Tallér Edina
Időzítő
Csöpög a csap.
„Fáj nagyon a hátam – gondolja, félálomban van, bal oldaláról hanyatt fordul –, az istenit neki, már megint nem tudok visszaaludni, fáj nagyon a hátam, és csöpög ez a kurva csap.”
Ránéz az órára, fél négy múlt öt perccel. „Kattog a rohadt radiátor, a fenének kellett bevezettetni a gázt, fát kell hasogatni így is meg úgy is.” Jobb oldalára fordul, belenyilall a fájdalom, felidegesíti magát, káromkodik. „Attól fáj a kibaszott hátam, hogy fát vágok. Persze, majd gázzal fűtünk, persze! Ki tudná azt fizetni! Most is kár volt bekapcsolni, de elfogyott a fa. Nem is melegít ez a rohadt radiátor, csak kattog. Fát kellett volna vágni.” Egyre jobban felhúzza magát. „A hátam fáj, a gázszámla magas, fel is basztam magam, mindjárt szétrobbanok, a kurva életbe, mindjárt agyvérzést kapok, az lesz a vége ennek a rohadt hátfájásnak! Le kell nyugodnom!”
Csukott szemhéja mögött felesége mosolygós, ráncos arcát, kócos, ősz haját látja. „Legalább a fiatal arcára emlékeznék, ne erre a vénasszonyra” – gondolja, és megint fészkelődni kezd.
– Ó, hogy rohaggyá má’ meg, te fájdalom – mondja ki hangosan.
Zúg a hűtő. Csöpög a csap. Recseg a padló. „Hogy a lófaszba recseghet már ez a rohadt padló, ha nem is jár rajta senki?” Egy pillanatra átvillan az agyán, hogy talán a felesége jött vissza a másvilágról kísérteni, amiért az előbb vénasszonynak nevezte, és hőbörgött a gázfűtés miatt. Az asszony erősködött, hogy vezessék be a gázt, mert úgyis kötelező lesz, meg már mindketten öregek, ki fog akkor fát vágni?
„Ki? Hát ki? Hát ki? Na, ki? Hát persze, hogy én! Én vágtam mindig azt a kurva fát, most is nekem kell vágni, hogy a rohadás jönne már mindenre! Miért nem volt neki jó a régi cserépkályha? Negyven évig jó volt neki, aztán meg már nem volt jó neki! Mert mindig azt kell csinálni, amit ő akar, mert semmi se jó neki. Most már bezzeg jó neki, nem fázik, neki már mindegy, mivel fűtök. Most már bezzeg nem mondja, hogy mit csináljak ilyenkor! Mert már ott tartok, hogy így se jó, meg úgy se jó!”
– Miért hagytál itt engem? – mondja ki hangosan. A hűtő abbahagyja a zúgást. – Miért hagytál itt? – mondja ki megint.
Kicsit enyhül a fájdalma. Elbóbiskol. A csap viszont csöpög, úgyhogy felriad, észre sem vette, hogy elaludt, ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. „Látod, milyen hülye vagyok, Rózsika! Már hozzád beszélek! Már magamban beszélek! Nem tudok aludni, csöpög az a kurva csap, recseg a padló, kattog a radiátor, nem tudok aludni, aztán az lesz a vége, hogy hajnalra tiszta bolond vagyok.”
„Kezdek meghülyülni teljesen – gondolja, amiért felvillant benne a lehetőség, hogy esetleg a felesége szellemként sétálgat, és recsegteti a padlót, ő meg még beszél is hozzá. Megint ránéz az órára. Fél négy múlt kilenc perccel. – Na, most még ez is! Az akváriumban bugyborékol a víz, az az izé keveri a levegőt, buborékokat fúj, a víz meg blugyblugy. Az az izé, na, a hogyishívják. Az csinálja, csak most nem jut eszembe az igazi neve. Szűrő?”
Megint belenyilall hátába a fájdalom. A bal oldalára fordul, hátha úgy jobb lesz. „Néha nem jutnak eszembe a szavak, másik jut eszembe, nem az, ami kéne.”
– Told arrébb a tévét – mondta múltkor a fiának. Végre meglátogatta a fia, hosszú hónapok után, de akkor meg az volt a baj, hogy nem fértek el ketten a pici konyhában. Ha már ketten vannak ott, az egyiknek be kell nagyon húznia a széket, hogy elférjenek.
