Prózák

 

 12._Ha__sz_J__nos.jpg

 

Haász János

 

Apa csak egy volt

 

Jólesett beletartani az arcomat a napba. Kemény telet ígértek, ahogy tavaly és tavalyelőtt is, de egyelőre csak annyi érződött belőle, mint tavaly és tavalyelőtt: a völgyekben néha kegyetlen erővel végigsüvítő szél és a várost hajnalra fehérbe öltöztető fagyok. Ültem ott uszodaszagúan, ahogy akkoriban mindig, és olyan szomorúnak éreztem magam, mint egy pohár jéghideg vörösbor, amelybe épp kólát töltenek. Huszonkét éves múltam, anya három éve meghalt, de számomra az apám is, aki fél évvel anya halála után elhagyott.

            És most Betti is lelépett. Ez lett volna az első karácsonyom, hogy van csajom, amolyan rendes, akivel bármit el tudtam képzelni, gyerek-ház-öregkor, akit haza is vihettem volna bemutatni. Ha lett volna hová hazavinni, ha lett volna kinek bemutatni.

            Kenézzel, aki nőügyekben a legmenőbb, már kinéztük a neten, mit veszek neki karácsonyra. Szexi cuccokat válogatott össze, fasza, apukám, neki veszed, de neked lesz jó, mondta röhögve. Aznap egy levél várt otthon. „Szióó, cukipofa vagy, csíplek nagyon, de túl komoly. Én még élni akarok, kalandokat akarok, lángolást, és ebben csak elégnél. Puszó”. Alá se írta, persze minek is. Kenézzel megittuk az apja összes házi pálinkáját, ő hosszasan elmélkedett arról, hogy minden nő megbánja, az is, aki lelép, az is, aki marad.

Ültem a Duna-parton, néztem a futókat, inas kezek, vékony lábak, feszülő dresszek. Anyám jutott eszembe, ahogy egyszer csak elkezdett fogyni. Szerencsére időben rájött, hogy nem a csodálatos lúgosítás miatt. Akkor még otthon laktunk, de már a fővárosban műtötték. A kontroll biztató eredményeket mutatott, nem volt áttét, se komplikáció. Ahogyan azon a kamionon se fék, amely telibe kapta őket, amikor gyógyulttá nyilvánítva hazafelé tartottak apámmal.

            Az edzőm hangját hallottam a hátam mögül.

            – Hogy vagy, Kovács?

            – Ma három éve, hogy meghalt anyám.

            Csend lett.

            – Na, azért holnapra csak összeszeded magad, Kovács. Tudod, hogy nincs más ilyen balkezesem rosszkézoldalra, az a te bérelt posztod. És a Fradit nagyon meg kéne ütnünk.

Nem vártam mást tőle, szerintem arról se tudott, hogy anyám meghalt.

            Rosszkézoldal, az, ott van nekem bérelt helyem. Rossz kéz, rossz kéz. Valami bluesritmus jutott eszembe, amit apám hallgatott mindig kölyökkoromban. Épp indulni akartam, csak vártam, hogy elhalkuljon a murva csikorgása az edzőm léptei alatt, amikor kettőt pittyegett a telefonom. Fiam,beszelnunk kene,van mirol.Vacsorazz nalam holnap, és egy cím.

            Bár a balesetet túlélte, apám egy időre életében is halott volt. Magát okolta, hogy miért azon az úton, és miért nem az autópályán, hogy miért akkor, és miért nem álltak meg enni, inni, mosdó, bármiért. A szokásos, mondta a pszichológus. Nem, tizenkilenc évesen kurvára nem szokásos, hogy az ember az anyja temetését intézi, miközben az apja katatón állapotban vegetál. Megértem, mondta erre a pszichológus, mintha azt mondaná, leszarom.

            Apám több mint fél év után talált vissza az életbe, de az már nem az övé volt, mintha a sajátja ott maradt volna abban a kanyarban. És azzal kezdte ezt a másik életet, hogy nyomban le is lépett az enyémből. Megbuktam apakent, megbuktam emberkent, mostanáig ez volt az utolsó üzenetváltásunk. Három évvel ezelőtt, Franciaországból küldte, valahonnan az óceán partjáról. Be akart állni a légióba, de idős volt hozzá, dolgozott kikötőkben, építkezéseken, sofőrként, volt dj, fuvarozó, furcsa alakokkal készült fotókat és még furcsább zenéket posztolt. Aztán egyszer ez is megszűnt, törölte a Facebook-oldalát.

