Darvasi László
Az idő szaga
A harmincötös szeptemberben, annak is az utolsó napjainak egyikén, felsős és borús időben, amikor már Nürnbergben megszavazták az úgynevezett faji törvényeket, éppenséggel az olyan törvényeket, melyek tiltották a zsidók és nem zsidók szerelmi közeledését, az abból logikusan következő egyesülését, Karolina arra kérte Ernát, hogy ha esik, ha hullni kezd valami víz, esőféle, vigye ki a kastély épület elé, a fedetlen kavicsos részre. Ha odabent nyomná el az álom, vagy csak elbillent fejjel szunyókálna, ne tétovázzon, cipelje ki szépen. Van egy gurulós szék a nagykabátos szekrényben vagy a kamra lejárónál vagy valahol.
Erna jól tudta, hogy akad ilyen szék, még a gróf úr használta, de egyszer elfészkelt benne a részeg Gál, a tanár is, amikor ő Zsolttal megfogant, mert az az átkozott Stein Frici a kastélyban tobzódott, jól van, azt kell majd neki az ég alá tolnia.
- Szeretne fürdeni, grófnő?
- És esővízzel szeretne?, ez is jól van, ha így akarja, így is lesz.
Ami tehát honnan érkezik, akár az áldás?
Fentről, a nagyon magasból, a Jóisten izzad, hideget izzad alá, a világra, a dér, a dara, a hó is Isten izzadása.
- És tüdőgyulladást is szeretne az úrnő?
- Tüdőlobhoz, korai halálhoz is lenne kedve?
- A ravatalt hogyan tetszik gondolni?
Erna sziszegett, pedig nem volt szokása vékonyítani a szavakat. Dühítette az önfejűség, mi végre lesz ennyi makacsság egy vékony kis testben, mi értelme az öngyötrésnek, hogy lehet valaki ilyen erőtlen, Karolina csak tetszeleg a saját bajával. Azonban a grófnő csak mosolygott, és mintha az ázott rizsre pillantana, lehunyta a szemét.
- Álmos ember nem fázik meg, Erna.
- Hát ezt nagyon ferdén tudja a grófnő. Álmos ember meg is fagyhat! – ezt már kiáltotta Erna, mert kislánykorában valóban megfagyott az egyik testvére. Elaludt a hóban. A kis Józsefre úgy találtak hajnalban, hogy kemény volt a teste. Kővé lett a kisgyerek, mert kiszökött bámészkodni, tud lidérc lenni a holdfény a szűzhavon. Az ilyen kisfagyottnak olyan a tekintete, mint a bolti babáknak.
Jöttek a felhők, mint valami tolakodó, lökdösődő égi szerelvények. Összetorlódtak odafönt, szürke paplan lett belőlük. Szürkévé váltak a fák, a füvek, a tudatlan állatok, de az utcakövön, a határban bóklászó ember is. Kitolta mégis Erna Karolinát, közben az uradalmi férfiak mind behúzódtak valami védelem alá, ki cserepes fedél óvásába, ki meg ernyőt tartott maga fölé, s fordult, mintha nem akarna leskelődni. Hűvös, irigy széllel érkezett a hideg szemű eső, rázta a lombokat, haragossá vált tőle a kert, akárha ellenére lett volna, hogy így vegzálják. Melyik kert szereti, ha lökdösik és tépdesik, szanaszét szórnák a dolgait, miket pedig oly büszkén tárt a napfény elé, s mutat a legszegényebb kissugárnak is. Hiába aprehendált a Kollowitz-kert. Lila volt az ég, akár egy óriási monokli. Feketéllt az fenti mindenség. Kitolta Erna a magatehetetlen Karolinát, ahogyan ő parancsolta, gyors és szakavatott mozdulatokkal lehúzkodta róla kisköntöst, a selyem blúzt, a melltartót, és mintha napjában százszor csinálná, a kapcsát kipattintotta. Előgömbölyödtek a szép, boldogtalan mellek, Erna tűnődött, hogy mikor érinthették őket utoljára. Férfi mikor láthatta ezeket az éhes, fehér gyümölcsöket, melyek mintha még most is értetlenek lennének? Hát jó régen lehetett az, kiskedden. Akkor észbe kapott, megfordult. Nem kellett mondani se már, hogy takarodjanak befelé, ne leselkedjen tenyér, sapkaperem alól egyetlen uradalmi hím sem. Jónás után hosszanti irányban magasba füstölt még egy csikk. Bent vannak. Állnak. Némák. Kint dobolgat a levelek hátán az eső. Különös szokásai vannak az úrnőnek. Ez az egyik, hogy hagyja esővízzel veretni a mezítelen testét, és közben alszik. Vagy csak úgy tesz. Mert nem igaz, hogy az ember esőben, zivatarban képes mélyen, mozdulatlanul aludni. Minden vízcsepp vándor különben. A víz a legnagyobb vándor a világon! Vizes lesz a grófnő haja, rátapad az homlokára, az arcára, csatakban, ragadt fürtökben is kellemes marad az arca. A kellemes az szép is? A fehér hasán összekulcsolódnak az ujjai, egyik mellbimbóján vízcsöpp szédelgi magát aprószem gyémántnak.
