Szakács István Péter
Darina
Szóval író akar lenni, fiatalember? – dobolt hosszú, fehér ujjaival az antik íróasztalon a Mester. Kézfején csillag alakú májfolt sötétlett. Hangja kopott lemezként sercegett. – Mondja, egészen biztos benne? – erősödött föl a baljós csontpergés a dolgozószoba levendulaillatú csendjében.
– Igen – egyenesedtem ki önérzetesen a karosszékben.
– Mert az bizony áldozatokkal jár – hagyta abba a dobolást az idős férfi, és a kezére meredt, majd újból rám.
– Nem számít – erősködtem. – Megéri.
– A halhatatlanság igézete? – rándultak a ráncok gunyoros mosolyba az arcán. – Nem mondom, felettébb csábító gondolat. A kérdés az, hogy érdemes-e ezért a fantazmagóriáért cserébe feladni a normális életet?
– Mit ért normális életen, Mester?
– Amiről az álmok kergetése közben lemond az ember. Mondja csak, természetesnek tartja, hogy valaki az élet megélése helyett történetek kitalálásán fáradozzék? Hogy a számára kimért időt haszontalan fikcióra pazarolja?
Ivott egy korty vizet az ezüsttálcára készített kristálypohárból, majd szemét lehunyva hátradőlt a magas támlájú karosszékben. Tisztára olyan volt, mint aki a halotti maszkjához pózol.
– A nekünk szánt idő tartamát nem tudhatjuk, de az írással megsokszorozhatjuk az életünket. Minden általunk elmesélt történetben akarva-akaratlanul benne vagyunk mi is. Különféle sorsokat választhatunk magunknak. Más-más végzethez igazíthatjuk létünket. Míg az olvasás a megváltoztathatatlan tudomásulvétele, addig az írás a változtatás csodás lehetőségével ajándékoz meg minket – soroltam egy szuszra az érveimet.
– Maga aztán jól felkészült elméletből, fiatalember – nyitotta ki a szemét álmélkodva a Mester, s eléje tett kéziratom fölé hajolt, hogy elolvassa.
Félénk, magányos, zárkózott természetű gyermek voltam. Szentül meg voltam győződve, hogy a társaim lenéznek, és minden alkalmat kihasználnak, hogy megalázhassanak. Kisebbségi komplexusomból középiskolás koromban sem gyógyultam ki. Keserűségtől csordultig telt szívvel figyeltem, mint csajoznak, buliznak, élik önfeledt, gimis éveiket körülöttem a velem egyívásúak. Az irodalomórákon is kilógtam a sorból. Tanárom, a felemás zoknijairól elhíresült Hoffmann Ottó rosszallóan csóválta a fejét, valahányszor az aktuális tananyag felmondása helyett komolytalannak titulált olvasmányaimmal hozakodtam elő. Rossz útra tévedtél, fiam, korholt atyai szigorral. Az irodalom célja nem a dekadens élvezet vagy az olcsó szórakozás, hanem a nevelés, a könyvek arra valók, hogy a tanulóifjúságból a szocializmust építő, öntudatos felnőttek váljanak. Egyetlenegyszer dicsért meg. Akkor is tévedésből. Tizenkettedik elején történt. Fogalmazást kellett írnunk egy náci koncentrációs táborba hurcolt ember szemszögéből.
– Gondoljatok a témával kapcsolatos, múlt órán tanult irodalmi alkotásokra – ajánlotta Hoffmann Ottó nagyvonalúan, és szokásához híven az üresen hagyott első pad tetejére telepedett. Nadrágszára felcsúszott, az egész osztály láthatta, hogy aznap egyik lábán fehér, a másikon szürke zoknit viselt.
Mivel hiányoztam az előző óráról, tanácstalanul bámultam ki az ablakon. Az őszi napfényben sütkérező város helyén egy idő után földerengett nagyapám öccsének lakása. Általános iskolás koromban gyakran felkerestem a közgazdasági egyetemet végzett Apor bácsit, hogy segítsen a számtanpéldák megoldásában. Apor bácsi már jó ideje, hogy egyedül élt a rozoga, szoba-konyhás, Csere utcai házban. Kisebbik fia odaveszett a háborúban, a nagyobbik Amerikába disszidált, felesége agyvérzésben meghalt. A feladatok megoldása közben Apor bácsi el-elkalandozott a múltban. Mintha magnóról mondta volna, emlékeit szó szerint ismételgette. Ha a kilakoltatásukról, a Duna-deltai munkatáborban töltött éveiről beszélt, halkabbra fogta a hangját, de szavai – talán azért, mert jobban oda kellett figyelnem –, mélyen belém ivódtak. Megint magam előtt láttam a csontig soványodott emberroncsokat, a vérhasban és tífuszban haldokló betegeket, a barakkok előtt kiterített holttesteket. Elfordultam az ablaktól, s leírtam a rabság, a reményvesztés és a váratlan szabadulás történetét másfél oldalban. A következő órán Hoffmann Ottó hosszasan méltatta írásom hitelességét. Még idézett is belőle az osztály okulására.
