Prózák

 
13-Patak_M__rta.jpg

 

Patak Márta

 

Mindig péntek

(regényrészlet)

 

Jenő bácsi ötvenhétben másfél évet kapott. Először életfogytiglanra akarták ítélni, de nem sikerült rábizonyítani, hogy ő vetette le a katonákkal a sapkájukról a csillagot. A börtön után került a megyeházára sofőrnek. Hasznosíthatták volna máshol is, de a megyetanácselnök nem engedte, hiába erősködött a helyettese, hogy Jenő bácsi megbánta, amit tett, pártvonalon is elnézőbbnek kellene lenni, az elnök hajthatatlan maradt, legfeljebb sofőr, más nem lehet.

Azokban a napokban Jenő bácsi sok mindent látott, tudott volna mesélni a börtön után, például arról a fiatalemberről is, aki november negyedikén a hátizsákjában tárolt zsilettpengekészletnek köszönhetően menekült meg a halál torkából, és utána azt a napot legszívesebben kitörölte volna az életéből, jobbnak látta volna elfelejteni, ha tudja, kérkedni meg aztán végképp sose kérkedett volna vele, akkor sem, amikor már hősnek kiáltották volna ki érte.  Jenő bácsi tapintatból sose beszélt róla, tiszteletben tartotta a fiatalember hallgatását, pedig sokszor eszébe jutott, tartalékosként hívták be november elsején, meg is jelent a gimnázium udvarán a hátizsákjával, ahol a sok ismerős arc között szinte tapinthatóan vibrált a levegőben a kérdés, most mi lesz, az ismeretlenek meg egymást méregetve próbálták kitalálni, kiféle, miféle lehet a másik, de nem sok idejük maradt a bizonytalankodásra, hamarosan beöltöztették őket, az eligazítás is megvolt, fegyvert azonban nem kaptak.

Jenő bácsi felettese, egy főhadnagy beszélt hozzájuk, rövid volt, elmondta, mi a feladat, reggelente jelentkeznek a parancsnokságon, este hazamehetnek. Három napon keresztül ez így is zajlott, többnyire a hadkieg udvarán üldögéltek a lábukat lógázva, szívták a cigarettát, és nevetve azt latolgatták, mi lesz így a termeléssel, vajon a sok kiesés miatt összeomlik-e a népgazdaság. Semmi rosszra nem gondoltak ők, pontosabban nem mondták ki, de mindenre el voltak szánva, aki katonaruhát visel, annak már a gondolatai is más rugóra járnak, az föl van készülve rá, ha még magának sem vallja be, legbelül akkor is szinte várja, hogy fegyvert adjanak a kezébe, történjen valami, szűnjön meg végre ez a folyamatos készülődés a bizonytalanságban.

Nem sokáig kellett várniuk. A negyedik napon a szovjetek már bent állomásoznak a város közepén, amikor a fiatalember korán reggel elindul hazulról, hogy hatra beérjen. Útja a forradalmi tanács székhelyéül szolgáló volt pártház előtt vezet el, annak a környékén a gyerekarcú szovjet járőr nemhogy az egyenruhást, minden elhaladó civilt megállít, gorombán a kérdezett álla alá tolja a géppisztoly csövét, Ты кто? Куда идёшь?, amaz komolyan veszi a kérdést, ösztönösen hátrahőköl, a fegyver csövéről egy pillanat alatt a kiskatona összevont szemöldökére siklik a tekintete, és a látvány bőven elegendő számára, hogy fölmérje, ez a fiú nem tréfál, az első gyanúsnak vélt mozdulatra meghúzza a ravaszt.

A katonai egyenruhás fiatalember a tejbolt elé érve önkéntelenül megtorpan, maga sem tudja, a frissen fejt, még meleg, habos tej gyermekkori emléke vagy a sarkon hirtelen elé bukkanó szovjet katona fegyvere készteti-e megállásra, mindenesetre e pillanatnyi habozását kihasználva kérdezés nélkül taszítanak egyet rajta, elég az egyenruha látványa, Pasli, pasli!, löködi maga előtt fegyverével idegesen a kiskatona egész a pártház kapujáig, ahol három társa két civil ruhást közrefogva bevárja őket. Sebtében váltanak néhány szót egymással, a fiatalember nem érti, igaz, ha magyarul beszélnének, se értené, nem is rájuk figyel, a két civil ruhás tekintetét keresi, arcukat fürkészi, de egyik sem ismerős neki. Az egyik járőr cigarettát kérne a társától, a fiatalember fején átcikázik a gondolat, most lehetne megszökni, ámde az orosz társa sürgetőn int, előbb intézzük el ezeket, és fegyverével az alagsor felé bök, majd vállon taszítja a hozzá legközelebb álló fiatalembert, utána a két civil közül a fiatalabbikat, az ránézésre alig tizennyolc lehet, úgyhogy hamar oda is a hirtelen támadt gondolat, menekülésre itt semmi esély, és a következő pillanatban már lefelé tartanak mind az alagsorba vezető lépcsőn, a fiatalembernek igyekeznie kell, nehogy megbotoljon, olyan gyorsan zajlik minden, szinte csak a pincemélyi dohos szagot érzi, amint megcsapja az orrát, és az ajtóban egy gyors szempillantással fölméri, mi a helyzet odalenn, tarkóra tett kézzel, befelé fordulva állnak sorban egymás mellett az emberek, civilek, katonai egyenruhások, öten-hatan legalább, hátukban az orosz géppisztolyokkal. Őket is beállítják a sorba, arccal a fal felé.

A várakozás idején hol rövidülnek, hol hosszabbodnak a másodpercek, mintha visszafelé is ugrana egyet a mutató, mielőtt továbblép, az ajtónyikordulásra aztán hirtelen meglódul, a belépő tiszt int, karlendülését nem látni, ratatatata, ennyit hallani csupán, a másodperc törtrészének műve az egész, és kopog a falon a sorozat, a fiatalember nem érez semmit, csak hallja a tompa huppanásokat, oldalra pislant, egyszerre látja is, mint valami lassított filmfelvételen, mindenki a földre kerül, közben önkéntelenül roggyan a térde, összecsuklik ő is, mint a bicska, arcán egy pillanatra érzi a pincefal hűvösét, ahogy súrolja, alig érzékelhetően hátrább kúszik, aztán már nem mozdul, lélegezni is alig mer, maga sem tudja, él-e még, vagy ez már az odaát, nem is tűnődik rajta hosszan, csupán arra ügyel, hogy minél apróbb mozdulatokkal emelkedjen és süllyedjen a mellkasa.

Nem tudja, mennyi idő telik el így, a földön összegörnyedve gondolattalanul várja a folytatást, közben mintha kívülről nézné, egynek látja magát a földön fekvők közül, de nem is az alagsori kövezet hideg padlóját érzi, hanem mintha fölötte lebegve ringatózna ebben a semmihez nem fogható érzésben, amíg hangokat nem hall, és bár látni akkor sem látja, mi történik, hogy megáll előttük két-három orosz, csizmás lábával végigrugdossa őket, élnek-e, csupán érzi a bokája fölött a rúgást a bakancson keresztül, mikor ő is sorra kerül, aztán csak vár, behunyt szemmel, majd ernyedt tagokkal, rezzenetlen arccal tűri, hogy a csuklójánál fogva megmarkolják, elinduljanak vele, és húzzák fölfele végig a lépcsőn, onnan ki az utcára, egész a sarki tejbolt előtt várakozó teherautóig, közben résnyire nyitott pilláján keresztül figyeli, ahogy egyenként dobálják föl a többieket, halottakat, sebesülteket vegyesen, aztán amikor rá kerül a sor, megint behunyja a szemét, elhagyja magát, amennyire tudja, nagyot nyekken odafönn a platón, önkéntelenül belerúg valakinek az oldalába, ahogy kissé oldalra fordulva igyekszik kényelmesebb helyzetet fölvenni a hátizsákja miatt, de még a bakancson keresztül is érzi, hogy hozzáért, magában meg is állapítja, biztos nem él az illető, különben méltatlankodna, kemény a bakancs sarka, annyit nem véd a vattakabát, aztán hirtelen ütést érez az arcában, erőt kell vennie magán, hogy oda ne kapja a kezét, mint amikor viszket a szeme, de nem tud odanyúlni, mert tartani kell a kormányt, még ez is átvillan benne, utána megint összefolynak benne a gondolatok, és vár, csak vár időtlen időkig ott fönn a teherautó  platóján.

