Oravecz Imre
Kaliforniai fürj
55
- Mondanék valamit - vonta be István Annát egy este a hálószobájukba, mikor megjött munkából.
- Tessék.
- Át akarnak helyezni a modestói mezőre. Tudod, hol van?
- Hol?
- A San Joaquin-völgyben, de messze fent északon, San Josétól keletre.
- Jaj, akkor onnan már nem tudnál a motorbejciglivel hazajárni.
- Nem. De máshogy se, hetente se, vonatval se.
- Akkor mi lesz?
- Nem tudom - felelte István, és az ablakhoz lépett, amelynek eddig háttal állt, és kinézett rajta.
Koranyár volt, a nap vége. Még nem alkonyult, de a szúnyoghálón keresztül úgy tetszett, mintha már sötétedne. Beckleyék háza háta - ők laktak a déli oldalon - fehéren világított, de már nem lehetett látni, hogy az udvaron itt-ott kiégett a fű. A sárga foltok egybeolvadtak az ép, zöld részekkel.
Négyen voltak otthon. Pistike a padlásszobában tartózkodott, amelyet megörökölt Imruskától, és egy könyvet olvasott, Rozika a leckéjét írta az ebédlőben, Ilon elugrott valamelyik barátnőjéhez.
István visszafordult.
- Az nem lehet, hogy egy hónapban csak egyszer lássalak benneteket. Mert úgy lenne, havonta csak egyszer jöhetne haza az ember, bár azt fizetnék, a vonatjegy árát. A kosztolás miatt se lenne jó. Úgy az is többe kerülne. Úgy lennék, mint Murányi sógor volt, feszt oda, ti meg itthon magatokban. Meg a hazajövetel is sokáig tartana. Két szabadnapot adnának, de az egyik rámenne az utazásra.
- Akkor mit csináljunk?
- Fogalmam sincs.
- Találjunk ki valamit.
- De mit?
Tanácstalanul néztek egymásra. Hallgattak.
- Nem kéne már hazamennünk? - kérdezte Anna bátortalanul. - Nem volna már ideje?
- Hm - fogadta István a felvetést.
Hazamenni! Régen nem beszéltek már hazamenésről. Kerülték a tárgyat. Úgy tettek, mintha végleg lekerült volna a napirendről. Vagy mintha megfeledkeztek volna róla. Holott gondoltak rá időről-időre, titkon, külön-külön, mintha idegenek lennének egymásnak, a hazatérés pedig magánügy, amellyel nem illik a másikat terhelni.
- Megtehetjük már? Tartunk már ott?
- Szerintem igen.
- Úgy gondolod?
- Úgy.
- Akkor számolnunk kell - állapította meg István.
- Most?
- Nem. Később.
Mikor hazajött Ilon, megvacsoráztak. Miután lefeküdtek a gyerekek, elővették és megnézték a betétkönyvüket. De aztán mégsem számoltak, mert rájöttek, hogy a főtételt, a ház eladásából befolyandó összeget nem ismerik. Tudták, mennyit fektettek az ingatlanba, de ahhoz, hogy kiderüljön, mit kapnak érte, előbb el kell adni. Mégpedig nyereséggel, mert erősen remélték, hogy azzal fogják, hiszen azzal a céllal vették, és azóta mindennek csak emelkedett az ára.
- Ebben van mindenünk, a házban. A többi csak aprópénz. A bankban levő is, és az is, amit a bútorokért meg az edényekért kapunk majd. Ezért fontos, hogy jól adjuk el, hogy keressünk rajta - magyarázta Anna.
- Világos - hagyta helyben István. - Fontos, hogy jól járjunk, de a nyereség, a pénz nem minden. Van más is, amit figyelembe kell venni.
- Mi? Hát nem a pénz végett jöttünk ki?
- De. Csak itt vannak a körülmények is, meg mindenféle teendők, amivel az egész jár. Jól elő kell ezt készíteni, és átgondolni, mi hogy lesz, velünk, a gyerekekvel, meg a többivel.
