Zalán Tibor
Papírváros 5 – betegen-szilánk
állsz a lépcsőház korlátjához támaszkodva, vagy inkább abba kapaszkodva, és bámulod a homályban a falakat borító festményszerűségeket, nem tudod, ki követte el őket, sohasem szeretted ezeket látni, és nem is nagyon érted, egy viszonylag modern épület falára hogyan kerülnek ezek a gyanús mázolmányok, nyilván valakinek érdeke volt, hogy ide kerüljenek, az is lehet, az egész társasház ilyennek szerette volna látni a lépcsőházát, mázolmányolva, akkor ő volt a megrendelő, bár ebben nem sok logikát vagy értelmet tudsz felfedezni, hogyan, hogy harminc, ötven, vagy ki tudja hány ember, ahányan laknak ebben a kaszárnyában, ugyanolyan rossz ízléssel bír, hogy még nem is csak eltűri, egyenesen megrendeli az ilyesmiket, a legfőbb haszonélvező egyértelműen a mázoló volt, nevezzük festőnek, aki egy valag pénzt felmarkolt, hogy ezeket a semmivel sem rokonítható, sehova el nem helyezhető falpingálásokat elkövesse, és meglepődsz magadon, mert mi közöd van neked ehhez, az égvilágon semmi, hajnal van, állsz a lépcsőházatokban, a korlátnak támaszkodva, vagy talán abba kapaszkodva, és a falakat borító rémségeken töprengsz, a helyett, hogy beszállnál a liftbe, és elindulnál fölfelé, de sehogyan sem akaródzik beszállnod és fölfelé indulni a lifttel, nem tudod eldönteni, hova érkezel, a kérdés nyilván nem arra vonatkozik, hogy helyileg hová, hiszen itt laksz a kislánnyal, inkább az a bizonytalan, milyen állapotban érkezel meg oda, ahová lelkileg elérkezel, eldöntöd-e addigra, mire felérsz, bemész-e tanítani, vagy betegség miatt lemondod a mai óráidat az iskolában, nyilván nem fontos, hogy beteg vagy-e, mert nem vagy beteg, nem kell igazolást vinned később róla, és nem ittál semmit, ami megzavarna a tanításban, csak pillanatról pillanatra felkavarodik benned az ébren töltött éjszaka, ahogy ott ülsz egy öregasszonnyal az ablakban, egy időre talán te is öregasszonnyá váltál, és bámultok kifelé, bámuljátok az utcát, ahol nem jár senki, szinte hihetetlen, hogy hajnalig sem autó nem ment el az ablak előtt, sem járókelő nem zavarta meg az egy idő után állóképpé merevedő látványt, szemközt a nagy vasrácsos kapu, elhanyagolt külsejű ház beljebb, a kerten túl, amelynek ablakában mindig világos van, valahogy így mondta az öregasszony, ott mindig ég a villany, és fel sem tűnik most neked, hogy nem rá gondolsz, aki bent lakik abban a házban, aki miatt odamentél, hanem csak a házra és a kapucsengő gombjára emlékszel vissza, annak ellenére, hogy utóbbit nem is tudtad kivenni az ablakból a sárgás, bánatos utcai lámpák fényénél a szemközti kapun, úgy tűnik, az egész mintha meg sem történt volna, de ha meg sem történt, hogyan emlékezhetnél rá, álomnak kevés lenne, történésnek meg még kevesebb, a voltnál is kevesebb, de valamivel több a nem voltnál, most akkor mi van veled, keresnél a gondolataid között kapaszkodókat, de könnyebb a lépcsőház korlátjába kapaszkodni, hány óra lehet, korán van, és lényegében későre jár, fordul meg a fejedben, de nem nézel az órádra, mintha magadon kívül történnél meg te magad, ezt hívják talán mindegy-állapotnak, ami túl van az általánoson is, és ebből nehéz lesz kikászálódnod, innen csak két konkrét út vezet kifelé, egyik a mai tanításról döntés, a másik hogy felmész a lifttel, és hamarosan találkozni fogsz anyáddal, aki majd felébred, és kijön a konyhába, a konyhában fogsz üldögélni, mert lefeküdni még nem akarsz, lefeküdni már nem tudsz, akár tanítasz, akár nem, és szembe kell nézned az osztály helyett az anyáddal, az anyád vádló tekintetével, és ez a tekintet minden utcai homályt el fog oszlatni, a megtörténtet és a meg nem történtet is félretolja, és ahogy ismered, talán kérdezni is fog, ez lesz a legrosszabb, mert hazudnod kell, mert minden hazugság hihetőbb, mint az igazság, hogy nem történt veled semmi az éjszaka, legfeljebb annyi, hogy hosszan nyomtad egy kaputelefon gombját, és forró tea mellett, benne némi rummal, elüldögéltél egy ismeretlen öregasszony ismeretlen házának ismeretlen ablakában egy ismeretlen utcát és ismeretlen kaput és ismeretlen omladozó régi villát bámulva, keresve benne az ismerőst, aki most tényleg csak egy ismerős volt, akit valójában nem is ismersz, hiába találkozol vele évek óta rendszeresen, ha most kérdeznének róla, nem tudnál mit mondani, talán a nevét se tudnád felidézni, és nem érted, hogy van ez, nem mész tanítani, döntöd el magad számára is váratlanul, fél nyolckor felhívod az igazgatót, és máris hallani véled az igazgató agyoncigarettázott hangját, hát persze, beteg vagy, és ez, persze, csak most jutott eszedbe, nem baj, majd ha jobban leszel, bejössz, és megbeszéljük, addig gondoskodom a helyettesítésedről, és gondoskodni fog, bár ez csöppet sem érdekel, inkább félsz majd attól, hogy megbeszélitek ezt a mai tanításlemondást, mert nem hülye ő sem, azonnal leveszi a hangodból, a zavarodból, amit nyilván nem tudsz majd jól leplezni, hogy nem vagy beteg, hanem valami más bajod van, de hogy mi, azt neki sem fogod elmondani, és hazudni fogsz valamit, bár semmi köze hozzá, ő úgy fogja érezni, hogy van, és a kezébe adsz egy újabb ütőkártyát abban a lehetetlen játszmában, amit csak ő kezdett el veled egyoldalúan játszani, azoknak az embereknek a szívósságával, akik tudják, hogy a kitartó ostrom egyszer elvezet a célhoz, hiszen mindig van a másik embernek egy olyan pillanata, ez a pillanat egy állapothoz fog tartozni, az elesettség és elveszettség mindegy-állapotához, amikor a csalódás vagy elsodródás miatt sem ereje, sem energiája nem lesz az áldozatnak a védekezéshez, inkább megadja magát, történjék, aminek történnie kell, és az meg is történik
keresztbe tette a lábát, komótosan rágyújtott, amin te meglepődtél, mert az iskola egész területén tilos a dohányzás, még a vécében is füstjelzőt szereltetett fel, nehogy oda járjanak a nagyobb fiúk bagózni, kis kerek szerkentyűt vett elő a zakója zsebéből, felpattintotta a tetejét, és rájöttél, hordozható hamutartó van nála, itt bagózol tehát, nagy ember, gondoltad, ezért van mindig ilyen különös illat, vagy inkább szag, a szobádban, nyilván kiszellőztetsz valamennyi bagó után, és valami szart körbe fújsz, hogy ne lehessen megérezni a dohányzás emlékét, hát ezért, nagyokat szívott a cigarettájába, és nem beszélt, csak nézett, téged nézett, amitől zavarba kellett volna jönnöd, és talán így is történt, mert önkéntelenül a térded felé húztad a szoknyádat, nem is szoknya van rajtam, jutott eszedbe, hanem a kedvenc vadkék egyberuhámba bújtam bele ma reggel, amelynek a derekát vastag övvel húztam össze, a francba, valóban kihívó látvány lehetek, nem is gondoltam arra öltözés közben, amikor magamat forgattam a teliszekrény-ajtó tükörben, hogy nem buliba, hanem iskolába indulok, s talán nem egészen szerencsés ennyire kék ruhában tanítani, de hát, miért is ne, nem kihívó akarok lenni, csak adok magamra, és ha ezt a ruhát kívántam meg reggel, akkor nyilván ezt kellett felvennem, furcsa, hogy az ember ruhát is meg tud kívánni, már mehetnéked volt innen, ebből a szobából, ahol egy ember ül veled szemben, és téged bámul, egyenesen téged néz, most a szeme jelentőségteljesek mutatkozó lassúsággal lesiklik a térdedre, amely minden erőfeszítésed ellenére szabad utat enged a nézésének, aztán csúszik lefelé, a bokádig felmér, de mi a fenét méreget ez rajtam, és mert továbbra is csak szemlélt, minden beszéd nélkül, te is önkéntelenül végigmérted a fickót, kisportoltnak tűnt, vagy legalábbis annak látszott, nyilván gyúr reggelente, vagy eljár konditerembe, mert fotelben ülve sem rajzolódik ki hájcsík a hasán a világoskék ing alatt, feszes a kék ing, még csinos is máskék csíkjaival, láthatóan feszíteni akarja a hasán a karcsúsított inget, lássa mindenki, hogy ő, ő aztán igen, hiú egy állat ez, fogalmazódott meg benned elismerés vagy érdeklődés helyett valami egészen más, ráadásul, korához képest, bár ez talán a mostani kor férfijárványa, kortól függetlenül, erősen kopaszodik, amit, a kezdő kopaszodó emberek rossz szokása, azzal leplez, hogy előre fésüli a haját a homloka felé, így inkább muris, mint vonzó, nem is kell, hogy vonzó legyen, nem túlságosan érdekel a milyensége, vagy inkább semmilyensége, menni akarsz, de nem mozdultál, neki kell mondania, hogy végeztünk, legalább fél órája ostobaságokról beszélgettek, úgymint iskola, úgymint iskolai élet, nem akarsz jövőre osztályfőnök lenni, jól állna neked, kérdezte, ha ezt te mondanád neki, mosolyodtál el gúnyosan magadban, hogy jól áll neked, egy férfiszellemességgel biztosan előhozakodnék, szerencsére nem te mondtad, dehogy akarok, és az osztályfőnöki pótlék, az sem nagyon érdekel, értem, nem kell a pénz, de kell a pénz, a gyerektartás meg a fizu elég kettőtöknek, ha szűken is, de elég, nem akarok osztályfőnök lenni, hát jó, ha nem akarsz, akkor nem leszel, köszönöm, ha nem leszek, szereted a szabadságot, élni az életedet, nem egészen értem, hogy függ össze a kettő, csak úgy mondom, fiatal vagy, független, nem, már annyira nem is fiatal, és van ráadásul egy kislányom, tehát független sem, hát persze, tudom én, csak úgy mondtam, végső soron nem kell, hogy a két dolog összefüggjön, és beszélgettetek tovább, nem pimaszkodnak veled a felsősök, érdeklődött, nem, eddig nem vettem észre, pedig mind szerelmes beléd, azt se vetted észre, nem, nem vettem észre, és elmosolyodtál magadban, ha tudnád, te tahó, amit remélem, soha nem fogsz megtudni, én biztos szerelmes lennék a helyükben, állna rá egy sínre, de idejében lefékezed, szerencsére nem vagy a helyükben, így nem kell szerelmesnek sem lenned, de azért csak észreveszed, ha megnéznek, észreveszem, de csak annyira, amennyire ezt kénytelen vagyok észrevenni, és ha kihívóan néznek, nem hiszem, hogy bármelyik gyerek is kihívóan merne nézni rám, na, erre nem tenném fel az életemet, fontos ez, kérdezted, nem, csak úgy próbálkoztam, mert segíteni szeretnék neked, nekem miért akarsz segíteni, nem értem, nem panaszkodtam, talán valaki mondott rám valamit, nem, dehogy, csak annyit, amennyit itt, az iskolában egymásról mondanak az emberek, de te nem is vagy közöttünk, attól még beszélnek velem az emberek, te is beszélgetsz most velem, igen, persze, és hol visszatértetek a tanmenetek és órák világába, hol a privát létezésed körül tapogatózott, csak arra nem tudtál rájönni, hova akar kilyukadni ezekkel a személyeskedőnek tűnő kérdésekkel, és egyre fogyott, vagy mostanra talán el is fogyott a két téma, a tanítás és a hogyléted felől érdeklődő kérdések sora, most itt ültök egymással szemközt a kis kávézóasztalnál, közvetlenül melletted egy ménkű nagy íróasztal tornyosul, a falon valami elbaszott kép, a sarokban hatalmas páfrány, naná, mi más is lenne, mint elbaszott hatalmas páfrány, az ablaknál hatalmas, faragott karosszék, akár egy trón, mi más is illenék egy ilyen pozícióban lévő emberhez, aki most elnyomja a cigarettáját, végeztünk, kérdezed, hát persze, végeztünk, beszéljünk most másról, ezen meglepődsz, ha végeztetek, mi másról beszélgethetnének, mit tervezel a nyárra, kérdezi, ettől beléd szorul a levegő, mi köze neki a te nyaradhoz, egyébként azt tervezed, bár nincs rá sok esély, ahogy mostanában semminek semmi esélye az életedben, hogy elutaztok Görögországba a gyerekkel és a család valamelyik maradékával, talán anyáddal, de neki biztosan nem lesz külföldi utazásra pénze, neked meg nincs annyi tartalékod, hogy az ő szállásköltségét és ellátását is állni tudjad, apád meg, hát apád, teljesen kiszámíthatatlan, a válásuk óta alig láttad, néha rád ír, válaszolsz, de arra már nem veszi a fáradságot, hogy újra írjon, telik az idő, megint egy semmitmondó levél tőle, megint válaszolsz, és megint nincs reakció arra, amit írsz, mintha rád haragudnék, hogy elvált anyádtól, pedig neked aztán végképp semmi közöd ehhez, ahogy az új családjához sem, a tündérkéhez főleg nem, ez a felesége, te hívod így magadban, apád pedig hangosan tündérkézi, gyomorforgatónak találod, hogy egy középkorú, vagy inkább öregség felé hajló ember tündérkézik, mint a hülye tinédzserek, szóval, milyen lesz a nyarad, ismétli meg a kérdést általánosabban, semmi különös, konkrétan még nem terveztem semmit, ha lesz elég pénzem, talán elutazunk valahova a gyerekkel, nem kucoroghatunk állandóan otthon, mindig otthon vagytok, ütközik meg, ami hülye kérdés, mert természetesen nem vagytok mindig otthon, nem tudsz mit tenni, elmondod, hogy jártok a játszótérre, minden nap mentek valahová, télen korcsolyázni viszed, már egész ügyesen korcsolyázik a kiscsaj, ha jó az idő, akkor futni mentek a ligetbe, te vele futsz és ettől izomlázad van másnap, beírattad karatéra, hordod edzésre hetente kétszer, és már zenét is tanul, klarinétozik, ami ritka hangszer, és kislányoknál különös érdeklődés, furcsa gyerek, talán tőled örökölte ezt a mániás elkülönülési kényszert, miért, fortyansz fel, mert látod, hogy a karaténál megütközött, és azóta így, megütközve maradt, egy kislány is járhat karatéra, nem, én sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy szükségem lett volna a magam védelmére valami karatefogásra, bulikban, bulik után, vagy az ágyban, mi, nevet a saját poénján, amitől a hideg kezd el futkosni a hátadon, hogy jön ide az ágy, kérdezed hidegen, szándékosan a rossz festményre bámulva, sehogy, bocs, azt hittem, jó poén lesz, belátom, nem volt jó poén, most haragszol, ugye, nem, válaszolod, miért haragudnék, csak kicsit meglepődtem ezen az ágyon, pedig nem akartalak megbántani, csak úgy belém villant az ágy, talán csak mint szó, nem jól villant beléd, mondod tartózkodóan, és már te akarsz irányítani, miért fontos neked, hogy mit csinálok a nyáron, kérdezed, ehhez a tekintetét keresve, semmi, csak baráti kérdés volt, értem, mondod, és még azt akarom megkérdezni, és vakargatni kezdi a zoknija fölött a lábát, ha már a nyárról beszélünk, hogy beleférne-e neked a nyárba, a nyaradba, mondjuk egy kávézás, kávézás, miféle kávézás, hát egy kávé velem, vagy kettő, kiülnénk egy teraszra, vagy ha jobban szeretnéd, elbújnánk a világ elől egy kis kávézó illatos és homályos mélyébe, és beszélgetnénk, ez most már kezd