Egyszer aztán mocorgást észlel maga körül, kinyitja a szemét, látja, hogy többen próbálnak föltápászkodni, fojtott hangon megszólal valaki, a kérdést nem hallja, csak a másik rekedtes hangú válaszát, Élve fognak eltemetni, baszd meg!, erre ő is föltápászkodik, végigvillan benne minden lehetőség, hová is vihetik őket, óvatosan körülnéz, sziszegve fogja az oldalát az egyik civil, látásból ismeri, de akárhogy töri a fejét, nem tud rájönni, honnan, még akkor is ezen morfondírozik magában, amikor a mozdulni is képtelen, vérző lábú idősebb férfi int feléje, szeretne rágyújtani, ő a fiatalabb, járni is tud talán, kérjen a sofőrtől cigarettát, erre készségesen odakúszik a vezetőfülke mögé, hátulról megütögeti a sofőr vállát, a gyerekarcú szovjet katona pedig halálra vált arccal kapja hátra a fejét, ijedtében majdnem lefordul az ülésről.

Mit mesélhetett volna minderről Jenő bácsi, mikor maga is hitetlenkedve hallgatta a fiatalembert, mikor az jó egy esztendőre rá tőmondatokban elmesélte, mi történt, miután a teherautó elindult velük, élőkkel, holtakkal a Fészerlakon fölállított hatalmas kórházsátor felé. Mintha a frontra mentünk volna, olyan jól meg volt itt szervezve minden, jött a szanitéc, kézzel-lábbal magyarázta, aki beteg, annak adhatok teát, akinek lőtt sebe van, annak meg csak a száját nedvesítsem be, inni ne adjak neki, hát nem sokra rá meg is halt az egyik, annak szétlőtték a veséjét, a diák is meghalt később, ott néztem, feküdtek sorban a halottak.

Jenő bácsi csak nézett maga elé, nem tudott megszólalni, torka kiszáradt, mintha kilométereken keresztül loholt volna valami képtelen ellenség elől, talán maga elől, a gondolatai elől, de hasztalan, minél gyorsabban futott, annál nagyobb iramra kapcsoltak mögötte, a végén föladta, elvágódott, zihálva borult arcra a földön, fejét a fűcsomók közé fúrta, legyen, aminek lennie kell, végigfutott benne ez az érzés, szinte látta magát maga előtt, miközben hallgatta a fiatalembert, amint fojtott hangon mesél, minduntalan jobbra-balra kapkodja a fejét, mintha attól tartana, valaki jön, és visszaviszi abba a sátorba. Képzelje, kézzel-lábbal mutogattam az orosz gyereknek, eresszen ki, nagyon kell vizelnem, kikísért a puskával, ide ni, mutatta, de hát, mondom, itt feküsznek, erre legyintett, mit számít, én meg látom ám, az egyiknek jár a szempillája, mutatom ennek a ruszki gyereknek, magyar szoldát nem kaputt, hát az így maradt életben, minket hármunkat meg egy idő múlva kihajtottak az akácoshoz, hallottuk, ahogy csőre töltenek mögöttünk, aztán mégis egy harckocsiba tereltek, azt se tudtuk, hová visznek, végül Taszáron, a reptéren, egy szállítógép mellett tettek ki bennünket, órákig álltunk ott, aztán mégsem repültünk, visszavittek bennünket a tankkal a Kossuth térre, este hét óra is lehetett, ott szállítottak ki bennünket, Pasli damoj!, még mindig fegyverrel a kezében terelt bennünket a ruszki, hátranézni nem mertem, de tudtam, az Ady Endre utca felé néz a tank csöve, arra is küldtek bennünket, erre mondom a másik kettőnek, maradjunk kinn az úton, ne menjünk föl a járdára, ha közibénk lőnek, legalább másnak ne essen baja, de nem lőttek, arrább egy ismerős köszönt rám a járdáról, hol voltuk, kérdezte, hát hol lettünk volna, Búcsúban, baszd meg!, ennyit mondtam neki, aztán az utca végén rá se néztem a másik kettőre, el se köszöntünk egymástól, azt se tudom, ki merre ment tovább, én mindenesetre megiramodtam fölfelé a Berzsenyi utcán.

A fiatalember elhallgatott, úgy nézett Jenő bácsira, a felettesére, mintha tőle várna útmutatást, mitévő legyen, életben maradt, a szeme láttára pusztultak el a súlyos sebesültek, szó nélkül mutatta neki a zsilettpengés dobozát, teljesen szét volt lőve, nem tette hozzá, Jenő bácsi így is értette, ez mentette meg az életét, kivette a kezéből, mintha a puszta látvány nem lenne elég, azt hihetné, káprázik a szeme, kézbe kell venni, hozzá kell érnie az ujjaival, hogy a saját bőrén keresztül érezze, valóságos, amit lát, nem a képzelete űzi ezt a csalóka tréfát vele.

Csak táncoltam a küszöbön, előre-hátra billegtem-egyensúlyoztam a cipőm orrán meg a sarkán, hol előrébb léptem, hol hátrébb, miközben Jenő bácsit figyeltem, nagydarab, testes ember, egészen eltűnik a szeme, amikor nevet, erősen kopaszodik, de a bajusza koromfekete, csak a szélén őszül kissé, mintha szándékosan festett volna köré fehér szegélyt a végénél, ami lezárja. Hitlerbajusznak mondják, pedig valamivel nagyobb, mint amit Hitler hordott. Egészen mély a hangja, ha templomban prédikál, biztos beleremegnek a falak, mint amikor a kanonok úr megemeli a hangját. De most nem szólt, rám nézett, leültetett, Hilda néni pedig előszedte a sötétre pácolt, medve vagy valamilyen más állat lábát utánozó lábakon álló komód legfelső fiókjából a konyakmeggyet. Igazi konyak van ám benne!, kacsintott rám Jenő bácsi, Egyet megehetsz, annyi nem árt meg!, Hilda néni tiltakozva rázta a fejét, Jenő bácsi megvonta a vállát, bocsánatkérőn nézett rám, Látod, rá van írva, tilos, majd ha nagyobb leszel!, aztán amikor Hilda néni elfordult, gyorsan kikapta a legkisebbet, mert nem voltak egyformák, ezt megfigyeltem, Jenő bácsi magának kiválasztotta a legnagyobbat, nekem meg a legkisebbet, Hilda néni persze észrevette, rá is förmedt, de nem komolyan, inkább kötelességszerűen, Jenő, Jenő, elrontod azt a gyereket!, aztán intett, egyem csak meg, nem lesz tőle semmi bajom, majd nyújtotta a tányért, egyek utána egy macskanyelvet is, mégse a konyak íze maradjon a számban, Jenő bácsi mosolygott, de belül az a fiatalember járt a fejében. November negyedike táján lehetett.

 

Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.


Főoldal

2019. március 28.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png