- De csak jó volna előre tudni, mennyi lesz az a pénz, amit hazaviszünk, ha mindent felszámolunk.
- A pontos összeget nem lehet, hanem csak úgy nagyjából, saccra. Lesznek váratlan kiadások is, és sok dolognak utána kell járni. Azt se tudjuk például, mennyibe kerülnek a hajójegyek, meg hol lehet megrendelni, itteni ágentnél, vagy Venturában.
- Majd megmondják a vasútnál. De mi legyen a munkádval? Fel kell mondanod, ha egyszer hazamegyünk.
- Még korai lenne.
- Hogyhogy?
- Nem megyünk mindjárt.
- Akkor keress közelebbi munkahelyet. Helyezkedj el addig máshol. Itt van már a Shell is. Nagyon terjeszkedik. Már a South Mountainban is ott van. Innen az utcánkból is látni a fúrótornyaikat. Egy egész magasan van a hegyoldalban. Csoda, hogy megáll ott, nem csúszik le. Állítólag felvonón járnak fel hozzá. Azt beszélik, hogy a cég Oak Ridge-ben kolóniát is épít a munkásainak templomval, iskolával, könyvtárval.
- Nem a Shell az. Az az Oak Ridge Oil Company.
- Mindegy. Ahhoz is mehetsz.
- Nem. Maradok az Unionnál.
István gondolkodott.
- Már tudom is, mit csinálok. Még nem jelentem be, hogy hazakészülünk. Inkább megpróbálom átkérni magamat a helyi karbantartókhoz. Tudod, az a részleg az, amelyik a termelőkutakval foglalkozik. Ellenőrzés, meg javítás. Könnyebb munka. Hogy motorbejciglim van és mozgékony vagyok, tán még kapnak is rajtam.
- Jó - helyeselt Anna. - De van-e ott éjszakai műszak?
- Nincs. Nappali munka, nincs kintalvás, minden este hazamegy az ember.
- De előbb-utóbb csak meg kell mondani nekik az igazat.
- Ráér. Majd ha lesz vevő a házra. Meg van felmondási idő is.
Ebben maradtak.
István számára új élet kezdődött. Teljesítették a kérését. Átrakták a karbantartókhoz. Méltányolták, hogy régóta van a cégnél, és valóban kapóra jött, hogy motorja van. Nem kellett többé piszkos munkát végeznie. Legalábbis olyan piszkosat nem, mint addig, mert azért csak az olaj maradt a főszereplő, továbbra is többé-kevésbé olajos volt minden, tartály, cső, fogantyú, szerszám. Ment egyik kúttól a másikhoz. Megnézte a szivattyúkat - már hálózati áram működtette a meghajtó villanymotorokat -, mintát vett az olajból, felírta a műszerek állását. Ha hibát észlelt, jelentette az üzemfőnökségen, és részt vett az elhárításában. A fúráshoz, élezéshez képest ez szinte gyerekjáték volt.
Egész nap motorozott, és nagy területet járt be, mert sok kút tartozott hozzá. Többnyire nehéz volt a terep, és maga is nehezítette azzal, hogy a kerülőket levágandó, sűrűn letért a járt útról. A fizetés ugyan kisebb lett - a benzint a cég adta, és a saját jármű használatáért is elszámoltak neki valamennyit -, de így is megérte. Élvezte az új munkakört. Minden éjjel otthon aludhatott, és szabad volt, a maga ura. Ha két kút közt kilátóponthoz ért, megállt nézelődni. Nézte a hegyeket, völgyeket, a sziklákat, a többnyire kopár, száraz földet, hallgatta a csendet, szívta magába a pinyonfenyők frissítő illatát. Olykor jó lett volna, ha van kollégája, akivel szót válthat, de igazán csak azt sajnálta, hogy közben nem nagyon lát fürjet. A kútjai zöme a vadonban volt, ahol a madárkák nem szokván emberi jelenléthez, félénkek voltak, és a motorzaj már messziről elriasztotta őket. Legalábbis ő ezzel magyarázta, hogy elkerülik őt. Néha azért, ha hosszabban időzött egy helyen, valami apróbb javítást végzett, vagy dél lett, és ette a szendvicseit, megesett, hogy eljutott hozzá valahonnan a hangjuk. Ilyenkor abbahagyta, amit csinált - ha evett, még a rágást is -, a hang irányába fordította a fejét, fülelt, és elmélázott.