            És most ez a néhány szavas sms. Nem számoltam, de tuti, száznegyven karakteren belül, szigorúan ékezetek nélkül, ahogy világéletében.

            Besötétedett, mire megírtam, hogy nyolcra ott vagyok.

            Persze a Fradit nem ütöttük meg, szarul is játszottam, kipontozódtam már nagyszünetre, sosem volt még ilyen. Nem emlékszem, miről beszélt az edző a meccs után, keserű volt a szám, a gyomromból mintha egy nagy gombolyag akart volna feljönni, de megszorult félúton.

            Vajon mit tud rólam? Még nem voltam tizenkilenc, amikor utoljára látott, idegen voltam neki, ahogy annak a három évvel ezelőtti gyereknek is idegen lenne az, aki most vagyok.

            Egy üveg rozét tettem el neki. Aztán kidobtam. Anyám halála után sokat ivott. Előtte is. Végül kaparós sorsjegyeket vettem, ötezerért. Értékpapírok, ezt a poént eszeltem ki hozzá.

            Lépcsőn mentem fel, már a másodikon fulladtam. Verejtékezett az arcom, mint amikor előző nap a telefonnal kezemben ültem a Duna partján.

            Nagyot fújtam, becsöngettem. Felkészültem, hogy kövéren, elhanyagolt ruhában fogad, hogy kihullott a haja, hogy műfogai vannak, vagy azok se, az olcsó bor savanyú szagára, tompa tekintetre, petyhüdt bőrre. Bármire.

            Csak arra nem, ami fogadott. Vigyorogva nyitott ajtót, olyan kétnapos borostája volt, amilyet én mindig csak szerettem volna, épp annyi ősz szőrszállal. Hosszú ujjú fekete inget viselt, könyékig visszagyűrve, fekete nadrág, rendezett haj. Amikor átölelt, izmos karokat és parfümillatot éreztem. Sülő hal szaga áramlott ki a lakásból.

            – Meglepődtél, mi? És ez még nem minden! Egyszer van újjászületés, pláne karácsonykor, amikor Jézus is. Vagy ő ilyenkor először? Mindegy is, mindegy is – legyintett, és befelé mutatott.

            Átfutott az agyamon, hogy tuti, drogozik, de a szájmenésén kívül semmi nem utalt erre. Meglepő módon piaszaga se volt. Még mindig az ajtóban álltam, cipőben, kabátban.

            – Szóval meglepődtél, de hát naná, hát naná. És még nincs vége, még nincs, még nincs.

            A mondatvégi szavak ismételgetése régen is mániája volt, akkor is utáltam.

            Egy szót sem szóltam.

            – Nézd, megjött az én nagyfiam, a nagyfiam – szólt be a lakásba.

            Nem emlékszem, hogyan jutottam ki az ajtón, a házból, hogy mit mondtam, egyáltalán köszöntem-e, arra sem, hogyan kerültem haza, hány kocsmát jártam végig közben. Fejfájósan, hányásszagún ébredtem. A karácsonyfának szánt szobafenyő a földön hevert, és csörgött, csörgött az a kurva telefon, a rohadék. Jingle bells.

            Mire megtaláltam a fenyő holtteste alatt, már elhallgatott, csak az üzenetjelző villogott. Ösztönösen nyitottam meg. „Szióó, ne haragudj, ezt nem hiszem eeel, hogy te és az apád. Jó, hasonlított, csak te olyan komoly vagy, ő meg annyira nem. Én nagyon sajnálom, ha tudom, nem így lett volna, ugye nem haragszol? Azért egyszer tényleg átjöhetnél vacsizni, ha megemésztetted majd. Puszó”.

            Alá se írta. Persze, minek is.

 

Megjelent a Bárka 2019/3-as számában.


Főoldal

2019. július 26.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Fehér Boldizsár kapta az idei Margó-díjat Két irodalmi Nobel-díjat jelentettek beMa kezdődik a Margó FesztiválSzabó T. Anna díjátadós estje Békéscsabán
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Végh Attila versei Végh Attila versei Vári Fábián László: Fogyó holdBíró József versei
Prózák
Temesi Ferenc: Méretségi vizslaKötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasság
Kritikák
A tömeg- és a bolytársadalom veszélyeiLevelek a magyar hétköznapokrólMúlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott föld
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA