Dér Adrienn
Banyák a pácban
(részlet)
A falu határában egy folyó hömpölygött. Régen jelentős kikötő volt itt, mára már csak halászbárkák horgonyoztak a parton, illetve az a régi kis lapátkerekes gőzhajó, amely valójában annyira szedett-vedett kinézetű volt, hogy senki sem tudta eldönteni, eredetileg is gőzösnek épült-e, vagy egy néhai vitorlásból alakította át egy lelkes, de amatőr hajórajongó. Mindenesetre most már csak múzeumként szolgált, és Asztrid mindig vágyakozva tekintett rá. Az lenne aztán az igazi kaland, ezzel nekivágni a folyónak! De hosszabb távra már nem használták, „nem bírna annyit”, azt mondják.
A sétány egyik lámpájának fényében Asztrid látta, amint a tengerimalac felszalad a hajó rámpáján. Lábujjhegyen osont utána, nehogy felriassza a tat végénél kempingszéken hortyogó horgászt, aki egyúttal a hajóra is vigyázott, habár itt, a faluban nem fenyegette semmi veszély, legfeljebb néhány hal fejelt neki a csillagtalan éjszakában – ezért is halászott ott a horgász (és ezért sem alkalmaztak hivatásos őrt).
– Dosztojevszkij, merre vagy? – szólongatta Asztrid a malacot, és hol hunyorított, hol nagyobbra nyitotta a szemét, hogy ebben a félhomályban észrevegye. Doszi hamarosan elődugta az orrát az egyik megvetemedett léc mögül, és bűnbánóan araszolt a lány felé.
– Na végre! Miért szöktél ki? – Asztrid felnyalábolta, és már éppen készült elhagyni a hajót, amikor hangokra lett figyelmes. Sietve lebukott a külső lapátkereket védő faburkolat mögé.
– Azt hittem, már ez a találka is elúszott! – A hang valahonnan elölről, az orron túlról szólt. Furcsán ismerősen csengett, ám Asztrid nem jött rá, hol hallhatta ezelőtt. Talán a boltban a Nagyival. Erről eszébe jutott, mi lesz, ha a Nagyi felébred, és nem találja őt sehol. De ezen ráér gondolkodni, különben is, mindenki tudja róla, hogy nagyszerű alvó: egyszer a családi ebédnél aludt el, és még arra sem ébredt fel, amikor az egyik szülinapi lufi szétdurrant mellette.
– Nem jöhettünk gyorsabban, mert Mel nem tud úszni.
– Talán visszahúzhattál volna a csónakba! – felelte durcásan egy harmadik hang.
– Hogyisne, hogy egész úton kábítson a lábszagod?
Asztrid óvatosan kilesett a kerék mögül, és elkerekedett a szeme attól, amit látott: két boszorkány próbált a partra evickélni egy csónakkal. Abban, hogy boszorkányok, egészen biztos volt. Eleget olvasott róluk ahhoz, hogy felismerje őket, másrészt ezek le sem tagadhatták volna. Az egyikük, egy vasorrú bába, a csónakban ült, a másikat pedig maga mögött vontatta a mentőövvel. A harmadik, akinek Asztrid nem látta az arcát a fejére terített kendőtől, egy kötéllel erőlködve segítette kivonszolni a csónakot. Ahogy az úszógumis banya is szárazra került, Dosztojevszkij menten felfordult.
– Ennyire csak nem lehet vészes, Doszi! – dorgálta meg a lány, ám a tengerimalac bólogatott, majd halottnak tettette magát.
A három banya körbenézett.
– Á, ott a vitorlás! – hallotta Asztrid, és gyorsan fedezéket keresett a lapátkerék végében. Remélte, hogy ott eléggé takarásban lesz.
– Ez nem is vitorlás, hanem zászlós – tájékoztatta őket a vasorrú.
– Ej, értesz is te a hajókhoz! Különbség van zászlós hajó és zászlóshajó között, ezen viszont csak dísznek vannak. Bár… végül is, mi vagyunk a parancsnokok, szóval lehet akár zászlóshajó is. Kitűzhetjük rá a saját zászlónkat…
– Nincs is zászlónk.
– Jó lesz Maris kendője. Igazi banyás – állapította meg a lábszagú, mire a kendős, akit ezek szerint Marisnak hívtak, sértetten felhorkant.
Milyen különös, majdnem úgy hívják, mint a Nagyit, csodálkozott el Asztrid. A banya Maris, a Nagyi meg… Nagyi. Most, hogy jobban belegondolt, már nem is hasonlított annyira a két név. Termetre viszont egy az egyben a nagyanyjára emlékeztette. Ám mielőtt tovább szőhette volna a gondolatmenetet, a lábszagú összecsapta a tenyerét.
– No de! A vitorlákat előbb ki kell bontani, és akkor máris nem csak zászlós lesz.
A banyák felcaplattak a rámpán a hajó orrába.
– Nézzük csak, hogyan kell elvezetni ezt a bárkát – dünnyögte az egyikük.
Asztrid azon töprengett, hogy valamiképpen segítséget kellene hívnia, azonban ha zajt csap, azzal saját magát is lebuktatná, és ki tudja, mit tennének vele. Végül Dosztojevszkijhez fordult:
– Menj oda a horgászhoz, és ébreszd fel, mielőtt a banyák kihajóznak velünk együtt. – A malac kérdőn széttárta a mellső mancsait. – Mit tudom én, harapd meg!