Amennyire kedvét lelte ebben az állandó jövés-menésben, annyira terhesnek érezte a ház ügyében végzendő teendőjét. Annával megegyeztek, hogy ha a városban eladó házat lát, akkor érdeklődik, de minthogy ő olvasott rendszeresen újságot, és járt motorral, a feladat teljes egészében ráhárult. Esténként otthon kitartóan bújta hát a hirdetéseket is, és vasárnaponként elment a megadott címekre, vagy az ügynökhöz, akit a tulajdonos megbízott az ingatlan értékesítésével. Már egy hete csinálta ezt, de csak nem tudott tiszta képet alkotni magának. Vagy a ház volt nagyobb, vagy kisebb, régebbi vagy újabb, jobb vagy rosszabb környéken, és így nem szolgálhatott összehasonlítási alapul. Vagy elkelt már, és az új tulajdonos, vagy a régi, ha még nem költözött ki belőle, adónyomozót gyanítva benne nem árulta el, mennyit fizetett vagy kapott érte. Annát legalábbis ilyen magyarázatokkal szerelte le, amikor az az eredményt sürgette.
Ezzel egy időben, de kivált e felderítő tevékenység közben valami furcsa bizonytalanságféle kezdett kialakulni benne a hazamenetelt illetően. Először nem tudta, hogy azzal van összefüggésben. Azt hitte, hogy az új beosztása okozza. Az, hogy talán mégsem döntött helyesen, és túl nagy ár volt érte a fizetéscsökkenés. Lehet, hogy mégis az Oak Ridge-hez kellett volna mennie, vagy esetleg lett volna más megoldás is. Vagy nem igazán alkalmas erre a munkára, mert néha hibásan olvas le egy-egy értéket, és vissza kell mennie, és még egyszer megnéznie a műszert, és az is megtörtént már, hogy véletlenül kifelejtett egy kutat, és figyelmeztetésben részesült.
De aztán váratlanul rájött, miről van szó, és kénytelen-kelletlen megfogalmazódott benne a kérdés: helyes-e, hogy ők hazamennek, valóban ezt kell-e tenniük? Kínosan érintette, hogy éppen ő bizonytalanodik el, akinek e tekintetben sziklaszilárdnak kéne lenni. Meg mi mást is tehetnének, hisz avval jöttek ki, hogy visszamennek. Hisz ez az értelme annak, hogy itt voltak annyi esztendőn keresztül, hogy küszködtek, hogy áldozatot hoztak. Evvel ő mindig tisztában volt, ebben soha nem kételkedett. Ha kételkedett volna, nem vállalta volna az egészet. Most meg meginog? Hogy van ez?
Aztán meg azt gondolta, lehet, hogy ez egy teljesen normális dolog, ez a vívódás. Közben sok idő telt el. Ami akkor igaz volt, nem biztos, hogy most is az. A döntéseket felül kell vizsgálni. Azóta sok minden változott. Ő is, a világ is. Itt is, otthon is, bár az otthoni változásokról újabban keveset tudnak. Egy dolog azonban a régi: gazdálkodni akar, otthon, Szajlán. De akar-e még annyira, mint fiatal korában? Van-e még olyan kedve, annyi ereje? Meg ideje? Hány évig él még ő? Már őszül a halántéka. A legutóbbi borotválkozáskor vette észre a tükörben. És tud-e majd úgy gazdálkodni, ahogy szeretne, ahogy kellene? Piacra termelni? És lesz-e piaca annak, amit termel? Meg gépesíteni, ahogy itt látja? Az apja elkezdte, de abbahagyta, mikor felrobbant a gőzcséplőjük. Akkor még nem volt Magyarországon traktor, még a nagybirtokokon se, csak gőzeke. De most már az is kellene, nem elég a ló. Lóra is szükség van, de traktorra még inkább. Csak avval lenne versenyképes. De futná-e arra a pénzükből? Nemigen. Ahhoz kölcsönt kéne felvenni. Adna-e már neki otthon a bank? Mi kéne ahhoz? Jelzálog? Meg hányféle papír, igazolás? Hányféle hivatalban kilincselni? Úgy bánnak-e még a parasztembervel, ahogy Mr. Kusan mondja. Akadályoznák-e, keresztbe tennének-e neki mindenhol? Lenéznék-e, megaláznák-e? Péterkén, a járásnál, ahol ismerik a családját, tán nem. De máshol, Egerben, Pesten? Hogyan veszi majd ő azt, ha semmi nem változott? Amerika után!