– Te aztán jól kitoltál velem – esett nekem a ballagási banketten, amikor a társaság nagy része már részegen kornyadozott a Fényes vendéglő hosszú asztalánál. – Tudomásomra jutott egy s más a családod viselt dolgairól. A megadott téma helyett volt képed néhai nagybátyád büntetésével előhozakodni.
– Áldozat volt ő is, mint Koch bácsi, a gyerekkori barátja, aki a háború végén a buchenwaldi munkatáborból került haza félholtan – mondtam ki végre hangosan, amit addig csak magamban mertem.
– A bor beszél belőled, fiam – mért végig szigorúan Hoffmann Ottó. – A világtörténelem legemberségesebb társadalmában élhetsz. S te ahelyett, hogy hálás lennél ezért, hőbörgsz itt nekem. Vésd jól az eszedbe, a régi világ már soha többé nem fog visszatérni!
„A történelem egy kibaszott rulett, s az ember parányi csontgolyó, mely ide ide-oda pörög benne.” – jutott eszembe Apor bácsi kedvenc mondása, de ezzel a ponyvaregénybe illő lételmélettel már nem terheltem meg dialektikus materializmuson edződött tanáromat.
Hoffmann Ottó a világtörténelem újabb, emberi ésszel kiszámíthatatlan fordulatát már nem érhette meg. Pár évvel később – megingathatatlan igazának tudatában – szívroham vitte el. A változások idején harmadéves egyetemista voltam. A sorkatonai szolgálat átvészelése után negyedik próbálkozásra jutottam be a kolozsvári egyetem pszichológia szakára. Addig érettségivel helyettesítő tanárként környékbeli falvakban vegetáltam, s mindenfélét összeolvastam a lélek titokzatos világáról, de sem az olvasmányok, sem a felsőfokú tanulmányok nem segítettek rajtam. Előbb a diploma, aztán csak lesz valahogy, bíztattam magam lankadó kedvvel. Legfennebb a magam állandó páciense leszek. Azon a fagyos, decemberi napon útban albérleti odúm felé a Szamos hídjára léptem éppen, amikor a túloldalon eldördültek a lövések. A járdán tipegő galambok a magasba röppentek. A folyó túlsó partján emberek roskadtak a földre. A katonák arcát nem láttam tisztán, de abból a távolságból engem is simán lelőhettek volna. Megfordultam, és egy mellékutcába menekültem. Órákig lapultam egy dohos kapualjban. Már sötétedett, amikor előmerészkedtem. A környék csendes volt, sehol egy lélek. Átsiettem a hídon. Néhány gyertyacsonk pislákolt az Astoria Szálloda közelében, a földön. Azok a riadtan lebbenő lángocskák és a hajamba tapadt galambtollpihék jelezték csupán, hogy a rulett váratlanul forogni kezdett. Néhány napon belül megdőlt az örökkévalónak hitt rendszer.
