Prózák

 

 

 

Kontra Ferenc

 

Gyűjtőszenvedély

 

Tele van velük a természet, találkoztam már kagylókkal, kövekkel, préselt virágokkal, lepkegyűjteménnyel. Amiből éppen csak egy hiányzik, attól kap lendületre a szenvedély.

Az autózás története egy albumban, az első kocsitól elmesélve, ha jól emlékszem, kétszáz képet kellett összegyűjteni hozzá, a végén egy egész oldalas mozaikképet kellett kirakni, egy piros kocsit ábrázolt, azt lehetett megnyerni, sajnos el is veszítettem az egész albumot, mert a beküldésével vehettem részt a húzáson, és persze nem nyertem.

Az eszéki Kandit csokigyár a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején bélyegeket nyomtatott termékeinek csomagolásra. Albumba gyűjtöttük őket az egyestől az ötösig. Amikor tele lett, az albumot be kellett küldeni, és mindenki kapott ezért egy kilogramm csokoládét. Természetesen a gyár különböző termékeiből összeállítva. Itt mindenki mindig nyert. Annyira népszerű volt a gyűjtés, hogy emlékszem rá, amikor gyerekkoromban az ismerősök csokit hoztak az ünnepekre, úgy kaptam, hogy a borítópapírról már levágták a bélyeget, a helyén ezüstfólia fénylett. Ezek voltak a legjobb a csokik. Így maradt meg az emlékezetemben. És persze az a jelenet is, amikor hozta a postás a dobozt, telerakva táblás töltött csokival. Ezért sajnáltam annyira, amikor leégett, megsemmisült a gyár, az ország is szétszakadt, soha többé nem gyártott senki ilyen finom csokikat.

Amikor elvonult a zenekar, egy lány maradt járdán, rövid szoknyában, feltűzött, szőke hajjal, mint egy filmsztár. A nyakába akasztott dobozból szálanként füstszűrős cigarettát kínált. Persze nem igazit, csak éppen úgy nézett ki. A lány így reklámozta a rágógumit.

A lapos cigarettásdobozok alakját utánozta az Imperial, még az arany bontószálas celofánborítás sem hiányzott, benne a füstszűrős cigaretták helyett méretarányosan formázott, gyümölcsízű rágógumik voltak. A másik csali minden dobozban egy színes színészkép volt. Lehetett őket csereberélni. Albumot is árultak hozzá az újságárusoknál. Rövid életrajz és a filmek címe is ott volt a beragasztott képek alatt, minden kép meglett, az albumot máig megőriztem, jó állapotban megmaradt, egy korszak moziélményeinek lenyomata, melyet még mindig beleng lapozgatás közben az Imperial rágógumi édeskés illata.

A hatvanas–hetvenes években a levelezőlapok írásának fénykorát éltük. Voltak a városos képek, a virágosak, és voltak a színészképek, így neveztük az egyszerűség kedvéért a moziból ismert arcokat, széles körben nagy gyűjtői körük volt, meglepődve látok a neten keringeni testes gyűjteményeket, nagyon sok belőlük megvolt nekem is.

Münchenben az Aral benzinkútjainál apró, kék színű plüssállatokat adtak a gyerekeknek 1977-ben. Mosolygó figurák voltak csillogó üvegszemekkel. Akkor jártam ott először. Akkor láttam azt is, hogy a benzinkutakból mekkora a választék, és ezek még versenyeznek is egymással. Szokatlan volt, mert akkor nálunk csak egyféle benzinkút létezett, és az üzemanyagnak is azonos volt az ára mindegyiknél, itt pedig ahány kút, annyi ár volt. És sokkal nagyobb lett hirtelen a forgalom ott, ahol a plüssállatokat osztogatták minden egyes tankolás után. Hosszú volt a sor, meg is kellett fordítani a Led Zeppelin-kazettát. Mi is oda álltunk, pedig én már nem is voltam kisdiák, mégis nekem adták a kabalát.