kényelmetlen lenni, ez a kávézás, miért nem a feleségével akar kávézni, lobbansz, de ezt mégsem kérdezheted tőle, hogy mi ketten, botorkálsz ostobán a gondolataid és a mondataid között keletkezett, nehezen átugorható réseket kikerülve, hogy mi ketten kávéznánk a nyáron, ezt mondod, miért is ne, vágja rá, felhívlak, és ha ráérsz, akkor leülünk egy kávéra valahol, valami jobb helyen, mi neked a jobb hely, gondolod, és már pontosan tudod ennek a beszélgetésnek a végét, amit jobb lenne elkerülni, de nem tudod, hogyan lehetséges ez, fel nem ugorhatsz, mert nem mondott konkrétan semmi olyat, ami miatt felháborodhatnál, ugyanakkor már érzed az erős nyomakodást, árad feléd a másik agresszív energiája, néha csak van szabadidőd, nem, nyilván találsz valakit, aki vigyázzon olyankor a gyerekre, mikor olyankor, amikor szánnál rám időt, és dadog, nagyon hálás lennék egy kávézásért, vagy valamennyi kávézásért, a kurva élet, hogy is van ez, görgeted a fejedben, amit hallottál, az rendben van, persze nagyon nincs rendben, hogy le akarsz nyúlni, te szemét, ráadásul elég taknyos kézzel, de hogy hálás lennél egy kávézásért, mi több, valamennyi kávézásért hálás lennél, ez már nem ajánlat, ez már annál több és jóval ócskább valami, de még mindig nem állsz fel, mert még mindig nem értetek el oda, amikor és amiért felállhatnál, és faképnél hagyhatnád, na jó, akkor játsszunk, ha már ennyire játszani akarsz velem, geci kis kopasz, miért is kellene neked hálásnak lenned, nekem, a kávézásért, és nem fordítva, nekem hálásnak neked a meghívásért és a kávéért, kérdezed, mert talán nekem lenne a fontosabb veled kávéznom, miért lenne fontosabb neked éppen velem kávéznod, hát, mert éppen veled lenne fontos, hagyjad már, szakad el a cérna nála, látom, te már az elejétől értesz, hadd ne részletezzem, és el is vörösödik, igen, értem, mondod elnyújtott hangon, és érzed, igen lassan, de megnyílik az út kifelé innen, ebből a nyálkás, ragacsos homályból, hálás vagyok, hogy nem részletezed, hideg vagy és távoli most, de ha már a hálánál tartunk, mégis, hogyan képzeled a hálát a kávézásokért, vágsz érdeklődő arcot, és egyenesen a tekintetébe akaszkodva kérdezel, azt hiszem, mégsem értetted, amit mondtam, vagy csak nem akarod, és idegesen ismét rágyújt, megvárod, amíg végez a szertartással, csak azután válaszolsz, félek, hogy pontosan értettem, amit mondtál, mert valóban pontosan érted, amit nem mondott ki, azt is, de mert nem mondta ki, mit ért kávézáson, nem is háborodhatsz fel, legalábbis nem éreztetheted vele, hogy nagyon pofán tudnád rúgni, és rúgnád is pofán, még azt se bánnád, ha meglátná, hogy a vadkék ruha alatt ráadásként vadkék bugyit hordasz, bár lehet, hogy a sok fészkelődésed közben ezt már kifigyelte, és ha értem, akkor mi van, akkor hogyan tovább, ha érted, akkor nem kérdezel ilyeneket, csattan nagyot a kis hamutartó a dohányzóasztalon, megmondanád, hogy mit akarsz, úgy igazából, emeled föl a hangodat, hogy mit jelent nálad a kávézás és mit a hála, és most ő következik az emelt hanggal, hát jó, ha kényszerítesz rá, kimondom, kávézás alatt, kávézáson, javítod ki, magyarul így mondják, de ez sem hozza zavarba, már lendületbe jött, hagyj a magyarral, amúgy is angolt tanítasz, kávézáson azt értem, hogy találkozunk, és jól érezzük magunkat együtt, a kávéházban, vágsz közbe ismét, akár ott is, akár nem csak ott, ha nem csak ott, akkor hol, ahol akarod, te hol akarnád, az ágyban, ott akarnám, az ágyban, és felugrik, de nyomban vissza is ül, értem, mondod, nyugalmat erőltetve magadra, tehát az ágyban, ott, hiszen te az első pillanattól fogva értetted, mire céloztam, nem, nem az első pillanatban értettelek meg, mert nem tételeztem fel, hogy kettőnk között, ebben az irodában, ilyesmiről szó eshet, miért ne eshetne, te nő vagy, szabad, én meg férfi vagyok, vág vissza, ja, te férfi vagy, és ha megkérdezhetem, szabad is vagy, de ezen hamar tovább lép, a magam módján igenis szabad vagyok, és a kávézást, hagyjuk a kávézást, szakítod félbe, beszéljünk inkább a háláról, ez meglepi, erre nem számított, feltehetőleg egy igenre vagy egy nemre számított, csak az lenne a hála, hogy fizetnéd a kávémat, vagy a hálának egyéb formái is eszedbe jutottak, most teljes a zavarodottsága, nem, konkrétan nem gondolkodtam el ezen, hát akkor most gondolkodj el rajta, mondod hűvösen, most, ebben a pillanatban, kérdezi, most, ebben a pillanatban, tudod, nekem van időm az ilyesmire, mint hála, várni, és mosolyogsz hozzá, valóban el kell tervezzem a nyarunkat, és te kávézni hívsz engem, húzzuk egybe a kettőt, ágyban kávézni invitálsz, és ezért még hálás is akarsz lenni, te nekem, rendben, megteheted az ajánlatodat, s ettől még inkább zavarba