Csehy Zoltán
És fülelt
És fülelt,
Don Ottavio beugrására fülelt,
csobbant a víz, de nem, nem lehet, ilyen nincs,
ez kérem bérletes, ifjúsági előadás, itt nincs ekkora
il mio tesoro intanto,
itt egészen kicsi van é szürke, hétköznapi, jelentéktelen,
kipontozott, hiányjeles, tompa és nyűttszvetter-foszló,
mint évtizede már, itt csak a bűnhődésre játszanak,
ez a tradíció lényege,
itt nem ugranak hídról,
nincs vokális bungee jumping,
nincs is megfelelő kötél hozzá,
itt nincs is neme semminek, vagy ha van is,
csak azért, hogy kerüljük a félreértéseket,
a felesleges metaforákat,
és ekkor látta, hogy megindult egy növény,
egy folyondár, mégpedig a sarkából,
a sebezhető sarkából,
és belül benövi teste tereit, viszonylag gyorsan, hogy
ne legyen idő félni, és ami furcsa,
virágba borul, majd
úgy is marad, hangulatosan kihelyezve,
tépetlen-tisztán,
mintha kártyavárra futna, aztán a vöndörláncra,
hogy többé ne húzhass vizet, mert
innentől kezdve már csak a szépség itat,
megitat rendesen, amikor csak akarod,
il mio tesoro intanto,
és aztán nagy hirtelen megáll benned a vödör,
és nem húz több vizet,
csupa virág vagy, belülre tolult giccs,
s ha beszélsz, a folyondár látványosan kikúszik a szádon,
jobb, ilyenkor sokkal jobb, ha nem is szólsz,
csak nézed, nézed az arcát, és elkíséred
az öltözőjébe, hogy megmutasd a virágot,
mely a szádon keresztül burjánzik,
hogy erőnek erejével visszafogd a vödröt,
és ne engedd le többé soha, soha a kobaltkék vízbe.
Generálbasszus
Ki akarja látni, amit este látott?
A melodrámába hervadó virágot
ebben a korban nem szárogatják
verskötetekben, de nem is szkennelik
digitális atlaszokba. Basznak rá.
Le a lépcsőn, aztán levegőre,
a zajos lift, a rácsozat,
rajta angyalka, rózsa,
akárcsak az alvó test vállán,
örök értelmek világossága,
s az öregasszony gyanús szeme, aki
fogai közt már csúsztatja ki a szót,
a lila szót, de visszafogja magát mégis,
túl férfias hozzá, meg ki tudja,
a szatyorban kopasztott kappan,
sőt leves, részeire hullva, mint a szétszerelt
vasárnap, oda kell érnie,
a zenekarba, hogy felcsendüljön a nyitány,
hogy húzza, vonja,
a vénasszonyt viszi magával belül,
a húsleves marad.
A kéz újra az ágyon, a pucér testnek
nem idegen, bár szívesen folyna le, hosszabbodna
végtelenné és osonna ki, a nyitott
ajtón át a lépcsőházig, az öregasszonyon túlra,
a tegnapi tüntetés maradványain túlra,
a felszedett kövezeten, kiégett kukán túlra,
a fenséges, neoromantikus
zenekari árokba, mely nem ismer forradalmat,
ebbe a becipzározatlan
ülepbe, hogy kedvére kotorásszon.
A költő Az őszben a legszebb és Potencia című versei is a 2010/5-ös Bárkában jelentek meg, az előbbi kézírásos formában.
Déri Balázs kritikája Csehy Zoltán kötetéről, a Homokviharról