De nézzenek oda!
Már várakozik a szekér az úton, mintha lebbenne a ponyva, és nagy kócos, borzas fejek kukucskálnának. Igen, ki is jönnek onnan, a nehéz, ázott és rossz szagú ponyva alól, kikecmeregnek, zsibbadt tagokkal bújnak elő, nyújtózkodnak, mint akik fölébredtek. Vannak vagy féltucatnyian, öten-hatan, valahányan. A zsidó boltos fiú megszámolná őket biztosan.
Erna integet nekik, na, de ezt már mégse, hogy képzelik?! Nem szabad, de bizony még nekik se szabad leselkedni, azonnal tessék visszatakarodni a ponyva alá. Coki!
Károgva nevetnek, bugyognak, nagy vidáman arcokat szemetelnek bele a világba.
Kikacagják Ernát, ahogy nevet a telihold, ahogy nevet a széltől incselt fű, ahogy röhögi az eget a békalencsés rossz kanális.
Ja, te kis buta vászoncseléd!
Hiszen ez nekik nem is leselkedés.
Hanem akkor?!
Hát ők onnan bentről is látnak mindent.
Mindent, te!
Onnan?! Abból a büdösből?! Akkor minek jöttök ki, hogy megrémisszétek még a sintért is!
Tudod te azt. Mert büdös van, de még nekünk is. Fulladozunk? Ó, igen. Légszomj gyötör bennünket? Hát persze. Mert aztán tornázni kell, tagot mozgatni, vért pezsdíteni az örökkévalóságnak is, ami mi vagyunk, te lány!, a vihogás megint, bugyog és örvend, és nem akar elmúlni, ha már nem is hallatszik, akkor se, mert a fül, de inkább a lélek emlékszik rá, mintha még mindig hallatszana, és nem múlik az eső elmúltával, az éj jövetelével, a napkeltével sem. Pedig Erna hogy megunta már a könnyes szekeresék bohóckodását és Karolina hóbortosságát, megunt minden mást, mert fél a szabálytalanságtól, betolja a kastélyba a lányt, hol a kandallóban, bár nyár van, táncolnak a gyereklángok. Bézsé Gerzson nyitotta az ajtót, mint egy tanult komornyik. Csücsörít, fölfúvódik az arca. Hát még ez is! Erna emeli az ujját, szemet lehunyni, szájat összeszorítani. Csönd legyen. És az is lesz.
Olyan csönd lesz, hogy hallani lehet, odakint, az esővel elsiratott világban elkocog a könnyes szekér.
+
Motoros futár durrogott be az udvarra. A magyar nemzet kormányzó ura a kenderesi családi birtokon időzik néhány könnyedebb napot, és mert erősen érdekli a Kollowitz-uradalom helyzete és állapota, meg persze az is, hogy mi minden történt errefelé az elmúlt években, ő és hitvese, Jószáshelyi Purgly Magdolna szívesen meglátogatnák Karolina grófnőt. Így. Ennyi, legyezi magát a férfiú a fehér bőrkesztyűvel, mert egyszuszra elmondta, és már le is biggyedt a szája. Motoros szemüveg, nem is látszik a szeme. Nagyon modern ember.
Ez az értesítés, akárhogyan is lett nézve, szenzáció volt, kivételes esemény. A mindjobban csöndesülő, egyre kevésbé látványos években Kollowitz gróf nem ápolt barátságos viszonyt a Horthy-családdal. Őszintén szólva semmilyen viszonyt nem ápolt velük. Konkrétabban az öreg gróf valamiért neheztelt a famíliára. Többet is érzett. Ki nem állhatta őket, és ezt ez érzését a halálra készülődve sem vizsgálta fölül.
- Készüljenek, sokan leszünk. Tudtok-e rendesen hajlongani? – tudakolta halk, reszelt hangon a motoros futár, máskülönben erős, tagbaszakadt ember volt, nem kevés magabízással fordította körbe a fejét, a száján ott maradt a megvető biggyesztés. Jónás tudta a dolgát, vigyázban állt, meghajtotta tekintélyes, kócos fejét.
- Megbaszhatod magad, kisfiam – válaszolt húzott, árnyékos mosollyal a gazdatiszt.
- Hogyan, kérem?
- A seggem, fiam. Fényesre kellene nyalni.
A kormányzó és felesége pontosak voltak. A kormányzónak nem szokása a késés, egy katonaember úgy érkezik, mint a halál. A halál pontos? Nem, ez az állítás talán nem föltétlenül bírja az igazság önkényes feljebbvalóságát. A halál nem pontos, inkább pontos lesz. Aktuálisan a jövő idő a legpontosabb, hát nem? Igen, igen, csak a jövő idő a pontos, de az nagyon. Mindegy is, Karolina le-lecsukódó szemekkel nézte a fess, kemény embert, aki ropogó, fényesre kefélt egyenruhát viselt. Egy országkormányzó teszi tiszteletét nála, és személyesen, nahát.
- Lányom – mondta Karolinának a szép, telt idomú Horthyné, és a könyökét érintette, akár egy jó anya. - Kislányom, annyira boldog vagyok, hogy nem öltözöl fiúsan.
Amikor érkeztek a kormányzóék, Karolina akkor is ezen gondolkodott, és mert jókora erőfeszítéseket tett, csipkedte az arcát, vizezte a szemhéját, sőt, a kényelmetlenebb, tömör talpú cipőjét vette föl, ébren volt. Milyen konokság, milyen furcsa magabiztosság áradt belőle, ebből a Horthyból. Egy fa, amit minden évben megvágnak. Tud-e félni ez az ember? Tudja-e a kétely kitartó, szelíd mardosását, annak szomorúságát, a bizonytalanság hullámverését? Tett-e olyat, amit nem szabadna, csak lehet, mert abban a lehetben szabadabb az ember, szabadabb és kiszolgáltatottabb?
Lát-e ködöt, nemtudást?
Azt beszélik, el tud ájulni bizonyos vészes hírek hallatán.
Kiszalad arcából a vér, elveszti az eszméletét, s dől, mint a megütött bábu.
Bumm!
- Beteg vagy, kislányom? – kérdezte Horthyné közel hajolva, őszinte aggódás áradt a hangjából.
Kelet felé, a szomszédos faluban volt a családi kastélyuk, két órányi járásra, háromra legföljebb, körülbelül akkora építmény volt, mint a Kollowitz-kastély, bár a kenderesi uradalom, nem kétséges, mindig is szélesebb körű és alaposabb gondozásban részesült. Több volt az apanázs, tornyosra rakott gazdaszekér, a pesti áru, a mediterrán küldemény, francia borosládák, na igen. De azért a kertje nem volt olyan, mint emennek. Csak talán szigorúbban és hagyományosabb módszerekkel volt ápolva, több vezényszó, több parancs hangzott el benne, de mindez egy valamire való kerthez kevés. Talán más kell egy igazi kertnek, a letört faszú puttó öröknevetése, a lopás, az eltüntetés nagyvonalú engedélyezése, álmodás lombok alatt, bukszusok között, tapogató kezek, elnyílt, ziháló szájak, ki tudja. Néha milyen jó helyet talál magának a romlás. Mert mit kezd a kert a fegyelemmel. Kezd vele persze, értékeli, köszöni. Karolina nem felejtette, hogy álmodnak a kertek, lopnak, nézelődnek, és ha úgy alakul, hát ölnek is. Több pénz állt a személyzet rendelkezésére Kenderesen, különösen az utóbbi esztendőkben. Mérnökök, beszállítók, földolgozók sürögtek a legfinomabb dunai kaviccsal fölszórt, virágokkal teliültetett kastélyparkban reggeltől a naplemente vérvöröséig, a falakról nem pergett a vakolat, dehogyis merte volna.
A kormányzó és hitvese természetesen autóval érkezett a Kollowitz-birtokhoz, Bézsé Gerzson, miután tehette, körbejárta a még fújtató, dohogó járművet. Akkora volt az automobil, mint egy guruló kisház.
Egy gyönyörűség, te jó ég, egy igazi Maybach-Zeppelin! Ritka, mint a fehér holló, azt mesélik, hártyavékony bőrkesztyűben, szép szájukban apró szegecseket és csavarokat tartva szerelik össze a kiképzett autógyári munkások. Bepárásította a fémfedelet a forró gőz. Elhomályosult az ablaküveg, mintha vékony tejjel locsolták volna. Finom bőrülések, fából kifaragott kormány, ablaktekerő, de mint a mesében.
- Lányom – szólt a kormányzó felesége, és megsimogatta Karolina arcát, aki nagy lélegzetet vett, nem elaludni, nem elaludni.
De máris megérkezett egy szolidabb, voltaképpen szétesésre készülődő városi jármű, rekedt dudaszóval megállt, abból kiküszködte súlyos testét a rendőrfőnök, mögötte tolatott a tűzoltóparancsnok és két egyházi méltóság: a református pap, valamint Seregi Ádám, a helybeli katolikus méltóság. Mindenki a fedélzeten, ajvé. Illetve legutoljára a polgármester kászálódott ki. Nehezen fértek el odabent, nyújtogatták a tagjaikat, ilyen rövid, alig féltucat kilométeres úton is elgémberedtek. A katolikus pap végül keresztet vetett, aztán Jónáshoz lépett, akinek a kezében ott volt a kancsónyi bor, mellette meg a poharas asztalka.
A kormányzói sofőr a Mercedes mellett állt, elegánsan, és nem különösebben leplezett megvetéssel bámulta őket, fintorgott Bézsére, elfújta magától a kék füstöt, igazán, akár egy idős ficsúr. Bézsé megsimogatta a saját fejét. Egyidősek lehettek, ami azt illeti, két korosabb, ezt is meg azt megtapasztaló férfi. A kormányzó sofőrje vékony volt, Bézsé Gerzson viszont testesebb. Ennek vékony divatbajusz kunkorodott az orra alatt, és különösképpen ápolt volt. Most a kastély épületét bámulta, az egyik ablakát, és mintha emlékezett volna. Bézsé Gerzson ábrázata rendesen fénylett, néha tüskék csillogtatták, de mára lesikálta az arcát, mert gyengéden, de határozottan szólította föl Erna, hogy vegye elő a beretvát, és használja is.
- Nem láttál még autót, fiam? – kérdezte visszapillantva a kormányzói sofőr, a fehér kesztyűjével legyezgette magát.
- Egyet vagy kettőt talán – szólt Gerzson magára nyugalmat erőltetve, előrehajolt. Mert ekkor megismerte a figurát. Ő volt az, akinek vagy negyedszázada ellátta a baját a grófnő miatt.
Azt a kurva!
Ez a szarházi akart beszökni a grófnő ablakán, vagy talán be is szökött, hogyan volt, emlékezete, mint a szakadt papír, mely az egykor volt halálos és drámai események hogyanját és mikéntjét is elbizonytalanította. De hogyan is ne tudta volna, hogy az egy drámai galiba volt! Fájt napokon át az egyetlen, óriási ökle, amivel lesújtott. Ez a gigerli madárijesztő volt az, akinek fél kézzel szétverte a pimasz ábrázatát, hogy aztán, ahogy hallotta, hetekig nyomja az ágyat.
