Fecske Csaba
Ki hogy
zsák aljára gyömöszölve a jóság
fölötte mindenféle lom
a víz fölött virrasztó ág
sebeket ejt a hajnalon
a tavalyi őszről susorog a víz
az erdőben avarszagú neszek
ínyemen furcsa idegen íz
ahol ott voltam mindig ott leszek
a csönd beköltözik sziklába kőbe
árnyék próbálgatja az éjszakát
beleszeretünk mind az időbe
ki hogy tudja úgy menti magát
Hűtlen asszony
máshoz ment férjhez
a szőke fiú álomkép maradt
éjszakánként kísértő ködalak
akivel egyetlen egyszer táncolt
egy utcabálon a kocsma előtti poros
úton nyár volt könnyű kék ég fölöttük
azt hitte elájul a karjai között
egymásba izzadt a tenyerük
szürke napok jöttek ezután
s még szürkébbek szülei öreg
házában éltek komor falak közt
sótlan főztjén a sorsnak
több mint tíz éve házasok
és még mindig kiküldi férjét
a konyhából ha meztelenre vetkőzve
mosakodik a levert zománcú lavórban
a férfi olyankor szótlanul kimegy a házból
magára hagyva az asszonyt egészen
akinek formás mellei megőrizték
ruganyosságukat annyi év és két gyerek
után is álmodott egyszer a fiúval
jó nagyot szeretkeztek soha úgy nem élvezte
a szexet mint azon az éjszakán
melynek nyomát megőrizte a lepedő
szégyellte magát amikor reggel fölébredt
és máskor is ha eszébe jutott és sokszor jutott
eszébe valóságosnak hitte hűtlenségét
megtörténtnek az álmot mint ahogy
meg is történt valóban
Halott tó
elengedlek mint öreg enyv
a cipőtalpat mely annyiszor
fölverte az út porát az ember
a földön jár nem a fellegekben
valóságosan nem csupán metaforikusan
de hogyan is engedhetnélek el hiszen
rég elengedtelek nem vertük föl a
port egymás közelében nincs mit
(kit) elengedni hiányod sima víztükör
(hogy az alkalomhoz illően kellően
költői legyek) amit nem tör össze semmi már
se rovar után kapkodó hal se hirtelen
haragú szél mintha halott tó partján ücsörögnék
langyos vízbe lógatva lábamat
Megjelent a Bárka 2019/5-ös számában.
