kisbolygó*
– részletek –
„Ahogy én emlékezem”
Most elkel a lakás, és nem lesz több anyagi nyoma:
most minden visszaszáll belém, a sötét gyerekszoba,
ajtó, alatta szűrődő fény, majd csapódó két nagy szárnya,
fényárban dülöngő apánk és anyánk, a szokatlan dráma,
a barátok kezében még ott a kártya, de az a páros sziluett
pörög, ők is csak őket nézik dermedten, és anyánk fölnevet,
de valami eltúlzott, sörszagú, idétlen kacérkodásba meredve,
amiből, ha varázsütésre mozdulva, talán még minden lehetne,
de ahogy rádőlő apánknak annyira hirtelen hévvel fordít hátat:
így fogják végigvívni a forradalomban föladott összes csatákat.
Zúg az éj
Leopoldina nyugtalan:
nem tud aludni, szíve beteg.
Éjente zúgást hall, zenét,
gyönyörű komplett részleteket.
Kürtős fülből, falakból jön,
némaságában zajoz a ház.
Madár alvása, porba toll,
földőlt testekből halk sípolás.
Az utca csöndje, vastagon,
még hangosabban, mint hangjai.
Gép zizgése, villanyzörej.
Fehér hiányzaj vakfoltjai.
Ömlő sergés, egyenletes,
hajnalba nem érő hullámverés.
Dinában emléket fakaszt.
Aludni túl sok. Élni kevés.
Hajnali ég
Éjszaka az Esthajnalcsillag középkék mélység
terében szikrázott, két vízszintes hosszú, vastag,
a fényben tejszínhabbá fodrosult hófehér felhő-
réteg között. A harmadikon betelt vele Pedró
Gréti albérleti cselédablaka. Eszébe jut róla az a
dobozka az Óra-Ékszer kirakatában: plasztikhab
közt ékkő a tinta selymen. És Pedró Gréti szorgos
jó szívébe ritka béke költözött.
A Vénusz majd persze elvonul. A sávok órákig még
megmaradnak: két fehér közt a középkék, mint égi
út. Szinte bánja, hogy már virrad. Hjaj, de mindjárt
itt Lali, a harmadikon, és kopog a folyosói albérleti
cselédablakon. Aztán föl vidékről a tortával s a két
gyűrűvel megjön szegény Papa. Pattanj, indulj, köss
már lófarkat gyorsan! És felejtsd el a Csörsz utcai
ábécé-közértben a nyitóműszakot.
Cuki a Böszörményin
Bartal úr leül az alig-teraszra.
Az egyik külső asztalt választja
– most mindegyik szabad.
Őrjöngő villamos sikít a sínen,
átlót hasítva a néma színen
a lejtőnek szalad.
Ő fölnéz, s körbe a téres keretben.
Visszaáll a csönd. Vadgalamb rebben,
a vasrácson megül.
Bartal fagylaltot rendel – nem, nem kell hab –,
és egy eszpresszót. Pünkösd, vasárnap,
s az azt megszálló űr.
Belakhatatlan. A szél még nem ünnep.
S ha lángot látna, átlelkesültet:
csak hiánya az ott.
A mérges feketét egyből kiissza,
majd kanalanként nyeli be azt a
cukros jégadagot.
Ő ugyan soha nem kéri az ostyát,
de azért ezek mindig kihozzák,
s mindig meg is marad.
Kínálja felé az asztal oltára.
Virrasztás nincs, a templomok zárva.
Egy kicsit leharap.
Mennyiség – minőség
Lotzné Mancika első szava az volt,
neki csak egy dolga maradt: hogy a Tiborja után menjen.
Gondolj bele, mondta, hetven év együtt,
az már nem mennyiségi adat, bármi is történt volt közben.
Aztán még leélt így-úgy, olykor jól is,
két-három özvegyévet, míg végül egy nap utánalendült.
Abban a pár évben az egyik testben,
a másik árnyékként lélek, de így mindig kettesben együtt.
Tibor ott lépdelt Mancikával, ha az
leugrott reggel a tejfiókba, vagy ha az orvosra várt.
Ott volt vele az orvosoknál, és ott,
amikor a Tibor unokahúgára hagyta a lakást.
És ott állt, persze, hogy ott, mikor meghalt:
már alig várta, hogy megint vele egyazon anyag legyen.
És ott volt vele, míg csontjai mellé
ásták a púposra görbült apró testet ott fönn a hegyen.
És ott, mikor előtte kölcsönadott
a háromgyerekes szomszédasszonyának jó félmilliót.
Mért nem csinálunk papírt, kérdezte az.
Nem kell, legyintett Manci. Tibor sóhajtott végre egy nagyot.