A grófi sofőr fordult, Karolina álmos, elnyújtott hangját hallotta, nézte őt. Egy grófnő, aki talán a lánya lehetett volna. Te jó ég. De erre már Ernát is előre mozdította a kíváncsiság, mert akkor, régen az idős grófnő neki is mesélt, de még mennyit mesélt, és amikor így, a legnagyobb váratlansággal, már-már varázsütésre torlódnak össze az emberi történetek, egymásba kapaszkodnak, amikor újra tartják és taszítják egymást, meg kellett érteni, hogy a múlt akarja mutogatni magát, ő akar előkerülni, fölbukkanni, mintha eddig fuldoklott volna, de nem fényképek, képek, festmények és megroggyant épületek által, hanem a lelkek zavarodásával és fájásával. Ez volt az a férfi, aki az idős grófnővel?! De akkor széttörte a cserepeket egy élesebb hang, Jónásé.
- Tessék parancsolni, kormányzó úr!
Horthy Miklós pedig, mintha régen várt volna erre, máris megszólalt, be sem mentek egyelőre, küldöttsége mögötte toporgott. Ott tehetetlenkedett mögötte a városi tótumfaktum. Ezek az urak valahogy mindig vannak. Mindig lesznek. Úgy állnak, mint a fegyelmezett, pálcától, vesszőtől tanult, sokat körmözött, pajeszos gyerekek, alázatuk, hódolatuk, alkalmazkodásuk képessége örök. Ez a tempó lesz mindig. Ilyen nyúlós és nyálas alázat, a túlélés bókolása kiirthatatlan, fű, gaz, gyom. Ez a tempó lesz a pokolban, a mennyekben is. A kormányzó pedig, mintha ott se lennének, mintha csak Karolinát látná, beszélni kezdett, és közben már elő is vett valami papírost.
- Vannak jelentések számosan – recsegtette a pecsételt, hivatalos irományokat. – Annyiféle helyen látták őket, grófnő. A városi mozi épülete előtt. A templomoknál, bizonyos zsidó tulajdonú kereskedéseknél. Látták őket a Kaszinónál, a sportpálya oldalában, hajlongó fűzfák, bokrok takarásában. Fegyvernek határában! Kenderes határában! Ezeket a kivonatokat a rendőrparancsnok adta. Ezeket a katolikus plébános, Seregi atya. Ezeket itt a városi Nőegylet kedves tagjainak vallomása. Jegyzőkönyv is van!
Karolina bizonytalanul elhúzta a száját.
- Az eget nem figyelteti, kormányzó úr?
Horthy mereven bólintott.
- Már miért ne tenném, arra ott a tűzoltó egylet néhány kitüntetett tagja, kik jegyeznek minden napfölkeltét.
A felesége nagyot sóhajtott, megjelent a szája sarkában egy könnyű, már-már csúfolódó félmosoly. Karolina úgy látta, hogy a kormányzóné forgatja a szemeit. De hogyan forgatja?! Olyan lesz egyszeriben az arca, mint a kormányzónak! Merev és katonás. Érzelemmentes. Mimézis! Utánozza, azonossá válik vele? Színházat játszik? Karolina nem tudta eldönteni.
- És mi a kérdése, kormányzó úr?
- Hát hogy maguk látták-e őket. És mi a kapcsolatuk velük, ezekkel a … - a kormányzó bizonytalanul elhallgatott.
- Ezekkel a bohócokkal?
- Mutatványosok - suttogta önkéntelenül Erna, aki hátrább állt, és hiába kapta a szája elé a kezét, megjegyezte őt nyomban néhány szempár. Karolina bólintott, lassan, mintha súlyos erő húzná, lecsukódott a szeme. Hát jó, de azért nem annyira akar ő foglalkozni ezzel, de befelé indult a kastély épületébe, a kompánia követte, a kormányzóné melléje lépett, és magától értetődően belé karolt. Lágy volt az érintése, bánattól átitatott. Milyen szomorú karolás! Úgy karol, mintha kapaszkodna is.
- Látja, ilyen gyönge már az én látásom – fordult mégis Karolina Horthy felé, mintha nem állna szorosan mellette a felesége. - Ilyen fáradt már az én a tekintetem. Ilyen ködben, ilyen semmiben lépdelek napról napra. És igen, mégis láttuk őket. Látták az embereim ezeket a bohócokat. A munkásaim látták őket. Erna, csak jöjjön, kérem!