– A tévét? - kérdezte a fia röhögve.
– Nem értem, mi abban a vicces, hogy szék – válaszolta ő. A fia abbahagyta a röhögést.
„Mindjárt felkelek, és elzárom jobban a csapot, ne csöpögjön, rohadjon meg. A tévét még nem kapcsolom be, hajnali fél négykor úgysincs semmi. A radiátor kattog, azzal nem tudok mit kezdeni, de legalább a csap ne csöpögjön, felkelek, és elzárom. Igen. Aztán megetetem a halakat. A hűtő végre elhallgatott. Hol lehet a szemüvegem? Hol hagytam tegnap?”
Ismét ránéz az órára. Mindjárt negyed öt. „Most már biztos, hogy nem tudok visszaaludni. Ha felkelek, recseg a lábam alatt a parketta. Ez padló, nem parketta, laminált padló. A laminált azt jelenti, hogy műanyag? Nem, a műanyag, az műanyag, ez laminált. Nem recseghet, mert laminált padló, de mégis recseg. Vagy nem? Ezt csak álmodom? Megőrülök, hogy soha nincs csend, mindig valami pattog, zizereg, morog, csipeg-csöpög. Felkelek, felteszek egy kávét. Megkeresem a szemüvegem, bár majdnem mindegy, hogy rajtam van vagy nincs. Inkább a hallásom romlana. Akkor tudnék aludni, nem hallanám a zajokat. Ha folyik a kávé, azt legalább jó hallgatni, mindjárt főzök egy kávét, és elzárom a csapot, ne csöpögjön tovább, csend lesz végre.”
Újra beindul a hűtőzúgás.
„Remek, megint beindult a nokedli. Néha a számok sem jutnak eszembe, nemcsak a szavak. Nem jutnak eszembe a számok, egyik se. 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, és így tovább. Egyik se. Most legalább eszembe jutnak. 1, 2, 3, 4… A hűtő, na! Az indult be, na! Nem a nokedli! Tiszta hülye vagyok már.”
Elszámol százig, picit megnyugszik, de aztán újra eszébe jut, hogy mindig mindent elfelejt. „Ha a fiamat szólítom, először véletlenül a húgom nevét mondom ki. Aztán a feleségemét, apámét, anyámét, néha még az is előfordul, hogy pár szomszéd nevét is elhadarom egymás után, míg rátalál végre az agyam a fiam nevére, és kinyögöm, hogy Pista. Figyelj, Szim, Erzs, Csab, Marcs, Viv, Ann, na, a francba, hogy nem tudom kinyögni a neved! Pista, na! Végre. Figyelj, Pista, hova a fenébe tetted a hogyishívjákot?”
A sok töprengéstől kimerül. Elalszik. Húsz perc múlva ébred.
„Most már tényleg felkelek, mindjárt reggel van.” Végre olyannak érzi magát, mint régen. Friss, fiatal, erős. „Felkelek, elzárom a csapot. Bekapcsolom a tévét. Megetetem a halakat. Felteszek egy kávét. Megcsinálom az asszonynak meg a gyereknek a reggelijét. Felébresztem a családot, aztán kimegyek fát vágni. Kávé, tévé, család, reggeli, hulla, hopp – gondolja. – Elég furcsán érzem magam – teszi hozzá, – valami nem stimmel. Mindegy. Nincsen semmi baj. Bekapcsolom a tévét, aztán felkelek, kimegyek pisálni.”
Bekapcsolja a tévét. Nézi a monitort. Mozdulatlan, fekvő ember a képernyőn. Hosszú másodpercekig nézi, mire felfogja, hogy az ott egy mozdulatlan, fekvő, halott ember. „Biztos valami krimi” - gondolja.
– Rózsika, itt vagy? – kérdi, és bekopogtat a vécé ajtaján, teste görcsbe rándul, majd elernyed, összeesik, feje nagyot koppan a laminált padlón.
Semmi. Csend.
Illetve, csöpög a csap. A radiátor kattog. A hűtőzúgás viszont leállt. Az akváriumban pár óra múlva felkapcsolódik majd a világítás. Háromnegyed nyolcra volt beállítva az időzítő.
Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.
