Kopriva Nikolett
Kelet
Akik látták az óceánt
Keleten üvegcsontú holdat rejt
a házak zsebe. Az alagutak
felgöngyölt utakkal és
férfiakkal telnek meg. Keleten a nők
köveket szülnek, a halmok alól
szól valaki – befalazták
az éneklő pillangókat is. Keleten
cédulát csúsztatnak a Nap zsebébe,
másnap jelentkezzen a kaszárnyán.
Kelet egyenruhát és hálóinget
varr elhullt hajszálakból,
csizmát húz a csecsemőkre.
Szögesdróttá vedlik a rózsabokor.
Azt mondják, valakik őrzik
a határt – visszafordítják azokat,
akik látták az óceánt.
Kelet
Vastag csizmát húz ránk anyánk, kelet,
ne sértsenek földjének rögjei.
Házában zseblámpával jár, dért köhög –
novemberben az angyalok is
eltévednek itt, gyermekeim, és
simogatja hasában a nagy követ.
Pedig már megszülte a kátyús utakat,
barna kockaépületeket, cédulát
köpködő ablakokat, a varjakat,
csőrükbe az érmét;
megszülte a varjakra vadászó
öltönyösöket is, a sikátorok lakóit,
akik befalazott pillangóknak énekelnek,
a bolyongó, ortodox istent,
a mózeskosárban érkező diktátorokat;
megszülte a negyven fokos lázban égő
eget, a hamis fényt, határára az őröket;
várandós most is, pedig lábszára
sebes az évtizedeken át elfolyó
magzatvíztől.
Anyánk, kelet, töri lábunkat a csizma, amit
ránk húztál. Köhögünk novembereidben,
eltévedünk teremtett ellenségeid között,
viasszá változtatnak fegyvereid, anyánk,
fekete szemű óriás,
testedbe járatokat váj a történelem,
féltjük a köpönyeged alatt bújó
macskakölyköt, pillangót, hold-fiút,
mert bármit és bárkit agyonütsz gondatlanul.
Angyalaid már látják égi sikátoraidban az űrt.
Forró ölű kontinens-asszonyok énekét halljuk.
Gyöngyökkel hívnak rögből font
karkötő helyett. Várossal, ahol mezítláb
járhatunk, ahol nincsenek teremtett boltozatok.
Anyánk, te szegény, ostoba, hájas,
öklendező, önmagától beteg,
paranoiás kelet,
megbocsátjuk árulásod.
Keleti ördögök
Köhög a Mira utca – alkudoznak a
keleti ördögök piacán. Háromszor
vetnek keresztet az asszonyok, homlokuk
deres november.
Álmomban az ördögök a Klastrom-hegyre
vonszolnak, kérdezik, mire várok a
hétfejű városban, ahol
tört-kavics a macskák szeme,
a Latorca halaiba bújik a jövő.
Alkudoznak a keleti ördögök piacán,
habzik a Mira utca kapuinak szája,
homlokát asszonyok borogatják.
Életek, szökések ígérete a portékák között,
és halak – vörösek, kékek, kifordult szeműek,
föltépett hasúak, kibelezettek.
Tudják az ördögök, mi mennyit ér keleten.
Az asszonyok háromszor vetnek keresztet,
amikor áruba bocsátják fiaik ruháit,
hajszálakat kérnek érte.
Megjelent a Bárka 2026/4-es számában.