A kormányzó meg sem szólalt. Karolina fölpillantott, mit látott, hát a kormányzóné is csak hunyorog, mint akinek valami fáj. Nahát, mi ez?! A városi kíséret hallgatott, akár a sír, forogtak a pockos hasak előtt a kalapok. Halálra váltan szaporázott utánuk a nagyszalonig Erna, jaj, mit rontott el. Lázasan gondolkodott, tett-e valami félreérthető kijelentést piacon, boltban, templomtéren, csak mert a kormányzó fenyegetően rámutatott. Mert az biztos, hogy csak a mutatványos szó miatt nem kerülne ilyen vallató fénybe.
- Maga! Igen, maga! Azt állítja, maga is látta őket?
Erna fél térdre ereszkedett, a fejét is lehajtotta a magyarok kormányzója előtt, reszketett. Mintha a padlórésekhez beszélt volna.
- Ó, hogyne, láttam őket, kormányzó úr. A hites férjem is szemrevételezte a kompániát, utazott a rozoga alkotmányukban. A fiaimnak, Józsefnek és Zsoltnak is volt dolga velük – kicsit hallgatott, ráncolta a homlokát, kimondja-e.
– És én is üldögéltem mellettük.
Lett egy kis csönd.
- Maga?!
- Igen, én, kormányzó úr.
- És miért üldögélt velük? Milyen alapon? Mit tart felőlük?
Erna nagy levegőt vett.
- Hát büdösek, az már igaz. Meg vidámak is, pedig csak bánatot isznak. Billegnek, mint legelő állat a mezőn, csakhogy ők a lelket legelik. Kieszik a lélekből a bánatot. Az enyémből… nahát, abból milyen sokszor kiették. De mi erről otthon nem nagyon beszélünk, mert nincsenek arra szavaink, hogy mi és ők. Csak tudom róluk, tudom a családomról, hogy volt dolguk nekik is velük.
A kormányzó igazán úgy bámulta az egyszerű asszonyt, mint egy jelenést. Parasztvarázslat? Szolgacsoda? Fölhúzta a szemöldökét, hunyorgott, reszelgette a katonás torkát. Karolina meg kuncogott, egészen fölélénkült. A kormányzóné megint utánozta az urát, különös arckifejezéseket vágott. A kormányzón egyértelműen az látszott, hogy soha nem találkozott efféle értelmetlen, haszontalan és merően oktalan beszéddel! Ott feküdni a hajópadlón, egy átvérzett matracon, amikor azt a sebesülést kapta az otrantói csatában, amikor a sapkáját verte le a robbanó gránát sistergő szele, nohát, az rendben. Amikor megsüketült. Rendben. Elájult, mint egy gyereklány. De ki nem tette volna, ha így körbeforogja a légnyomás forró örvénye?! Amikor meghallotta, a kenderesi kastélya parkjában, hogy arra kérik, vegye át az ország marsallbotját, mert nála nincsen méltóbb, nincsen alkalmasabb, rátermettebb illető, megszédült. Kapaszkodott egy törékeny facsemetében, nagyon kapaszkodott, és az veszélyesen alá hajlott, hogy a kis csúcsa már a földbe fúrta magát, de mégis megtartotta őt. Jel volt ez, tudta. Egy facsemete mondta meg neki, hogy fa lesz az országból, nagy lombozatú, terebélyes, súlyos törzsű. De csak ha átveszi az országos marsallbotot. Súlyos, nehéz fémek csattogtak az égből. Csak akarnia kell. Tiéd, fiam, egy ország. Tiéd a hatalom. Ezekben a szavakban, mondatokban volt értelem, mert volt bennünk dilemma. Felelősség! Meg volt bennük a fölül nem írható kényszerűség is. Nem is ájult el, csak megszédült.
De amiről ez a senkise vászoncseléd beszél?!
- Büdös volt, kormányzó úr!
- Mi volt büdös, fiam?
- Abban a szekérben – köhögte Erna. Aztán csak hallotta magát. Mintha nem ő mondta volna.