A billentyűk az ujjaim alatt a Black Dogra kopognak: Hey, hey, mama, said the way you move, gonna make you sweat, gonna make you groove. Fülembe fészkelt a dallamtapadás. Nem gondoltam volna, hogy még a pénzt is ingyen adják. Akkor csak azért kezdtem gyűjteni, mert biztosra vettem, hogy egyszer még értékesek lesznek. A „mocskos” háború papírpénze volt. Amikor a „vágtázó infláció” sáros bakancsnyomokat hagyott a grániton. Lövések csipkemintája pettyesedett az elnyúlt alkonyon. Tele voltak a kiülős sörözők részeg, terepszínű ruhás tartalékossal.

Amikor a havi fizetés egy kiló krumplit ért csak, ha idejében kiért az ember a piacra. Még maradt fájdalomcsillapítóra is. Nem kellett hozzá aláírni semmit már régóta. Melinda, a szerkesztőség titkárnője megérkezett a kartondobozzal, ekkor éreztem először a frissen nyomtatott pénz lőporszagát. Gyorsan összeállt a sor, mindenkinek egy darab pénzjegyet nyomott a kezébe a titkárnőnk. Mindig tudott mosolyogni, főzte a kávét. Nem volt idő rá, hogy mindenkinek külön kiszámolja a bérét, egyformán kapunk mindannyian, ugyanazt a juttatást, senki sem töprengett rajta, mióta tart, csak mindenki fogta, gyűrte a zsebébe az ötszázmilliárdost, mindenki 1994-ben volt a leggazdagabb. Hogy a helyzet, no meg a számsor kezelhetőbb legyen, ráférjen a bankjegyre, kilenc nullával lerövidítették. Megvolt az összes címlet a fiókomban, a teljes címletsor.

És jöttek még hozzá a Krajinai Szerb Köztársaság pénzei is. Anyám gyűjtötte nekem otthon. A szülőföldem akkor az új államalakulathoz tartozott, amely saját határokkal, útlevéllel, igazolvánnyal, zászlóval, himnusszal, címerrel és pénzzel rendelkezett. Kilenc évig eltartott. Úgy végződött, hogy a fiók tartalmát beleürítettem egy fekete műanyag zsákba, és az utcai szemeteskútba dobtam.

Az önkiszolgálók pénztáránál már nagyon régóta gondoltak a gyerekekre, szinte csalinak használták őket, és a vásárlás arányában adtak gyűjteni való képeket. Jóformán minden nemzedék így ismerkedhetett az állatok világával. Talán a leggyakoribb téma. Mindig elfogadtam, hazavittem, és végül a fiókok mélyén kötöttek ki. Nagytakarításkor még egyszer megnézegettem őket. Régi, elnagyolt színes nyomatok voltak, aztán jöttek az ordító dínók és egyéb rajzok, majd jöttek a fotók.

A Billa önkiszolgálóiban 2025-ben öt darab öntapadó képet adtak egy kis tasakban a vásárlóknak Bécsben. Úgy láttam, mindenki elveszi. A gyerekek fel is tépték azon nyomban, nézegették a képeket. Azt hittem, már régen kiment a divatból. Amikor utoljára képeket gyűjtöttem, akkor még kellett a ragasztó. Most a kis zacskóra rányomtatták a sorozat címét: Wasserwelt, azaz a vízi világ élőlényei és jelenségei a víz közelében, a mélyben, a felszínen és a parton. Halak, szitakötők, madarak, pillangók, teknősök, jégcsapok, patakok, virágok képe, ennyit tartalmazott az a harminc kép, amit bevásárlás után kaptam a pénztárostól.