jön, te most izélgetsz itt engem, te akarsz engem izélgetni, most dől feléd, előre, s te önkéntelenül elhúzódsz a közeledésétől, pedig nyilván nem megérinteni vagy megcsókolni akart, bár, ki tudja ezt eldönteni a férfiaknál, úgy konkrétan nem gondoltam át, szuszogja, segítek, mondod nyájasan, a hálának sokféle formája létezik, egy-egy ágyban kávézásért akár pénzt is adhatsz nekem, ilyenkor kurva leszek, vehetsz nekem ruhákat, ékszereket, akkor kitartott leszek, és a ruha és ékszerek mellé akár egy szobácskát is bérelhetsz nekem, avagy nekünk valahol, amelynek illatos homályában elbújni tudunk egy-egy kávézásra, akkor szerető leszek, persze, annyira ne legyen kicsi a szoba, férjen el benne egy nagy-nagy franciaágy, ha már, akkor adjuk meg a módját, és már izzad a kopasz, a kávé vagy egy hosszú lesz, vagy több rövid, kávé kicsi, ágy nagy, így van ez rendjén, mondjuk, az is képben lehet, hogy elviszel minket Görögországba a gyerekkel, persze, jön majd anyám is velünk, mert ki vigyáz a gyerekre, amikor mi elvonulunk kávézni az ottani ágyba, vagy romantikázni egy-egy bozótosba, vagy vehetsz nekem egy autót talán, elég jó nő vagyok hozzá, nem vagyok az, nézz csak végig rajtam újra úgy, ahogy az előbb megtetted, és most felhúzod a vadkék ruha alját a combod tövéig, talán még a vadkék bugyid is kilátszik, persze, azzal tisztában vagyok, hogy ez is sok ágybankávézásba fog kerülni nekem, majd megegyezünk, ez ne legyen gond, akár előre eldöntjük, hány kávézást ér meg egy-egy kóbortalálka, ezek nyilván pénzben fizetendőek, és ne szakíts félbe, szólsz rá, amikor tiltakozásul hadonászni kezd a karjával, be fogom fejezni, mert nagyon érdekel ez a kávézás és ajánlat dolog, vegyünk elő papírt és ceruzát, és rögzítsük, hány kávézás egy drágább ruha vagy ékszer, és milyen összegig mehet el a drágább ruha és/vagy ékszer, hány kávézás a bérelt szobácska naponta-hetente-havonta a bazi nagy franciaágyban, hány kávézásba kerül egy görögországi egyhetes nyaralás, itt természetesen levonjuk az ott közösen elfogyasztott kávékat a kötelező kávézás-alkalmak számából, és itt megállsz, rohadj meg, mondja, és ne kiabálj az irodámban, miért rohadjak meg, és miért ne kiabáljak, ki hallja meg, a titkárnő az ajtó előtt, a titkárnőd az ajtód előtt, felnevetsz, a cuki kis titkárnő, aki nyilván már sokszor elment veled kávézni, vagy talán most is jár veled a rendszeres kávékra, magyarán, most is baszod őt, vagy őt is, ahogy engem is akarnál, ő ne hallja meg, és én rohadjak meg, kérdezed, ezt mered nekem mondani, te szemét, egy beosztottadnak, akit az előbb még arról faggattál, hogy pimaszkodnak-e vele a felsősök, hát akkor elmondom neked, hogy pimaszkodnak, és kérdezted, hogy megnéznek-e, és el kell mondjam, hogy egyenesen megbámulnak, és ha a táblára írok, hallom, hogy némelyik föl is áll a hátam mögött a padjában, hogy jobban lássa a seggemet és combomat, és már csak annyit akarok mondani erről, hogy még viszonyom is volt egy negyedikes fiúval, legyen mindegy, hogy melyikkel, ahogy az is legyen mindegy, hogy mikor, de a fiú nem hívott el még kávézni sem, főleg elegáns helyekre nem, mert vagy nem volt rá pénze, vagy még nem kávézik, te rohadék, te kis kurva, rohadt kis kurva, hörög amaz, az előbb még csak azt kívántad, hogy rohadjak meg, most meg már meg is rohadtam, sőt, rohadt kis kurva lettem, pedig, vagy tán éppen csak azért, hogy nem megyek el veled ágyban kávézgatni, látszik, te szerencsétlen, nem vagy még biológiatanár se, ha az lennél, akkor tudnád, hogy a rothadás egy hosszabb folyamat, és nincs olyan anyag, amelyik annyi idő alatt elrothad, amennyi a te kívánásod és állításod között eltelt, miféle kívánás és állítás, értetlenkedett a férfi, a kívánás, hogy rohadjak meg, az állítás, hogy megrohadtam, ja, mondja szinte megkönnyebbülten, én még leragadtam a kávézásnál, és ezen, bármennyire is gyűlölöd ezt a helyzetet, elneveted magad, ha már leragadtál a kávézásnál, akkor köszönöm, otthon szoktam kávézni, nem mindig egyedül, és azt is tudnod kell, hogy a kávé nem rohad, legfeljebb kihűl, vagy megposhad, mindegy is, nem mondom, hogy szégyelld magadat, mert ha magadtól nem jut eszedbe szégyellni, ne én szólítsalak fel erre, két dolgot azért el kell mondjak neked, az egyik, hogy undorodom tőled, a másik, hogy ebben az iskolában, amelyiknek te vagy az igazgatója, tilos dohányozni, még az igazgatónak is tilos, és fölállsz, nem kapkodva, mert érzed, egész testedben remegsz, végeztünk, mondod, és elindulsz az ajtó felé, mit jelent ez a végeztünk, szól utánad nyersen, felmondasz, egy pillanatra visszafordulsz, akár a filmekben a hősnők, vagy a mi még rosszabb, akár az a Colombo, a ballonkabátos felügyelő, és tényleg lehet