Dosztojevszkij eliramodott. Közben a banyák megbeszélést tartottak.
– Na, Maris, biztos, hogy nem jössz velünk? Tudod, mint a régi szép időkben – győzködte a lábszagú a kendőst.
– Sajnos nem tehetem, hiszen tudjátok… – rázta a fejét a kendős.
– Pedig elkélne a segítség! Ki tudja, mire számíthatunk, talán túl sem éljük – rázkódott össze a vasorrú. Pár pillanatra megfagyott a levegő, majd előkapott egy ötliteres kannát. – Kotyvasztottam némi gyorsítót az útra, hogy időben odaérjünk. Az utolsó üstökösfüvemet használtam fel hozzá, remélem, elég lesz. Csak beletöltjük a tankba, és kész!
– Te mindenbe beleütöd az orrod? Tudod, hogy én vagyok a legjobb főzetkotyvasztó mindünk közül. Minek fáradtam akkor ezzel itt? – fakadt ki Maris, és egy teletömött vászontáskát tett le a fedélzetre. Asztrid most már látta az arcát is, ami tele volt bibircsókokkal, és egyáltalán nem hasonlított a Nagyira. Na jó, talán az orra egy kicsit. Meg a kendője, de errefelé szinte az összes nagymama ugyanilyet hord.
– Ugyan, jól jöhet még mindkettő. De ne siessünk ennyire előre – zárta le a vitát egy türelmetlen legyintéssel Mel, azzal kotorászni kezdett a szoknyája zsebében. – Aszongya, hogy… Világíts ide!
Egy apró tárgyat tartott a tenyerében, azt tanulmányozta gondosan, amíg hirtelen erős fény nem vetült rájuk, és egy hang nem harsant mögöttük. A banya ijedtében elhajította a ketyerét, ami pontosan Asztrid előtt landolt.
– Mit keresnek a hajón? Ez egy múzeum, ilyenkor zárva van. Azonnal jöjjenek le! És mi ez az irgalmatlan bűz? – A horgász volt az. Vékony harcsabajsza ide-oda rángott idegességében, a felkattintott zseblámpáját pedig hol az egyik, hol a másik öregasszonyra irányította.
– Most mihez kezdjünk? – suttogta a vasorrú a társainak.
– Nyugodjatok meg, majd én elrendezem! – nyugtatta a többieket Maris, azzal közelebb csoszogott a horgászhoz. – Nézze, kedveském, mi csak megpihennénk egy kicsit. Láthatja, idősek vagyunk már, és hosszú utat tettünk meg. Csak egy kis alvás, aztán itt sem vagyunk.
A horgász, amint a zseblámpa fényében meglátta a bibircsókos arcot, hátrahőkölt.
– Hű, azt a bajusztalan sügérét neki, ilyen rondát bizony még életemben nem láttam!
– Na, most aztán elég! – fortyant fel Mel, és egy maréknyi varázsport kapart elő a zsebéből. – Békaháj és varjúfarok, izgő-mozgó tulkok, azok. Nem tetszik neki, amit lát? Legyen belőle…
– …nyakigláb? – kotyogott bele a vasorrú, mire a horgász felsőteste eltűnt, a lába pedig egészen a nyakáig szaladt.
– Most miattad kezdhetem újra! – dühöngött Mel. – Békaháj és varjúfarok, izgő-mozgó tulkok, azok. Nem tetszik neki, amit lát? Legyen belőle…
– De legalább már nem hápog összevissza – szólalt meg ismét a vasorrú, mire a horgász egyszeriben teljesen köddé vált. Vagyis inkább varázsporrá, mert az lebegett a helyén a levegőben.
– Kell neked folyton belekotyognod, Szilva, most nézd meg, mit csináltál! – mutatott Mel a horgász helyén értetlenül forgolódó harcsabajuszos kacsára. Szilva ártatlanul széttárta a karját.
– Mi-mi-mi történt? – aggodalmaskodott a kacsa.
– Ez most mire volt jó? Talán el tudta volna kormányozni a hajót, de így mi haszna? Ráadásul mennyi varázsport elpocsékoltatok! Tudjátok, hogy spórolnotok kell vele! – rivallt rájuk Maris.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte Szilva és a kacsa egyszerre.
– Magunkkal visszük, és amint tudjuk, visszaváltoztatjuk – felelte Mel.
– Nem lehetne most? – próbálkozott a kacsahorgász.
– Ha ez ilyen egyszerűen menne… – sóhajtott fel Mel. – Szilva, merre gurult az iránytű?
A vasorrú szimatolni kezdett, akár egy vadászagár.
De addigra már Asztrid kezében lapult az apró ketyere. Jócskán régi lehetett, mert a fa berepedezett rajta, a mutatót pedig mintha egy szalmaszállal helyettesítették volna, így az is csoda volt, hogy egyáltalán működött. A lány megrémült, hogy rátalálnak, és őt is elvarázsolják. Csakhogy már késő volt. Szilva ott állt fölötte; ahogy szigorúan letekintett rá, vasorrának hegye beleakadt a hajába. Asztrid villámgyorsan felmérte a helyzetet, és úgy látta a legjobbnak, ha lenyeli az iránytűt.