Az okoseszközök birodalmában, ahol már nem ragasztanak, és talán nem is gyűjtenek semmit a gyerekek, most újra felbukkant valami, amit az elmúlt több mint fél évszázadban magam is sokszor gyűjtöttem, pontosabban soha ki nem hagytam volna. Mintha sokunkban ilyen apróságok őriznék a gyermeki ént. A képeken nyomot hagytak a nyomdatechnikai vívmányok: a hüllők teste szinte sikamlós, míg más felületek durván érdesek, hogy minél jobban érzékeltessék az élőlények sokféleségét, a színek is meghökkentően életszerűek, a halogén és neon színezést is alkalmazták. A képek nem is azonos méretűek. Tartozik hozzá album is, amit én már nem vettem meg. Vannak benne mozaikként összeállítható, puzzle-szerű részek, és vannak narratív, képregényként elmesélt történetek is. Sokkal kreatívabb, mint a régi sorozatok.

Újra ott álltam az önkiszolgálóban. A gyermekkor gyűjtőszenvedélye jutott az eszembe. Mintha magamat láttam volna. Egy kisfiú a kezében tartotta a cserélni való képeit, a kasszák mögött figyelte, hogy kik kapják a vásárlás után járó zacskókat, kihez mehetne oda, kit merne megszólítani, kihez fordulhatna bizalommal.

Sokat vásároltam, sok képet kaptam. Odajött hozzám, és minden bátorságát összeszedte, hogy határozott legyen, köszönt előbb, majd megkérdezte tőlem, hogy volna-e cserélni való képem. Kicsit kijjebb toltam a bevásárlókocsit, hogy ne álljam el az útját a vásárlóforgalomnak, restelltem magam, hogy lebuktam, mert én is gyűjtöm a képeket, de a kisfiú komolyan vett, egyenrangú partnernek tartott a gyűjtésben, holott ezt a játékot éppen olyan gyerekeknek találták ki, mint amilyen ő, nekem pedig most fel kellett tépnem a kis piros zacskókat, hogy kiderüljön, milyen képeket kaptam; sorba raktam őket bevásárlókocsimon, ő pedig végigpásztázta a tekintetével, és rámutatott kettőre, hogy azokat cserélné, mert azok hiányzanak neki, és ha nekem is megfelelne, cserélhetnénk, ha nekem is kellene kettő, abból a választékból tudna felajánlani, amit kártyaként rendezett el a kezében, és felém nyújtotta, nagyjából tíz lapból állt. Hagyott időt, hogy megnézhessem a kínálatát. Izgatottan figyelte a tekintetem.

Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy nem veszem én el a képeit, a gyűjtést nem is vettem igazán komolyan, csak úgy nosztalgiából rendezgetem az íróasztalomon a kis képeket, de tudom természetesen, hogy melyek hiányoznak még, és vannak is olyanok a kezében: egy fatörzsön pihent az antillai orrszarvú leguán, és nagyon légiesnek tűnt dróthálószerű, dombornyomásos szárnyával a kéksávos, légivadász szitakötő. Ezeket még nem láttam.

A kisfiú a szemembe nézett, mintha azt sugallta volna, hogy ez most becsületbeli ügy. Akkor tessék úgy viselkedni, az önbizalmát erősítem, mutassak példát, legyek határozott, elfogadom az ajánlatát, és cserélünk. Kettőt kettőért. Elégedetten tette a zsebébe a képeket. Mintha az emberek között elveszett bizalom erejét éreztem volna, ettől én is nagyon büszke lettem.

 

Megjelent a Bárka 2026/4-es számában. 


Főoldal

2026. szeptember 17.
Kovács Dominik és Kovács Viktor tárcái Barnás Ferenc tárcái
A gimnáziumigazgató és a főispánFiumei forgószínpad
Petres Kincső: Égetett szienaGulyás Gábor: Kereszteződések
Kollár Árpád verseiVerebes Ernő verseiBeszédes István: A visszhang emlékeibenMarkó Bélát köszöntjük
Kontra Ferenc: GyűjtőszenvedélyBencsik Orsolya: A fogatlanrólAndrásy József: Egy másik életZsidó Ferenc: A leghosszabb óra
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Bekescsaba.jpgnka-logo_v4.pngmka_logo_mk_logo.pngpk__-logo_hun-01.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg