Várfalvy Emőke
Már 100 éves vagyok
Kopogtak a padlón. Ez nálunk, itt, a Bajza utcában nem ritka. Főleg, ha már régóta rossz az idő, és nem jutok ki a négy fal közül. Olyankor rám jön az öt perc. Már hogy a Terka néni szerint öt. Többször lemértem. Volt, hogy tíz percet is rohangáltam fel s alá a szobámból az anyuékéba, mert sebesvonat voltam, aztán meg felszálló vadászgép és egyszer zebracsorda is. A zebracsorda csak két perc volt apu karórája szerint. De a Terka néni szerint ez nálam mindig öt perc.
Most viszont nem szaladgáltam. És meg is számoltam. Három koppanás, méghozzá partvisnyéllel. Ez üzenet!
Egy emeletet lefutni a másodikra, ha kettesével veszem a lépcsőket, nyolc másodperc. A nagymama szerint a baleseti ügyeleten, ahol a hónapban már négyszer voltunk, senkit sem fog meghatni, hogy a lépcsőn legurulás közben is csak a számítási kapacitásomat fejlesztem, aminek felnőttként hasznát fogom venni mint villamosmérnök. Akinek, bármilyen meglepő, nem az a munkája, hogy megméri, milyen gyorsan, milyen messze, vagy éppen hány villamos megy el a Lenin körúton, hanem sokkal rázósabbakat számol. Na nem mintha a körúti villamos nem rázna, pedig az nem is kockakövön megy, mint az autóbusz, és állítólag jól van szigetelve.
Terka néni az ünneplőjében volt, és mikor ajtót nyitott, rögtön tudtam, hogy csokievés következik.
‒ Ez nem ám valami konyakmeggy, Janókám! Étbevonó masszás, pfuj! Ez igazi praliné! Talán a Váci utcából. Hiába, megérdemlem, hiszen már száz éves vagyok!
Miután az én kezembe nyomta a dobozt, nem a nagymamáéba, Terka néni kacsintott, ahogy mindig, ha úgy gondolja, valami vicceset mond, amivel lehet szórakoztatni a magamfajtát, aki már ugye iskolás. De kiderült, hogy ez a száz év nem vicc. Kapott egy kristályvázát is. Pont olyat, amilyet anyu is az egyik könyvbemutatója után, hogy aztán a szekrény tetejére költöztesse, nehogy kárt tegyek benne. Meg kapott virágot is a vázába, olyat, amilyet a nagymama soha, mert attól mindig megfájdul a feje. Mondta is, hogy nem maradunk soká, épp csak addig még megisszák a friss feketét Terkával, aki elmeséli, mit mondott neki a fiú, aki kijött a Tanácstól, hogy felköszöntse mint a kerület díszes polgárát a századik születésnapján.
Aztán, ahogy lenni szokott, soká maradtunk, pláne, hogy Terka néninek is megfájdult a feje a virágtól, és kitette az erkélyre, hogy ott bűzölögjön. A nagymamának meg eszébe jutott, hogy mit hallott a sarki cipésznél meg a kisboltban, és ez annyira érdekelte Terka nénit, aki, mióta elromlott a lift, már a kisboltba se jár, hogy sötétedésig maradtunk. Én addig szorgalmasan megettem az összes pralinét, amiért Terka néni nem haragudott, mert így legalább kíméltem a cukorbetegségét, amit még mindig nem értek. Hogy lehet beteg a cukor? De, ha ez is olyan, mint a bárányhimlő, amitől nem leszel se gyapjas, se bégetős, viszont állandóan vakaróznod kell, azt hiszem, nem is akarom megérteni.
Végül akkor mentünk haza, amikor meghallottuk, hogy anyu cipői kopognak felfelé a lépcsőn, és a nagymama mondta, hogy rohannia kell, mert a kislánya biztos megint nem evett abban a nyavalyás szerkesztőségben, mert ott csak a betűket falják, pedig a kultúrával nem lehet jóllakni. A jó kis szegedi halászlével, meg utána az almás bélessel annál inkább. És az meg már kész van, csak melegíteni kell. Meg asztalra tenni.
Mikor este anyu leült az ágyam szélére, hogy újabb történetet mondjon a piros kisautómról, annyira nem voltam álmos, és annyira büszke voltam a Terka néninél kieszelt tervemre, hogy bejelentettem, ma én mesélek.
Elmondtam anyunak, hogy ha egyszer ő lesz száz éves, nem kell majd a Tanácsra várnia, hogy felköszöntsék, mert én olyan ünnepséget rittyentek neki, hogy ihaj. Ő akkorra már világhírű író lesz, én pedig milliomos villamosmérnök vagy üzletember, akinek, hogy több lábon álljon, mint a zebra, lesz egy babakocsiüzlete, egy nagy bérháza, amit hivataloknak ad ki, egy elegáns öltönyüzlete a Népköztársaság útján, ahol csupa külföldi vásárol, főleg olaszok, és persze megveszem anyunak a szerkesztőségét is, mert anyu szerint az egy kincs, és arra vigyázni kell. Ebből annyi pénzem lesz, hogy a világhírű anyunak kibérelem a legszebb Művelődési Házat a Budai-hegyekben, elhívom az összes barátunkat, és lesz majd ott egy csodaszép nő, aki olyan szép lesz, mint most az anyukám, és ez a nő majd behozza anyukámnak a legnagyobb virágcsokrot, anyukám meg előhúz a zsebéből egy nagy bronzmedált, bordó szalaggal, amin az ő arcképe lesz, és azt mondja, te vagy az én hősöm, megölel, és együtt nevetünk azon, ahogy mondja: Hallod, Janókám, milyen príma, hogy már száz éves vagyok!