És mi lesz a családjával? Tudja-e ő nekik azt a színvonalat nyújtani? Itt már nagyon megszokták a jót. Nem dúskáltak a javakban, mert gyűjteni, spórolni kellett, de megvolt mindenük, megéltek tisztességesen. Még a gyerekeket is taníttatni tudták. De mi lesz otthon? Elfogadják-e azok az otthoni életet. Van-e ott jövőjük? Mit fog csinálni Imruska? El tud-e helyezkedni a szakmájában? Van-e Magyarországon olajbányászat? Geológia biztos van, de mit keresne ott olaj helyett? Jönne-e velük egyáltalán? Megválna-e Claire-től? Már felnőtt, a maga útját járja. És Ilon? Ő se gyerek már. Az idén végez a Santa Paula High-ban. Mit szól majd hozzá, ha itt kell hagyni mindent, és elmenni egy idegen országba? Mert neki az ő hazájuk az, egy idegen ország, bármilyen sokat meséltek is neki róla. A kisebbekkel nemigen lenne gond. Pistikének, Rozikának még ők parancsolnak. Azok még oda mennek, ahova viszik őket. Bár amilyen akaratos, lehet, hogy Pistike is megmakacsolná magát. Ajjaj!
Nem tudta a választ ezekre a kérdésekre. Hol úgy érezte, hogy haza kell mennie, hol meg úgy, hogy nem. De ettől függetlenül folytatta, amit vállalt, és hagyta, hogy menjen minden tovább a maga útján. Annának sem szólt, hogy megingott. Attól tartott, csak megzavarná vele. Előbb magával akart dűlőre jutni.
Ez hamarosan meg is történt, előbb, mint remélte, és Anna mindössze annyit érzékelt a gondból, hogy éjjelente nyög, és sóhajtozik, de azt hitte, hogy az új beosztása miatt van, hogy ilyenkor jön ki rajta a feszültség, amellyel az átállás és a megnövekedett felelősség jár.
Különös, de egy akácfa segítette a döntésben.
Az akác, robinia pseudo-acacia ugyan őshonos Észak-Amerikában, sőt, állítólag egyenesen onnan került Európába is, de Dél-Kaliforniában ritka fa. Olyannyira, hogy István az államba érkezésük óta eltelt több mint tizenöt év alatt egyetlenegyet sem látott. Ha kereste volna, talán talál, de a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ilyesmivel töltse az idejét. Így fel sem tűnt neki, nem tudatosult benne. Ez volt a helyzet egészen addig, amíg pár nappal később egyik ellenőrző körútja alkalmával az Aliso kanyonban meg nem pillantott egyet. Aliso kanyon a Wheeler kanyon tőszomszédságában van, tőle nyugatra. Hosszabb, mint a Wheeler, és ugyanúgy van benne patak. Alsó szakasza széles, művelt, jó földekkel a fenekén, a középső keskenyebb, kopár. A felső megint zöldebb, és onnantól, ahol két ágra szakad, már fák is vannak benne, de mezőgazdasági művelésre még kevésbé alkalmas, mert szűkebb és merő kő a talaja. A felső szakasz keleti ágában egy kút felé tartva vizelhetnékje támadt, és megállt az egyik kanyarban, ahol tisztás volt a patakmeder felőli oldalon, a patakmederből felmagasodó fák előterében. Nem botránkoztatott volna meg senkit, hiszen nem járt arra senki, mégis mielőtt kigombolta volna a sliccét, ösztönösen lement az útról, és tett pár lépést a fák irányában.
