Prózák

 

LegradiGergely.jpg 

 

Légrádi Gergely

 

Útközben

 

Emlékszem, vitatkoztak. Nem tudom már, miről, de egymásnak estek. A konyhában álltak, Péter az ablaknál, Judit a mosogatónál. Nem voltak hangosak. Mindketten csak mondták a magukét. Arra figyeltek, hogy a lehető legpontosabban elmondják, amiről meg vannak győződve. Nem tudtam megállapítani, hogy nem hallják egymást, vagy nem akarják meghallani, amit a másik mond. Ismételték önmagukat, miközben egyikük sem volt kíváncsi arra, hogy a másikat mi motiválja. Arra meg kiváltképp nem, hogy milyen napja van a másiknak. Okozhatja-e a nézeteltérést, hogy a másikat bántja valami. Péter volt az első, aki megunva saját érveinek hangoztatását, mintegy véget vetve monológjaik monotonitásának, beleszállt Juditba. Még én is éreztem, ahogy Juditot átjárja a fájdalom. Megmaradt a kép, ahogy Judit a fájdalomtól először elzsibbadva, majd abból erőt nyerve, mosogatószertől habos kézzel, Péter felé fordul. A csap nyitva maradt, erős sugárban ömlött a víz mosogatóba. A mosatlanra zuhanó sugár hangja betöltötte a teret. Mintha mindkettőjüket meg akarta volna mosdatni, és ezzel együtt elmosni a vitát, a napot és engem az ajtóból. Aztán Judit mondott valamit, valami durvát, amire Péter hirtelen váltással megiramodott, és két hatalmas lépést követően Judit orra előtt állt meg. Farkasszemet néztek. Péter fél fejjel magasabbról, fejét lefelé biccentve, Judit kissé ágaskodva, a sarka elemelkedett a földről. Olyanok voltak, mint két bokszoló a mérlegelés után, amikor egymásnak feszülnek, persze inkább a fotóriporterek miatt. Itt azonban nem voltak fotósok, csak a víz zubogott és fröccsent a mosatlanon. Én az ajtóban álltam, kővé dermedve. Nem tudom, mi lett volna a következő mozzanat, szó vagy cselekedet, melyikük szánta volna rá magát a megfutamodásra vagy a tettlegességre, mert erőt vettem magamon, és megszólaltam. Szétrebbentek. Sokkal inkább a hangra, a jelenlétem tényére, mintsem arra, amit mondtam. Mind a ketten visszatértek oda, ahol az imént álltak. Péter az ablakon bámult ki, Judit a mosogatást folytatta. Háttal voltak egymásnak, vérig sértve. Én az ajtóban maradtam, és figyeltem, ahogy a tányérok és poharak össze-összeütődnek, és ők a víz csobogása közben folytatják a vitájukat. Hangtalanul és moccanatlanul. Péter elnézést kért, Judit pedig szégyenletesnek nevezte, amit Péter tett. Judit közölte, hogy azért, mert Péter kifogyott az érvekből, aljas dolog megbántani mást. Péter visszatért a kiindulóponthoz, és újra kifejtette, hogy miért neki van igaza. Judit azzal vágott vissza, hogy Péter legalább bocsánatot kérhetne. Péter úgy folytatta, hogy miután elnézést kért, el is felejthetik ezt a közjátékot, Judit pedig meghallhatná végre, amit ő mond. Judit egy rövid szünet után azt mondta, hogy Péter igazán csendben maradhatna, és ezt a lehetőséget felhasználhatná, hogy végiggondolja az ő érveit. Péter közölte, hogy nagy kár, hogy idáig fajult a dolog. Judit sem késlekedett sokáig Péter tudtára adni, hogy méltatlan és fájó ez az egész. Közben a mosogató kiürült, Péter az órájára nézett, de egyikük sem törte meg a csendet. Csak én, aki újra a megbékélés lehetőségét kerestem, mondván, az nem jó, ha…, de nem hagyták, hogy befejezzem, helyette egyszerre rivalltak felém: de, pont jó! És mind a ketten elindultak felém, pontosabban nem is felém, hanem a konyhából kivezető egyetlen úton, hogy ki-ki menjen a saját dolgára. De az úton én álltam, az ajtó közepén. Egyre közeledtek, és engem nem hagyott nyugodni a szorongás: ha most hagyom, hogy elmenjenek, újra és újra ez fog megtörténni, amikor már megszülettem.

 

 

Eper és liliom

 

A feleségem csendes, magának való teremtés volt. Annyira magának való, hogy az együttlétünk során kiderült, még a méhe sem fogadott be új életet. Imádott olvasni, aludni és szerette, ha nem kellett döntenie.

Soha nem voltam szerelmes belé. Egy évfolyammal alattam járt a gimnáziumban, de az ott eltöltött évek alatt nem vettem észre. Valószínűleg túl visszahúzódó volt. (Amikor megkérdeztem, ő ismert-e engem, azt mondta, persze, sőt, többször mosolygott is rám a folyosón. Igaz, csak távolról.) Évekkel később, nyári diákmunka közben ismerkedtünk meg, egy virágkertészetben. Ő a kasszánál csomagolt, én a növényeket hordtam a fóliasátorból ki-be, locsoltam, átültettem. Ahogy az idő és a főnök diktálta. Mint később kiderült, ő nem szerette különösebben a növényeket. Azért dolgozott itt, mert ez a munkahely volt a legközelebb a lakásukhoz. De ezt ekkor még nem tudtam. Megfogott a nyugalma, ahogy türelmesen és akkurátusan csomagolt. Látszott a mozdulatain: szereti, amit csinál. Arra gondoltam, jó lenne növénynek lenni a kezei között. Figyeltem, ahogy műszakkezdés előtt kikészítette a használaton kívüli kartondobozokat, műanyag tartókat, zacskókat, celluxot és spárgát. Sorba rendezte, kéz alá. Amikor csak tehettem, úgy álltam a munka közben, hogy ha messziről is, de rálássak, mit csinál. Azt hiszem, az fogott meg, ahogy átvette a már blokkolt árut, majd néhány szakszerű mozdulattal, vigyázva a növényre, becsomagolta, és mosollyal az arcán, átadta a vevőnek. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb és egyben legfontosabb dolga. Ha nem volt vevő a kasszánál, az előre odakészített könyvét olvasgatta. Titokzatosnak és izgalmasnak tartottam, hogy inkább olvas, mintsem beszélget a pénztárossal. Az egyik nap, néhány perccel zárás előtt, én is odaálltam a pénztárhoz. Egy cserepes liliommal és egy folyton termő eperrel. A kasszás beütötte az árat, csak aztán nézett fel. Ja, te vagy az?, kérdezte. Miért nem szóltál? Akkor féláron adtam volna. Jó ez így, hagytam rá, és a pultra tettem a végösszeget. Végre a csomagolásra került a sor. Közelről néztem a mozdulatait, kezének finom, minden erőlködés nélküli játékát. A liliom és az eper alig egy perc múlva biztonságos védelemben került vissza hozzám. Rám nézett. Áruházunk bezárt, szólalt meg a hangosbemondó. Gyere velem, szólaltam meg én. Elmosolyodott, és mintha mi sem lenne természetesebb, kilépett a kis asztala mögül, eltűnt néhány percre, majd átöltözve és tiszta kézzel a jobbomra állt. Mehetünk, mondta. Hazakísértem. Búcsúzáskor átadtam neki a liliomot és az epret is. Nem kérdezett, jól tudta, miért kapta a virágot, és miért a folyton termő gyümölcsöt.

Amint ő is betöltötte a tizennyolcat, összeházasodtunk. Az egyik peremkerületben bérelt egy kis lakást. Jóindulattal harminc négyzetmétert. Odaköltöztem. Néhány váltás ruhát, egy tucat könyvet és a fogkefémet vittem fel. Más nem is nagyon fért volna el. Viszont mi jól megfértünk egymás mellett. Mindkettőnket hajtott az új élet lendülete. Amelyet, mint később kiderült, elsősorban az fűtött, hogy ő is, én is új életet akartunk kezdeni, hátra hagyva a szülőket.

Nem telt bele két év, és rájöttem, bár mindketten szeretünk olvasni, de ha egymás mellett is tesszük, abból soha nem lesz olyan, mint apámmal volt. Mindegyikünk csak a maga terében és idejében tudott olvasni. Ő, azt hiszem, magányosan volt boldog mellettem, és akkor is mosolygott, amikor egymás mellett ültünk, könyvvel a kézben. Én kávéztam, ő teát ivott, tejjel. Szeretkezni nem szeretett, de zokszó nélkül tűrte, ha igényem kielégítésére magamévá tettem. Vitte a háztartást, és mindenben rám hagyatkozott. Miután néhány növényt kirohasztott, másokat kiszárított, a virágok gondozását is rám hagyta. Csak becsomagolni tudom őket, ismerte be. Egyre nehezebben kelt fel reggelenként, és akkor döntöttem el, amikor rádöbbentem, hogy már a megritkuló beszélgetéseink sem hiányoznak. Ürügyet kerestem. Miután az orvosi vizsgálatok után kiderült, hogy nem lehet gyerekünk, eléálltam, és megkértem, váljunk el. Azt válaszolta, legyen úgy, ahogy én akarom. Mintha csak azt mondtam volna, ha nem gond, készítsen paprikás csirkét ebédre. Persze, legyen paprikás csirke. Nem firtatta, miért az elválás az egyetlen megoldás. Helyette megkérdezte, olvasunk-e még egy keveset. Azt válaszoltam, persze, olvassunk. Leültünk. Ki-ki a helyére. És úgy tettünk, mint akik olvasnak. Könyvvel a kézben, ahogy éveken át. Akkor értettem meg, hogy nem történt más, mint valóra vált a vágyam: egy növény lettem számára, akit óvatosan és szeretettel be lehetett csomagolni, aztán vigyázni rá, hogy ép maradjon a csomagolás. Én pedig hagytam.

Még aznap este összerámoltam. Ő vacsorát készített és mosogatott. Nem próbált megakadályozni, nem is segített. Megvártam, míg lefekszik. Nem akartam megzavarni az éjszakát. Az alvását. Búcsú nélkül mentem el.

Amikor elköltöztem, sem a liliom, sem a folyton termő eper nem élt már. Az egyiket a tetvek vitték el, a másik néhány héttel az összerámolásom előtt fonnyadt el. Talán nem volt megfelelő földkeverékben.

Azóta se találkoztunk. Ő nem adott életjelet magáról, nem kért segítséget. Én sem kerestem, nem akartam felkavarni a múltat. Talán csak kétszer, a válás és néhány kacat elhozatalakor láttam. Mindannyiszor csendes volt, kialvatlan, és mintha megpróbált volna mosolyogni.

 

Megjelent a Bárka 2021/1-es számában.


 

Főoldal

2021. február 16.
Karácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcái
Erdész Ádám: Kassától KošicéigErdész Ádám: Édesek és mostohák
A múzeumok új barátja? (I.)Farsang Német-Gyulán
Károly Dorina: 21 grammAlexandrov Anna: 2021 látnoka leszólítNagy Milán László: 2121 – Nagy Lea: Huszonegy voltam
Kötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: Mulasztásaink
Márton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik szín
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA