Versek

 

 0.Kiss_Benedek_2.jpg

 

Kiss Benedek

 

Csikorgott a hó 

 

Viharlámpás este,
csikorgott a hó.
Vibrált fönt egy csillag,
a Nagy Számadó.

Vendégségbe mentünk,
nagymama s apó.
Mit érdekelt engem
a Nagy
Számadó?
Kalácsot ehettem,
s csikorgott
a hó.

 

 

Még ilyen időt!

 

Pislantott az ég,
aztán messziről dörgött.
Jön már a vihar!
Végre megjött!

Okádta a beton
napokon át a hőt.
Még ilyen gyehennát!
Még ilyen időt!

Kornyultak a virágok,
fonnyadtak a levelek.
Bokorba bújt a macska,
rikácsolt az idegbeteg.

A galambok nem mertek
a forró tetőkre szállni.
És ekkor egy szellő
elkezdett mórikázni.

Előbb csak rebbenés,
majd már hajlította a gallyakat.
S rákezdett a fergeteg,
szakadt a víz, szakadt.

S a villámok, a mennydörgések!
Mintha Hegygörgető
gerjedt volna haragra,
és öccse, Fanyűvő.

Ordított a Szelek Anyja,
hányta le a tetőt –
még ilyen istenverést,
még ilyen időt!

A villanyok kialudtak,
visított a civilizáció.
Földön a gyümölcs, gabona,
jég potyog, mint a dió.

Isten barma meghágta
a várost, falut, mezőt.
Még ilyen időt!
Még ilyen időt!

 

Minek nekem már távolságok?

 

Minek nekem már a tér –
csak a jövő idő hibádzik
négyszög szobám peremén,
ahol szemem a múltban ázik.

Minek nekem a távolságok,
kilométerek, határkövek,
mikor én székemből messzebb látok,
s logikám végtelen időket követ.

De a holnap, a másnapi holnap
ki tudja, megadatik-e még,
vághatok-e neki ezer dolgomnak,
mik tartozásként törnek elém.

Jaj, mert sok még az én adósságom,
mit csak a jövőmmel törleszthetek.
S tudom a véget, ha nem is várom,
s addig, ahogy Isten engedi,
teszek még, valamit teszek.

Minek nekem már a tér –
csak a még eljövő holnap hibádzik,
míg az lehetek, ki voltam: az „én”,
ki helyett nem jöhet már soha
egy ugyanolyan „másik”.

 

Mikor köreim járom

 

Mikor köreim járom,
csak izmaim sajgása foglalkoztat.
Mikor köreim járom,
kitetszik, bal vagy jobb lábam rosszabb.

Biztatom őket szúrós szavakkal,
– ne hozzatok rám újólag szégyent!
Azért is, bal, jobb! Előre csak,
bár talán nincs haszna az egésznek.

Azért csak: bal, jobb! Szeretném tudni még,
szép világunk merre is marsol.
Hiszen az egész bolygó fölött
szívszaggatóan vészharang szól.

A végállomás már csak a Nihil…
Köreim járom, nekem is bal-jobb…
De nézd: az ablakrácsok mögött
ordítóan bíbor muskátli harsog!

 

Megjelent a Bárka 2019/3-as számában, az első vers a szerző kézírásában.


Főoldal

2019. július 05.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Balassi műfordítói nagydíj 2019Több mint 40 kiadó az őszi Margó fesztiválonPesText Fesztivál szeptember végén Géczi János kapta a Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Vörös István versei Farkas Wellmann Éva: Inferno Oláh András versei Ungvári László Zsolt versei
Prózák
Kötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasságHaász János: Apa csak egy volt
Kritikák
Múlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott földTúl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjéről
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA