Prózák

 

 Abaf__y-De__k_Csillag_portr__3.JPG

 

Abafáy-Deák Csillag

 

Veronika

 

Nem lehetett megállapítani, hány éves. Ha kérdezték, szemérmesen mosolygott, választ nem adott. Néha úgy érezte, maga se tudja korát. Mindig hófehér ruhában járt. Úgy viselte, mint a saját bőrét, fehér volt az is, szinte egybeolvadt az öltözékével. 

Nemrégiben váltott munkahelyet, és amikor kolleganői meghallották, hogy özvegy, részvétüket fejezték ki. Már rég volt, fordult el, mintha könnyeivel küzdene. Amikor a gyakornok lány megjegyezte, beteges volt-e a férje, Veronika felemelte a hangját. Volt? Voltak: József 189, Bálint 192, Karcsi 190,5 cm magas volt. Egy nő nézzen fel a férjére! Nem kérdezősködtek tovább, de háta mögött sugdolóztak, és amikor belépett az irodába, elhallgattak. Ne zavartassátok magatokat, én erős vagyok, ha nem is nőttem meg csak 153,5 cm-re.

Veronikának lejárt személyi igazolványát kellett meghosszabbítania, a kormányablaknál azt javasolták, igényeljen inkább újat. Azt hittem, megúszom egy pecséttel, nincs kedvem hivatalokba járogatni, dohogott. Figyelemmel a korára, ki tudunk állítani olyan személyit, amely tartalmaz egy chipet, és érvényessége korlátlan, mondta az ügyintéző. Chipet? Mi vagyok én, kutya? Csak így oldható meg az okmány korlátlan érvényessége, hallotta Veronika a kissé ingerült választ. Két hét múlva értesítették, elkészült az új személyi. Veronika nem akarta még egyszer látni az ott készített ronda igazolványképet, szemüveg nélkül írta alá az átvételi lapot.

Az úton hazafelé azon morfondírozott, ez most égi jel, hogy nincs szavatossági ideje, csak nem lett örökéletű? Annyi minden kavargott a fejében, hogy későn ugrott be a metró ajtaján, az becsukódott, és beszorította a testét. Reménykedett, nem indul el a szerelvény, félt, hogy a sötét alagútban esik ki, amikor két erős kéz, hátulról megölelve az asszonyt szétfeszítette az ajtót és behúzta a kocsiba. Veronika megfordult. Egy vézna férfit állt előtte, akinek átnézett a feje fölött, és tovább keresett tekintete, de csak asszonyokat és gyerekeket látott. A férfi mosolyogva nyújtotta a kezét, Kocsis Kálmán vagyok. Zólyom, mondta a nő. Sólyom, kérdezte a férfi? A nő még erre se mosolyodott el, csak annyit mondott, Veronika. Majd néhány másodperc után, köszönöm.

A harmadik megállónál mindketten kiszálltak, a férfi szorosan Veronika mellett ment. A nő bosszúsan megállt, mennyit kér? Nem pénz kell nekem, engedje meg, hogy meghívjam egy kávéra. Nem iszom napközben kávét, és a férfi szemébe nézve azon gondolkodott, ez a kis ember hogyan bírta akkora erővel szétfeszíteni az ajtót, bezzeg József meg Bálint még a lapos tévét se bírták felvinni a harmadikra. Mintha nem a saját hangját hallotta volna, mondta, én a sört szeretem. Kálmán szeme csillogott, megengedheti magának, amilyen csinos, a sarkon van egy jó kis bár. Veronika újból végigmérte Kármánt, hát maga se egy szumó harcos. Én nem a kilókkal, a kilométerekkel harcolok. Félmaratonra edzek minden reggel, tette hozzá büszkén Kálmán. Ilyen alkattal nem nagy kunszt szaladgálni, vágott oda Veronika.

A beszélgetés egy jó fél órát tartott, vagy talán többet is, egy-egy üveg sör mellett. A nő nyelve megeredt, elmesélte, hogy a FŐKEFÉnél adatrögzítő, és egyedül él, megözvegyülten. A férfi a statisztikai intézetben vezető elemző. Nevettek, akkor Veronika szolgáltatja az adatokat. Büszkén újságolta, nem kell őt megmenteni, örökéletű lett, benne van az igazolványában. Kálmán csóválta a fejét, ne vicceljen, írnak ott érvényességi időt, ő aztán kiismeri magát az adatok terén. A nő duzzogva nyomta a férfi orra alá az igazolványt, amit azonnal meg is bánt, így a férfi megláthatja születési dátumát. Azonnal kikapta Kálmán kezéből a kártyát, aki azonban már sorolta a számokat: 2062.01.02. Micsoda? kiáltott fel Veronika. Oda van írva, kapott még hatvan évet, mondta halkan Kálmán, minta attól félne, meghallja valaki. A nő csak most tette fel az olvasószemüvegét. Reklamálok, jegyezte meg csendben, felállt, köszöni a segítséget és a sört, találkozásról szó se lehet.

Kálmán két hétig ostromolta az asszonyt. Telefonszámát könnyen kiderítette, tudta munkahelyét, beosztását, nem kellett a statisztikai intézet adataiban kutakodnia. Egy találkozást vállal, engedett végre Veronika. Az egyből kettő, a kettőből három lett és így tovább. Magázódtak. A férfi minden alkalommal kapott egy kijózanító megjegyzést: nem tudok és nem is akarok vasalni, megfájdul a fejem. Kálmán nevetett, én szívesen vasalok, ma már kevés holmit kell, esetleg az ágyneműt, egy-két inget. Nem szeretek és nem is tudok főzni. Nem baj, én imádok és tudok is főzni. Takarításról szó se lehet, porallergiám van, a szűrővel ellátott porszívót se bírom. Megoldjuk, mondta Kálmán, és újabb pohár sört töltött a nőnek.

Ez a megoldjuk már nem csak egy vágy volt, néhány hét múlva kérvényezték a polgármesteri hivatalnál az esküvő időpontját, már csak az okmányok beadása volt hátra. Verocska, mondta Kármán, szégyellős mosollyal, én azért szólítom magát így, mert ebben is benne van az olasz vero, vagyis igaz jelentésű szó. Nem találkoztam őszintébb nővel még soha. Hogy a házassági papírok beadása előtt semmi ágyba bujás, az zavarta Kálmánt, de minek rohanni ajtóstól a házba, egy többszörös özveggyel finoman kell bánni. Amikor megkapták az esküvő időpontját, és megbeszélték, másnap reggel beadja Veronika a szükséges okmányokat, Kálmán végre bebocsátást nyert Veronika otthonába. A lakás minden zugában ismert férfi filmszínészek fényképei és poszterei sorakoztak, még a mellékhelyiségben is Harrison Ford közel életnagyságú posztere nézett le a férfire. Amitől a leginkább tartott, az nem következett be, még az éjjeliszekrényen sem volt egyik elhunyt férj képe se látható.

A franciaágy előkészítve. Verocska, magának ez már szinte rutin, hiszen negyedszerre házasodik, de nekem! A nő elpirult, és ettől a férfi még boldogabbnak érezte magát.

Veronika egy szempillantás alatt becsúszott a paplan alá. Kálmán, mintha katonai parancsot kapott volna, harminc másodperc alatt ő is ruhátlanul bebújt az ágyba. A hófehér damaszt ágynemű, keményítve és kivasalva, hűvös volt. Verocska, ki vasalta ki ezt az elegáns ágyneműt? A Patyolatban. Kálmán tudta, hogy ez az üzletlánc Budapesten már évek óta megszűnt. Kissé kedvszegetten közeledett a nőhöz, aki hevesen tolta el magától, a mi korunkban kicsit lassabban a testtel. A férfi próbálta viccnek felfogni a megjegyzést, de Verocska igazából bevehetetlen várnak tűnt. Nemsokára el is aludt, a takaróba szorosan beburkolózva.

Kálmán kilopózott a nappali szobába. A nő pénztárcája a kisasztalon hevert, kivette a személyi igazolványt. Ránézett az adatokra. Majdnem kiejtette a kezéből a kártyát. Anyám lehetne, majdnem, mormolta. A számítógép nem volt kikapcsolva, a képernyővédőn a lakásban látható színészek portréi váltogatták egymást. Kálmán leült a gép elé, nem volt jelszóval védve, beírt számokat, a chipkártya adataihoz is hozzájutott. Hiába keresett házasságkötést, halálozást, még egy mandulaműtét adata se bukkant fel. Puha macskalépteket hallott, valaki a szobába lépett. A férfi megfordult, a nő állt a háta mögött áttetsző, hófehér baby dollban. Kálmán semmit se szólt. Felnézett Veronikára. A nő mindkét keze a háta mögött, lassan az egyik, majd a másik kezét emelte a férfi elé. Egyik kezében, átlátszó, felbontatlan csomagolásban egy piros színű baby doll, másikban talán kék színű. Csak az arca volt hófehér.

 

Megjelent a Bárka 2019/6.os számában.


Főoldal

2019. december 11.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png