Más is történt azon a télen. Nem sokkal később a szüleimről kiderült, hogy halálos betegek. Egyik a másik után ment el másfél év leforgása alatt. Újdonsült diplomásként egyes-egyedül maradtam. Iskolapszichológusként kezdtem a pályám szülővárosom legrégibb általános iskolájában. Laza órarendem volt, kevés munka, sok üresjárat. Szabadidőm nagy részét olvasással töltöttem. Ekkoriban jelentek meg újra a több évtizede Nyugatra emigrált neves író indexre vágott könyvei. Az idős generáció már-már vallásos áhítattal áradozott róla. A Mester – így emlegették –, a hajdani tömeges átállások idején nem paktált le a kommunista hatalommal, s mindent hátra hagyva az önkéntes száműzetést választotta. Minden regényét elolvastam. Hősei a magány, a keserűség és a csalódottság útvesztőiben bolyongva fájó nosztalgiával gondoltak egy letűnt világra, melyet talán csak az emlékezés csalóka varázsa szépített meg számukra. Mintha csak rólam mintázta volna őket, döbbenten ismertem magamra bennük. Nekem azonban még az illúziója sem adatott meg egy olyan kornak, melybe visszakívánkozhattam volna. Ekkor határoztam el, hogy írásra adom a fejem. A fikció lesz az otthonom. Ez a játék talán még a javamra is válhat, gondoltam fellelkesülve, s azon melegében több füzetet is teleírtam. Legjobbnak vélt történeteimet gépeltem le éppen az ócskapiacon vett, ősrégi Remingtonon, melynek rozzant billentyűzete ki-kihagyó szívverésként zötyörgött az ujjaim alatt, amikor híre ment, hogy a Mester hazaköltözik. „Jó lenne még egyszer látni azokat a helyeket, ahol életem első felét töltöttem, s találkozni azon kevesekkel, kiknek az emlékezetében élek” – olvastam egyik interjújában. Hazatérése tiszteletére több tanulmány is megjelent róla, melyekben a kritikusok és irodalomtörténészek tisztánlátását, emberi nagyságát, művészi érdemeit méltatták. Amit csak tudtam, elolvastam róla, hogy felkészülten állhassak a színe elé. Fejembe vettem ugyanis, hogy hozzá fordulok. A tanítványa leszek. Felhívtam az írószövetséget, s egy kedves titkárnő kérdezősködés nélkül megadta a címét. Mivel telefonon nem értem el, s a levélírást körülményesnek találtam, úgy döntöttem, hogy a nyári vakációban személyesen keresem föl. Vonattal mentem. Segesvárig a vicinálissal, onnan az Orient Expresszel. Már alkonyodott, amikor a Nyugati pályaudvaron buszra szálltam. A Mester a Budai-hegyekben lakott, messze a szmogfelhőben derengő Pesttől. Elegáns villára számítottam, tágas terasszal, díszes homlokzattal, a bejárathoz vezető, fehér márványlépcsővel. Az erdei út szélén álló régi házon azonban nem volt semmi különleges. Tucatnyi hasonlót láttam útközben. Többször elsétáltam előtte, míg végre rászántam magam, hogy becsöngessek. A korhadt deszkakapura szerelt villanycsengő hangját nem hallottam, s öt-hat próbálkozás után már azon voltam, hogy lelépek, amikor egy aprócska, fiatal nő jelent meg a küszöbön. Kontyba tűzött haja feketén fénylett. Tűzpiros pólót és sötétkék farmert viselt, a lábán fehér sportcipőt.
– A Mesterhez jöttem – szedtem össze minden bátorságom. – Telefonon nem értem el…
– Már hogy érhette volna el, mikor nincs telefonja – mosolyodott el a nő. – Jöjjön be! Jól fog esni neki, hogy valaki ekkora utat megtett azért, hogy beszélgethessen vele.
Még akkor sem hittem el, hogy velem ez megtörténhet, amikor a fiatal nő betessékelt a levendulaillatú dolgozószobába, s magamra hagyott a Mesterrel.
– Az elmélet azonban nem elég ahhoz, hogy valaki író legyen – térített vissza a jelenbe a Mester sercegő hangja. – Ha már olyan messziről eljött hozzám, maradjon itt éjszakára. Holnap majd megbeszéljük, hogy mi legyen… – adta vissza a kéziratomat.
Mintha csak végszóra, az ajtó kinyílt.
– Ő Darina – mutatta be a Mester a küszöbön várakozó fiatal nőt. – Nélküle semmire se mennék – folytatta. Hangjában tisztelet és gyengédség rezdült. – Darina, drágám, vezesd a vendégszobába a fiatalembert! S ha éhes, vacsoráztasd meg!
– Köszönöm, de nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem.
A vendégszoba a ház végében volt. Ablaka a kertre nézett. A dolgozószobához hasonlóan ez a helyiség is régi, kopott bútorokkal volt berendezve. A megsárgult fényképek a falon fokozták a múzeumi hatást.
– Nem éppen a Hilton, de talán megteszi – kuncogott Darina. – Érezze magát otthon – érintette meg a karomat, mielőtt magamra hagyott.
Ki ez a nő, töprengtem. A Mesternek nincs gyereke, s amióta a felesége évekkel ezelőtt elhagyta, magányosan élt. S honnan tudhatta, hogy messziről jöttem? Az utazótáskával bárhonnan jöhettem volna. Miközben újra és újra lepergett előttem, amint a küszöbről rám mosolyog, azon kaptam magam, hogy számomra sem közömbös. Visszautasításuktól rettegve a gimiben tisztes távolságból lestem a csajokat. S bár a középiskola után volt néhány kósza kapcsolatom, azok rendre rosszul végződtek. Hol azért szakítottak velem, mert nem mertem kezdeményezni, hol azért, mert túlságosan is rámenősnek mutatkoztam. Negyedéves egyetemistaként egy házibulin vesztettem el a szüzességem. Pár nappal később tudtam meg, hogy a bölcsészhallgató lánynak, aki kiszemelt magának, csak egy kipipálható nevet jelentettem a terjedelmes listáján. Annyi csalódás után miért éreztem mégis, hogy ez a kicsi, fiatal nő más, mint a többi? Talán a fényképek alapján megtudhatok valamit róla, gondoltam. A feliratokkal ellátott képek a szőke, hamvas bőrű kisfiútól a ráncos, ősz hajú vénemberig élete különböző szakaszaiban készültek a Mesterről. Volt, ahol egymagában, volt, ahol másokkal együtt kapták lencsevégre, de hiába meresztettem a szemem, Darinát egyiken sem láttam. Az utolsó fénykép nem sokkal a Mester hazatérése előtt készült Torontóban. Botjára támaszkodva, görnyedten állt az óriásdárdaként égre meredő CN Tower előtt. Végül is nem számít, hogy ki ez a nő, a fő, hogy itt vagy, hagytam abba a nyomozást.
Azon az éjszakán sokáig nem jött álom a szememre. Egy ideig forgolódtam az egyszemélyes ágyon, aztán hanyatt fekve fülelni kezdtem. Mintha az öreg ház beszélt volna hozzám. Mintha sötétséget átszövő neszeivel figyelmeztetni akart volna valamire. Körülnéztem. Tekintetem az ablakra tévedt. A hold görbe pengéje élesen fénylett a magasban. Elnehezült a szemhéjam, mély, álomtalan álomba merültem.
Reggel kimerülten ébredtem. A házban csend honolt. Darinát a konyhában találtam.
– Eszpresszó – nyújtott felém egy parányi, fehér porceláncsészét. Alig egy korty kávé volt benne. – Ettől biztosan felpörög.
Igaza volt, Olyan erős és finom kávét még sohasem ittam.
– Menjen – tette a vállamra a kezét Darina. – Már várja a dolgozószobában.
– Megtisztelő számomra, hogy a tanítványom szeretne lenni. Még senki sem keresett meg ezzel a kéréssel – kezdte zavartan a Mester, miután hellyel kínált. – Éppen ezért galádság lenne a részemről, ha becsapnám. Az írás örökös keresés és találgatás, kétely és bizonytalanság. Nincs biztos képlet hozzá. Hogy taníthatnám meg akkor arra, amit én magam is folyamatosan tanulok?
Lesújtva hallgattam. Tekintetem elfordítottam, ne lássa benne a csalódást. A könyvespolcot néztem, a kopottas bársonyhuzatú foteleket, a háromlábú kerekasztalkán álló rézszobrocskákat.
– Ezt a házat a dédapám építtette – szólalt meg újból a Mester. – Több nemzedék nőtt fel benne. Huszonegy éves voltam, amikor elköltöztem innen. A negyvenes évek végén államosították. Lába kelt a bútoroknak. Egy ideig erdészeti hivatal működött benne, majd téesziroda. Utána évekig üresen állt. Amikor megtudták, hogy hazatérek, az önkormányzat lehetővé tette, hogy kibéreljem. Az eredeti berendezés egy részét sikerült visszavásárolnom a környékbeliektől. Számomra a kör bezárult, viszont maga előtt még ott az élet. Tegye el ezt a pénzt – nyújtott át egy borítékot. – Vegye úgy, mintha nyert volna egy ösztöndíjat. Utazzon el, fedezze fel a világot, ismerje meg az életet! S hogy valóban létszükséglet-e magának az írás, az majd kiderül közben.
Az ajánlata váratlanul ért. Meg kellett gondolnom.
– Mindig nem hátrálhat meg. Éljen a lehetőséggel! – tanácsolta Darina, akivel megosztottam a dilemmámat.
Megfogadtam a tanácsát. Már nem zavart, hogy belém lát.
A Mester megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor közöltem vele a döntésemet.
– Kezdheti ott, ahol én abbahagytam – tanácsolta. – A vízumot majd Darina elintézi. Néhány címet is kap tőlem. Szükség esetén bizalommal fordulhat ezekhez az emberekhez.
Azóta sokszor eszembe jutott már a Mesternél tett látogatásom. Valószínűleg ezért emlékszem ilyen pontosan a legapróbb részletekre is. De hogy honnan volt annyi bátorságom, hogy belevágjak ebbe az életemet felforgató kalandba, azóta sem tudom.
Kanadával kezdődött. A Mester nagy tisztelője, egy magyar származású üzletember, akit mindenki csak Joe-nak szólított, szerzett nekem albérletet. Egy huszadik emeleti garzont a külvárosban. Bringás futárként dolgoztam, s közben angol és francia nyelvtanfolyamra jártam. Egy vasárnap délelőtt kopogtattak az ajtómon. Darina állt a küszöbön kezében utazótáskával. Ugyanaz az öltözék volt rajta, mint első találkozásunkkor.
– Bejöhetek? – mosolygott rám. – Bocsássa meg, hogy nem értesítettem az érkezésemről.
– Tessék – dobbant fájdalmasan nagyot a szívem, s oldalt léptem a szűk előszobában. – Aki ekkora utat megtett, annak nincs miért szabadkoznia.
Érkezésével levendulaillattal telt meg a lakás.
– Nélküle maradtam – mondta később, kávézás közben a konyhában. Hangjában szomorúság rezdült.
– Kitaláltam – hajtottam le a fejem.
– A lelkemre kötötte, hogy keressem meg magát – folytatta. – Mondja, írt valamit azóta?
– Nem volt rá időm. Az idegen környezet, a megélhetési gondok, az angol és francia nyelvtanulás – soroltam egy szuszra a kifogásaimat.
- Ami igazán fontos, arra mindig szán időt az ember – nézett tűnődve, mintha az esélyeim latolgatta volna. – Talán mégsem kellett volna idejönnöm…
– Ne hagyj itt! – tettem a kezem a kezére.
– Csak ha igazán akarod – tegezett vissza.
A hálószobát átengedtem neki. Még aznap éjjel újraolvastam legjobbnak vélt kézirataimat. Silánynak találtam valamennyit. Egy kezdő tollforgató szánalmas próbálkozásainak. Hajnal felé aztán történt valami velelm. Mintegy éber önkívületben megírtam A holtak terét. Annak a hajdani kolozsvári napnak a felkavaró történetét, amikor a lövések eldördülésekor gyáván megfutamodtam.
– Nem rossz – mondta Darina reggel, miután a novellát kétszer is elolvasta Aztán odalépett hozzám, és lábujjhegyre állva megcsókolt.
Nyolcadik éve már ennek. Azóta együtt élünk. Kanadából Dél-Itáliába költöztünk, egy tengerparti faluban lakunk. Darina nélkül elképzelni sem tudnám az életem. Szeret engem. Vigyáz rám. Gondoskodik rólam. Hozzá fordulok tanácsért, ha írás közben elakadok. Neki mutatom meg először a kézirataimat. Ő levelez a nevemben a kiadókkal és szerkesztőségekkel. Ő válaszol helyettem olvasóim kérdéseire, s kísér el minden írói estemre, könyvbemutatómra. Jelenléte magabiztossággal tölt el. Nélküle tényleg semmire se mennék. Eddig két novelláskötetet és három regényt írtam. Az őseim fiktív történetét elbeszélő Ismeretlen évszak című regényem spanyol fordításával elnyertem az Év külföldi szerzője díját. A zsűri szerint „Az író egy profi hamiskártyás pimaszságával keveri benne a képzeletet a valósággal, csapja be szemrebbenés nélkül az olvasóit.”
Három éve egy kis kávézót nyitottunk. Darina a neve. Szerelmespárok, irodalombarátok, javíthatatlan romantikusok látogatják. Teraszáról hallani a hullámok neszezését. Mintha a tenger titkos nyelvén beszélne a vendégekhez.
– Ki volt ez a nő? – kérdezi egyik-másik a cégér láttán. – A szeretője? A felesége? Az élettársa? Maga egyedül él, elkelne egy asszony a háznál.
Nem zavar a kíváncsiskodásuk. Mosolyogva hallgatom őket. Úgysem hinnék el az igazságot.
Megjelent a Bárka 2022/6-os számában.