ebben a megfordulásban valami művi, gondolod, de a háttal válaszolást is művinek éreznéd, eszemben sincs felmondani, és mosolyogsz hozzá, az sem zavar, ha nehéz dolgod lesz innentől kezdve, kérdezi, és ez már nyílt fenyegetés, legyintesz, nem, nem fog zavarni, tudom, hogy ott teszel majd keresztbe nekem, ahol csak tudsz, mert te is csak egy félresikerült hímivarsejt vagy, akár a többi hozzád hasonló ácsingózó, inkább te fogsz zavarni, igen, te, az fog zavarni, hogy te vagy az igazgatója ennek a kócerájnak, szerencsére elég ritkán dugod ki az orrodat innen, ebből a pézsmaszagú, bűzös odúból ahhoz, hogy sokszor lássalak, vagy szembetalálkozzam veled, mondod, ja, és köszönöm a kávét, és tüntetően a két kávéscsészére nézel a dohányzóasztalon, szar volt a kávé, de az ehhez már hozzá vagyok szokva
úgy bevágtad magad mögött az ajtót, hogy attól lehetett félni, tokostól szakad ki a falból, a titkárnő rémülten ugrott fel az asztalától, mi történt, kérdezte, és te ránéztél, és önkéntelenül elnevetted magadat, szar volt a kávé, nem voltam hajlandó még belekóstolni sem, erre kétértelműen somolyogni kezdett, még senki sem panaszkodott a kávémra, most is igyekeztem jót főzni, ha igyekeztél, akkor biztosan én tévedek, hát csak kávézzatok tovább nélkülem, ezt hogy érted, kérdezte, sehogy, ha nem szoktatok kávézni, akkor ne kávézzatok, ha szoktatok, akkor meg tovább, tovább a lenini úton, bocs, húzta el a száját, nem tudlak követni, nem is az volt a szándékom, hogy épp te kövess, és viharzol tovább, nem akartad, hogy feldúltnak lásson, éppen ő, a kávézós talán leggyakoribb kávéscsészéje, ezen meg te mosolyogtál, lezúdultál a lépcsőn, ki a szabadba, baszd meg, kapkodtad a levegőt, és elernyedtek a tagjaid, közel lehettél az ájuláshoz, felhorkantál, lovamat egy padért, és a leroskadtál a legközelebbire, és a homályból, amelyik átmenetileg köréd ereszkedett, lassan kibontakozott a kedves fiú alakja, meg a kedves fiú kedves arca
meglepődsz, amikor megszólal a kapucsengő, nem vártál ilyenkorra senkit, csak úgy, egy szál köntösben elnyújtózol a heverőn, jó dologtalannak lenni, Helga az óvodában, reggel óta bekapcsolva megy a tévé, de nem nézted, délelőtti bágyadtságnak hívják ezt, amikor már ébren vagy, de még nem a világ felé vagy ébren, csak a világban vagy benne, benne és elveszve, jó ilyenkor elengedettnek lenni, nem irányítani a gondolatokat, amelyek előbb-utóbb úgyis megtalálnak, attól fogva irányítani kezdenek, talán vissza is tudtál volna aludni, miért is ne, ma nem kell iskolába menned, szabadnapod van, jó ez a szabadnap, ha az ember az agyát ki tudja kapcsolni hozzá, neked sem sikerül mindig, mert annyi a gond meg a feladat meg az utánajárása a dolgoknak, de most talán sikerült volna, ha nincs ez az átkozott kapucsengő, lustán ringsz át az előszobába, ha annyira fontos, akkor megvár, de a csengetés megszakad, nem lehetett annyira fontos, talán a postás, de az majd visszatér a borravaló reményében, vagy valaki téves számot ütött be, és ahogyan kifelé, lustán visszaringatod magad a fotelodba, a tévében valami vásárlási akcióműsor megy, ránézel, de mindegy, mi, hagyod, bámulod az ablakon túl az eget, olyan seszínű az ég, van ilyen, amikor még az ég is seszínű, belelapozol egy magazinba, mind olyan, mintha a nők lapja lenne, kedvetlenedsz el, csak egyiknek-másiknak jobb a papírja, visszalököd az asztalra, valamit kezdened kellene magaddal, gondolod, a laptopodat be se kapcsoltad még, és talán ma már nem is fogod, arra kell rájönnöd, nem való neked a semmittevés sem, mert abban sem tudod hova tenni magadat, az embered turnézik, de ha nem turnén lenne, akkor meg az idegesítene, hogy itt lábatlankodik körülötted, talán még megpróbálna rád is mászni, egy kis délelőtti torna az egészségnek, szokta mondani, ami neki meg se kottyan, egy artistának, egy erőművésznek semmi egy délelőtti röpte, kis vágta körbe-körbe a manézsodban, mit tudom én, hogy mi, és megpróbálod elhessegetni az erről töprengést, végül is, nem sikerül, mert igazából nem tudod, miért vagy együtt ezzel az emberrel, előbb-utóbb meg kell válaszolnod magadnak, hogy szereted-e, a szeretet és érdeklődés iránta, amely benned első találkozásotok után hamar kialakult, átment-e, sokáig tartó ostromai után, valódi szerelembe, és ha átment, akkor a vele, a másikkal, a félőrülttel való kapcsolatod vissza tudott-e váltani szeretetre, aki iránt soha nem érteztél szeretetet, csak átmenet nélküli szerelmet, és újra nekirugaszkodsz, felidézed, hogy az artista, valahányszor itthon volt, kitartóan visszatért hozzád, vissza, ostromolni téged, hiába utasítottad el többször is, olykor akár durván, nem használt, egy éven keresztül járt a nyakadra, közben virág