Vöröskéry Dóra
Margaréta-effekt
(részlet)
Gyorsan a kórházhoz értünk. Ultramodern és nyüzsgő volt, fehér köpenyes alakok siklottak a fényes padlón. Mindenhová bemehettünk Marcival, főleg azért, mert az ép kezével úgy szorított, hogy feszítővassal sem lehetett volna eltávolítani.
– Nehogy itt hagyj ezekkel! – parancsolt rám.
– Nyugi, nem tudlak – mutattam a karomra, ahol szorongatott.
Milán őrkutyaként állt mellettünk, de nem hatott túl elrettentően, látványosan émelygett a tisztítószerszagtól.
Gyorsan túlestünk a röntgenen, és Marci kapott egy puhább fajta gipszet, mert egy kicsit megrepedt a csuklója. Óriási bűntudatom támadt, az én felelősségem volt vigyázni rá, és ha otthon maradtunk volna, ez az egész nem történik meg. Eljött miattam ide, erre beletörik a csuklója egy kukába. Még nyomorultabbul is éreztem volna magam, ha nem lelkesedik mindenért.
– Azta, Zsó, még színt is lehet választani! A figurásat, kérd a figurásat! Aláírod majd? Megkéred a dokit is, hogy írja alá? Ez szupermenő, elmesélem Matyiéknak! Lősz egy képet addig? Hogy látszanak a gépek is, meg minden. A doki ne, nem akarom, hogy majd pereljen, ha kirakom valahova.
Mindenki szuperkedvesen viselkedett velünk, a nővérek körüldongták Marcit. Az orvos próbált párbeszédet kezdeményezni, de nem nagyon reagáltam, nem akartam, hogy felbátorodjon, és olyan dolgokat is kérdezzen, amikre nem tudok vagy nem akarok válaszolni. Marci szorítása lazult a karomon, mikor mindenféle érdekes dolgokkal bökdösték és tekercselték; ekkor még egy kamuhívást is mímeltem a szüleinkkel, csak hogy megnyugtathassam a dokit, hogy úton vannak értünk.
Miután körbefotóztuk Marcit, megkértek, hogy menjünk a pulthoz. Erős késztetést éreztem, hogy szóljak a fiúknak: akkor most futás! Milán sportolt, és Marcinak is a keze sérült, nem a lába, sprintelhettünk volna, de ehhez nem éreztem magam elég vagánynak. Mikor a svájci rendőrséget elképzeltem, nagy és erős emberek jelentek meg a képzeletemben, sok fegyverrel, meg egy apának intézett telefon, amelyben közlik, hogy a kicsi fia eltörte a kezét. Mikor mondtuk, hogy külföldiek vagyunk, nem kértek semmilyen okmányt, csak a biztosítás száma érdekelte a pultnál álló ügyintézőt. Hát az egyikünknek sem volt. Megmondtuk a hölgynek, aki erre olyan hosszú számlát kezdett el nyomtatni, aminek a törlesztéséhez hatvanéves koromig nyögöm majd a fagyigombócokat. Két nullát láttam és egy nagy számot előtte. Nekem nem volt ennyi pénzem, így Milánra néztem.
– Azt hiszem, itt az út vége – mondta. Végletesnek és végzetesnek hangzott.
Se Kamilla, se ép kezű testvér, oda az észrevétlen hazautazás lehetősége, a szabad nyáré, a szülői bizalomé. Mázli, hogy a felsoroltaknak a fele amúgy sem volt meg.
– Dehogy! – integetett Marci egy arany bankkártyával a kezében.
– Azt honnan szerezted? – kérdezte Milán szigorúan, és elvette a kártyát. Apa neve állt rajta.
– Van neki kettő, de az óceánon egy sem kell.
– Neked adta? – lepődtem meg, miközben továbbítottam a nővérnek. PIN-t kért a terminál.
Marci pipiskedett, hogy láthassa, mi történik.
– 5812 – diktálta. – Dehogy!
– Lopol, Sárga? – borzolta össze Milán a haját.
– Ja – vigyorgott. – De csak a gazdagoktól.
Biztosan ilyesmit éreztek a szülők, miközben csemetéjük zenei előadását vagy versszavalását hallgatták. Büszke voltam az öcsém leleményességére és elővigyázatosságára, ami miatt az iskolában legtöbbször leszidták, így ő is egyre kevésbé értékelte ezen tulajdonságait. Talán most kellett volna valamilyen morális leckét a fejére olvasni, de az egész helyzetet vagy inkább az egész életünket nem tartottam olyannak, hogy bárki is prédikálhatna, főleg, hogy szerintem király volt, amit csinált.
Miután Milán mindent aláírt apa nevével, és senki sem akart rendőrt hívni a gazdátlan kiskorúak miatt, elindultunk Mártiék felé. Vissza kellene majd pótolni apa kontójára a hiányzó összeget, de biztos voltam benne, hogy percek kérdése, és elillan a gondolat, akár a szép álmok emléke az első napsugárral. És azt sem tudtam, miből tudnánk visszafizetni.
A kártyát én tettem el. 5812, mantráztam. Milán ötödikén, én nyolcadikán, Marci tizenkettedikén született, láttam a szépséget ezekben a számokban.