Nem virágzott, nem virágjának jellegzetes édeskés illata hívta fel rá a figyelmét, véletlenül vette észre. Oda, rátévedt a tekintete. Az volt a szokása, hogy vizelés közben felveti a fejét, és az égre néz.
A leveléről azonosította, bár a korona is ismerősnek tetszett, elütött a többi fáétól.
- Akác! - szaladt ki a száján hangosan, magyarul.
Akác itt? De ezt már csak magában kérdezte, mikor végzett a vizeléssel.
Odament a mederperemhez, hogy közelebbről is megnézze.
A fa lejjebb helyezkedett el, és délcegen állt az oldalban az égerfák között.
Leereszkedett hozzá, hogy alá állhasson, hogy megérinthesse.
Az oldal meredek volt, és csak úgy tudott megállni előtte, hogy a tövéhez feszítette a lábát.
Megtapintotta a törzset. Repedezett, barázdás volt rajta a kéreg, és szokásosan érdes, durva.
A korona magasan kezdődött, de egy ág lefelé nőtt, a mederperem irányában. Ereszkedtében nem vette észre. Visszakapaszkodott oda, felnyúlt, megfogott egy levélszárat, és lehúzta róla a tojásdad leveleket.
Igen, nyugtázta magában, mint aki megerősítést nyert, holott az első pillanatban nyilvánvaló volt előtte, hogy akác.
Utoljára Magyarországon látott akácot.
Elérzékenyült.
De nyomban restellte is maga előtt, hogy egy akácfa van rá ilyen hatással. Pont egy akácfa, egy közönséges akác, amelyet otthon nem szeretett, mert döntéskor rossz volt gallyazni. Gyerekkorában pedig egyenesen utálta, mert fészkezés, mászás szempontjából az ághónaljak szűk volta, az ágak tüskéssége miatt kifejezetten ellenséges fának számított. Ondrok gödrében, ahol mindig volt valamelyiken fészek, ritkán úszta meg vérző karok, lábak nélkül, ráadásul olykor még a ruhája is elszakadt, és az anyja megszidta, az apja pedig, ha nem sikerült eltitkolniuk, elnáspángolta érte.
Az akáchoz azonban fűződtek kellemes élményei is. Nem Ondrok gödrében, hanem Dolyinában.
A völgyben, középtájt, a verő alatt volt a szántóföldek közt egy akácos, egy igazi, egy parcellalakú, a Juhászék-féle, amely felnyúlt egészen a szőlőkig. Azt szerette. Nem az egyes fák miatt. Azok ugyanolyan barátságtalanok voltak, mint az Ondrok gödrebeliek, bár fiatalabbak, kevesebb törésre hajlamos száraz ággal. Hanem együtt az összeset, erdőként. Nem annyira, mint egy tölgyest vagy gyertyánost, de mégis. A fákon, a fák hegyében főként gerlék tanyáztak. Elvétve akadt varjúfészek is, de a legtöbb gerléé volt. Talán mert messze esett a falutól, és zavartalanabbul költhettek, nagyon kedvelték azt a helyet. Néha fiókákat is elszedett, leggyakrabban azonban csak tojást, ami apró volt - húsz is kellett belőle egy rántottához -, de sokkal szebb, mint a varjúé, finom ívű, hosszúkás és szép kékeszöld pettyes. Szinte sajnálta feltörni, mikor hazavitte. De talán még ennél is vonzóbbá tette a kis erdőt, hogy gomba is nőtt benne, májusgomba, hivatalos nevén májusi pereszke, mint később felnőtt fejjel kiderítette. A tisztások szélében, a fűben, már félent a bokrok alatt, úgyhogy be kellett nyúlnia, vagy ha nem érte el a kezével, kúsznia érte. Micsoda öröm volt azt megtalálni, egyáltalán gombát abban a hónapban, mikor a mezei csiperkét és a szegfűgombát kivéve még nem volt más. Kivált fiatalt, pár naposat, pár órásat. Megpillantani félgömbszerű, fehér-sárgásfehér kalapját, megragadni rövid tönkjét, és óvatosan kihúzni a földből, és kézben tartani! Nem vetekedett a cepével vagy a csirkével, de rugalmas húsa jóízű volt, jobb ízű, mint a csiperkéé. Az apja rangon alulinak tartotta a gombázást, de ha ő abban a hónapban arra járt, ha ráért, még felnőtt korában sem tudta megállni, hogy meg ne hajtsa azt az akácost.