neked, csoki a gyereknek, játékok, majd ügyetlen játékok a szemekkel, az erősebb tekintet-találkozásokkal, aztán az érintésekkel, majd az ujjakkal, aztán a karokkal, mert már meg is ölelt a találkozásokkor, aztán egy idő után te is megölelted, aztán már hosszabban öleltétek egymást a viszontlátásokkor, aztán egyszer a melledhez nyúlt, és te nem húzódtál el tőle, aztán belépett a combjával a lábad közé, mintha táncolnátok, öled a combjára tapadt, észre sem vetted, eltelt a 365 nap az évből, mikorra hozzászoktál a közelségéhez, hozzászoktál és megszeretted, aztán meg elhitted, hogy bele is szerettél, hogy szerelemmel szereted, közben végig ott volt a másik, az őrült, akitől nem remélhettél semmit, de akit eleve szerelemmel szerettél, persze, volt idő, amikor megpróbáltál a szerelemből átlovagolni vele a szeretetbe, de ez nem ment olyan könnyen, mint fordítva az artistánál, sőt, semennyire sem ment, szerelemből szeretetbe átváltani amúgy is fölösleges és hitvány házastársi szokás, ráadásul neked akkor volt még egy férjed, akiből már rég kiszerettél, adott tehát egy férj, kezdtél el összegezni, akiből kiszerettem, egy szerető, akit megszerettem, később meg beleszerettem, és egy őrült, akit csak szerelemmel tudtam és tudok szeretni, és hiába kényszerítettem magamat választásra, nem volt jó választásom, mert nem lehetett jól választanom közülük, döntöttem, elváltam, döntöttem, összeálltam az artistával, és döntöttem, továbbra is szerettem amazt, és már akkor tudtam, hogy ebbe valaki végül bele fog dögleni
de nem tudsz ezen tovább tépelődni, a kapucsengő megint csilingelni kezd, valaki szórakozik velem, elfut a méreg, kirontasz az előszobába, és letéped a falról a kagylót, mi van, szólsz bele nem túl barátságosan, de nem válaszol senki, kérdezed változatlan indulattal, csak én vagyok, mondja egy vézna hang, ki az az én, tudod, kivel szórakozzál, de nem tudod folytatni, mert a lent ácsorgó bemondja a nevét és az osztályát, meghökkensz, mit keresel te itt, nem az iskolában lenne a helyed, förmedsz rá, nem, beteg vagyok, ha beteg vagy, miért nem fekszel otthon, mert nem tudok, nem tudok otthon maradni, ide meg miért jöttél, hogy lássam magát, te teljesen megbolondultál, miért akarsz engem látni, nem tudom, talán mert valamiért, mi az a mert valami, mert hiányzik a tanárnő, én hiányzom, igen, én neked, azt hiszem, maga, nekem, mi az, hogy azt hiszed, azt hiszem, de nem tudom, nem tudok semmit, ne tessék rám haragudni, máris mentem, várj, és itt elbizonytalanodsz, várj egy kicsit, mondod, és nem tudod, miért mondod, és mit kellene most mondanod, annyira váratlanul jött ez az egész, figyelj, csöngess fel egy kicsit később, mennyivel később, hát később, mit tudom én, egy negyedóra múlva, jó, kezét csókolom, először kicsúszik a tokjából a kagyló, amikor visszateszed, végignyúlsz az ágyon, és próbálod átgondolni ezt a hihetetlen helyzetet, itt egy tanítványod, aki csak azért jött ide, hogy lásson téged, és itt vagy te, aki nem tudsz ezzel mit kezdeni, mit is lehet ilyesmivel kezdeni, bizonyára szerelmes beléd, de nem akar tőled semmit, mert gyerek még, és te sem akarsz tőle semmit, mert gyerek még, de van egy helyzet, amit meg kell oldanod, ostobának és tehetetlennek érzed magadat, telik az idő, letelik a negyedóra, és a fiúcska ismét csengetni fog, de te nem mondhatod azt, csengess később, hogy újabb negyedórára van szükséged, erőtlen vagy és gondolkodásra képtelen, a fickóra gondolsz az Oktogonról, és később majd meg fogod érteni, hogy miért gondoltál épp most a fickóra az Oktogonról, ha nem azért, hogy megmagyarázd mostani magadat mostani magadnak, ami ostobán hangzik, de nem tudod jobban megfogalmazni magadnak sem
piros lámpánál várakoztál a zebránál, a rácsos kirakatú piabolt előtt, mindegy is már, hova igyekeztél, talán csak a szokásos délelőtti lődörgés ideje volt, hogy a lyukasórádon ne a tanáriban kelljen ülnöd a többiek pletykálkodását hallgatva, várakoztál a zöldre, valaki megszólalt melletted, közvetlenül a füled mellett, amitől megriadtál, mert nem vetted észre a közeledését, először nem is értetted, mit mond, talán a karodat is megfogta, úgy rebegte, az egész homályos és zavaros volt innen visszanézve, nem akarsz eljönni velem, tessék, kérdezted, mert azt hitted, nem hallod jól, amit mond, azt kérdeztem, nem akarsz-e eljönni velem, hova magával, hozzám, ugyan hát hova, válaszolta türelmesen az idegen, na, tűnés a picsába, ripakodtál rá, és hátrébb léptél, és bosszankodtál, mert miatta elmulasztottad a zöldet