- Az időnek, kormányzó úr, szaga van. Vérszag. Szájszag. Ürülék illata, emberi testek illata, izzadságé, könnyé. Amikor az ember megszületik, büdös. Amikor él, akkor is büdös, össze-vissza vonszolja az illatát a tiszta ég alatt, mint aki rosszul él. Amikor boldog lesz, vagy rájön arra, mi fán terem, talán akkor is szaga van. És büdösen hal meg, kérem szépen.
- Jól van, elég – a kormányzó már meg is elégelte, egy gyors intéssel elküldte Ernát, menj, fiam, majd csak akkor gyere már, ha szólunk. Úgy nyúlt a homlokához, mint akinek megfájdult a halántéka.
Erna úgy is sietett ki, hogy nem nézett vissza, remegett.
Szótlanul teáztak, koccantak a sokat megélt ezüstök. Egy családban, egy valamire való gazdaságban mindig az arany, az ezüst, az ékszer tudna a legtöbbet mesélni a félelemről. Az arany csillogása a legszebb, legtartalmasabb szorongás.
A kormányzó ivott egy kis likőrt, töltött a feleségének, majd némi gondolkodás után Karolina elé is odahelyezett egy poharat. Tessék csak. Virágok a szegélyen, kicsiny rózsavirágok. Karolina le-elhunyta a szemét újra, a kézfeje gyöngéd erőtlenséggel remegett.
Belépett az ebédlőbe egyszerre csak, kérés nélkül, és ez igazán illetlenségnek tetszett, Bézsé Gerzson. Megállt úrnője mögött, mint aki óvni akarja. Karolina emelte a fejét, elmosolyodott, miközben intett, hagyd, Gerzson, nem kell ezt.
Aztán bizonytalankodva fölállt, tett néhány lépést, a karját nyújtotta a kormányzóné felé, aki pedig bólintott, ej, te lány, te lány.
Máris kint voltak a kerti világ kezdetén, hol az ágyás fekete hullámzása indul a fák közé, zöld gyep zöldje szalad mellette, és remegtetik százezer levelüket a fák, a juhar, a tölgy, a nyír. A magyalbokor tövében ott hever egy gereblye, rigó futja körbe. Velük szemben álldogál a márványos kis puttó, a fasztalan angyal, és akkora vigyorral, amibe talán az egész világ belefér. Csacsognak a madarak, iderebbennek, meg oda, mintha koncert lenne a maradék, mindjárt elfogyó zöldben. Küllő csattogott a szemközti tölgyfán. Kéken, fehéren szállt fölöttük az ég, néha olyan az idő, hogy azt mutatja, nem is múlik.
- Maga, ugye, látta őket?
A kormányzóné büszke arca meg sem rezdült, de nem engedte el Karolinát. Nyomott a lány karján, megszorította szépen, mint aki igent mond.
- Ő meg nem látta – Karolina bólintott. – Egyesek, ez a véleményem, soha nem fogják látni őket. Egyeseknek ők nem lehetnek. Nekik ők soha nem fognak lenni. De maga, asszonyom, más. Örülök, hogy legalább maga látta őket.
Karolina a kormányzónő vállára engedte a halántékát. Érezte, mint egy mezőt, a másik testét. Hallotta, hogy sír. Hallotta, hogy gördülnek elő Horthyné szeméből a könnyek, csorognak alá az arcon, elhullnak az áll csúcsáról, le a kavicsos föld felé. Volt fény, volt azokban a könnyekben kétségtelenül, mennyi ég tükröződött bennük.
Amikor Karolina újra emelte az arcát, már nem látott semmit. Mintha nem is lett volna semmiféle sírás. Hol voltak a könnyek, hol voltak a játékok a tulajdonságokkal, a karakterekkel, a különbözőségekkel. Száraz volt a kormányzóné arca, merev, akár egy eldobott maszk. Ha történt színház, csak Karolina emlékezett rá, elszaladtak a messze világba a csepűrágók. Karolina hangot hallott, megfordult. Ott álltak mögöttük a városi urak. Némán, alázatosan. Mintha az idő mozgatná őket, forogtak a nagy hasak előtt a hajzsírszagú kalapok.
A szerző fényképét Rácz Katalin készítette.
Megjelent a Bárka 2019/2-es számában.