Kinyitotta a tenyerét, kiengedte belőle a leveleket, és visszamászott a mederperemre. Ott megállt, visszafordult, és ismét a fára szegezte a tekintetét.
És akkor jöttek a kérdések.
Ne lássa ő többet a Juhászék-féle akácost? Fészkezni már nem fészkez, és a májusgombának is rövid a szezonja, de ne járjon többet arra, ne hallja a gerlék búgását? És mondjon le a többiről is? A faluról, a határról, a hegyekről, a völgyekről, a tetőkről, az oldalakról? Mindenről? Egyáltalán ne legyen többet Dolyina, ahova gyerekkorában mindig világgá ment, de aztán mindig meggondolta magát? Dregoly szőlőt nevelő, óvó melegével, a pirosszínű delevárival, amiből szüretkor nem lehet eleget enni? Siroki Homok, ahol a legszebb a búzájuk, ha azt vetnek az ottani földjükbe, és kalászoláskor úgy hullámzik a szélben, mint a kékeszöld víz? Rácfalu, amit nyári alkonyokon hűvösséggel lehel be Kis-hegy, az erdő, és jó áthaladni rajta Vágásból, kapálásból hazafelé menet? Darnó, Darnóalja, a forrás a kerülőház felett, ahol kezdetben titkon találkozott Annával? Darnó közel áll hozzá, sokat gombázott benne a nagyanyjával, de hogy a feleségét is az adta, szinte magáénak érzi. Borzsa, Borzsa-tető, ahonnan kilátás nyílik a Tarna-völgyre, Szajlára, a Felvégre, az Alvégre és körben mindenre, Istenhegyre, Kürt-tetőre, Kékesre, Galyára, Rábca-hegyre, Bükkre, a fél, de legalább a harmad megyére? Ondrok gödre, az ő Ondrok gödrük, és ami benne van, a forrás, a gyalogút, a patak, a portájuk, a házuk, az udvaruk, a szérűjük, az ő birodalmuk, ahol született és felnőtt, ahol annyi bánat érte, de ahol sok örömben is volt része? Fent Misku-tető a bódító vadbükkönyszaggal, ami lejön sötétedés után az udvarukra, és elárasztja őket? A temető is szűnjön meg örökre? Az apja sírja megtekintéséről lemondana, de hogy ne mehessen ki többet a nagyapja sírjához, aki olyan jó volt őhozzá? És az anyja? Őt se lássa viszont? És élete hátralevő éveiben senkit és semmit abból, ami ott van, vagy volt, ami neki fontos és kedves?
Nem! Az nem lehet! Az olyan volna, mintha ő annak, mindennek meghalna!
És már tudta is a választ.
Haza kell menni, haza. Tartozik evvel magának és a családjának.
Visszaballagott a motorhoz. De nem indult mindjárt. Mielőtt felült volna rá, és behajtotta volna, alaposan körülnézett. Megjegyezte magának a helyet, hogy ha megint erre jön, és látni szottyan kedve, könnyen megtalálja azt a fát.
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.
Kiss László beszélgetése Oravecz Imrével ugyanebből a lapszámból.