a piabolt vasrácsához döntöd a hátad, kurva anyádat, a kurva anyádat, gondolod, szörnyen megalázottnak és megszégyenítettnek érzed magad, mit képzel ez a takony, hogy csak úgy leszólít az utcán fényes nappal, és sokáig bámulod értetlenül, ahogy a fickó újabb és újabb várakozó lányhoz vagy nőhöz megy oda, a fülükbe duruzsol, és nyilván nekik is ugyanazt mondja, amit neked, és azok ugyanolyan élesen, ahogy te, visszautasítják az ajánlatot, elküldik az anyjába a figurát, aki mosolyra fagyott arccal téblábol a zebránál, most megfordul és észrevesz, elindul feléd, nem kéne megvárni, amíg ideér, gondolod, de akkorra már ott áll előtted, és változatlanul mosolyog, na, meggondoltad magadat, mi a fenét akarsz már megint, azt hittem, meggondoltad magad, ez komoly, persze, hogy komoly, a legkomolyabb, mosolyog tovább, nem mintha közöm lenne hozzá, de mit csinálsz itt azon kívül, hogy engem figyelsz, mitől, leselkedsz utánam, csak nem vagy féltékeny, ettől egy pillanatra zavarba jössz, de csak egy pillanatra, leselkedjen utánad anyád, hagyjátok már az anyámat békén, csattan föl sértődötten, semmi újat nem tudtok kitalálni, és megütközöl ezen az önérzetes mondaton is, szabadkozni kényszerülsz, nem téged figyeltelek, hanem azt figyeltem, hogy mit csinálsz, és azon tűnődtem közben, hogy nem sül le a pofádról a bőr, úgy bánnak veled a nők, mint egy darab felmosóronggyal, még szerencse, hogy nem rugdalnak arrébb, de a mosoly örök, ha már annyira tudni akarod, hogy mit csinálok itt, de nem bírod cérnával, megáll az eszem, amikor látom, mennyire nincs benned szégyenérzet, csak amióta itt ácsorgok, legalább két tucat nő utasított vissza, és nem hervad le az arcáról a mosoly, ez a te matematikád, mondja nehezen elképzelhető természetességgel, most vegyük elő az enyémet, nem érdekel a matematikád, tiltakozol, de kell érdekeljen, mert éppen most állítottál valamit rólam, és amit állítottál, az súlyos volt, kötelességed tehát meghallgatnod engem is, nem igazán érdekel, amit mondani akarsz, dehogynem, kezd el vigyorogni, az én számtanom abból indul ki, és kezdjél el most velem gondolkodni, a szemközti lámpa félpercenként vált pirosra, mondjuk, a zöldre a másik félpercben legalább tízen a várakoznak, a tíz ezért fél perc alatt átlagosan megvan, egy órában hatvan perc van, ez óránként hatszáz várakozót jelent, ennek csak a fele legyen nő, tehát háromszáz, az életkor most ne legyen tényező, ez nyolcórás munkaidővel számolva, kétezernégyszáz nő, hova akarsz kilyukadni, türelmetlenkedsz, ezek között nyilván akad egy olyan, és nem is csak egy, aki elesett, elveszett, megadta magát valami miatt, kirúgta a férje, vagy megcsalta a szeretője, vagy ő csalt meg valakit, és ez kiderült, kitagadta a családja a kapcsolata miatt, ami épp ezért ment tönkre, olyan is van, aki épp részeg, sokan baszatlanok, mások kalandot keresnek, mindig van néhány olyan, akinek minden mindegy, ez legyen naponta csak két nő, ami a rossz napokon meg is esik, jobb napokon ennek triplája is befolyik a háztartásba, ez hetente, a minimummal számolva, tizennégy numera, az havonta ötvenhat külön nővel baszás, ez hatszázhetvenkét nő egy évben, vagyok harminc éves, mondjuk, csinálom még – családalapításig, mert alapvetően én rendes tag vagyok –, tizenöt évig, az annyimint, na, mennyimint, nem tudom, hebeged, az annyimint tízezer nyolcvan nő, hát mutass nekem valakit, akár a legnagyobb sztárok közül akár, akinek tizenöt év alatt ennyi nője van, de hát, próbálod félbeszakítani, lefogja a kezedet, nem hagyja magát, ne mondd nekem, hogy ennyi nőt birtokolva nekem kell akármilyen szégyent is éreznem, akár lelkifurdalást, az élet császára vagyok, baszd meg, és immár az élet császára kérdezi tőled, ha már így megtudtad, ki vagyok, nem akarsz eljönni velem, tűnj el innen, mert beléd rúgok, megvonja a vállát, nem mond semmit, nem átkozódik, nem sérteget, menne vissza a zebrához további kapásra várva, de megállítod, várj, annyit azért árulj el még, hogy miből élsz, az Oktogon császára készségesen válaszol, miből élek, ezt kérdezed, minek ezt kérdezni, amikor úgyis sejtheted, hát belőlük, az alattam valókból, nevet fel, ezek az én nőim nagyon hálásak tudnak lenni, miután megnyugtattam őket, rohadt strici vagy, mordulsz rá, és igyekszel még jobban megvetni, pedig lelked mélyén érzed, valójában nem ő a közönséges bűnöző, rongy, amit arrébb rúghatnak a büszke nők, sőt, talán még jót is tesz a magányos, elesett és elveszett nőkkel, de neked nem kellene hálásnak lenned, próbálkozik be még egyszer, erre már nem válaszolsz, csak egy grimaszt vágsz, bánatos grimaszt vágsz
sarkon fordulsz, és elindulsz a Nyugati irányába, hogy véletlenül se tudjon még egyszer beléd akadni, és csak az jár a fejedben, tízezer nyolcvan nő, akinek minden mindegy, akinek minden mindegy, akinek valamiért, de minden mindegy
Megjelent a Bárka 2026/2-es számában.
