Nagy-Laczkó Balázs
Piroska és a sün
A sün egy tölgy tövén kesergett, amikor arra ment Piroska, és meglátta.
– Min keseregsz, kicsi sün? – kérdezte.
– Nem min, hanem kin – így a sün. – Szúrós vagyok és ezért nem szerethet senki sem.
– Én szeretem a szedret – válaszolta Piroska vállrándítva, és azzal megkínálta a kosarából a sünit is. A sün azonban túl szomorú volt ahhoz, hogy elfogadja.
– A gyümölcsöt azt én is – morogta a sün –, de a tüskéit, azt még én sem.
– Nincsen szeder tövis nélkül – vonta meg a vállát ismét Piroska bekapva egy szemet –, és legalább ti, tüskések összetarthatnátok.
– Igaz, a tüskéknek van előnye – tette hozzá gyorsan a sün. – Megvédenek a ragadozóktól vagy a kártevőktől, ha történetesen mondjuk rózsabokrok vagyunk, nem pedig sünök.
– A csipkebogyó is finom – elmélkedett Piroska a tölgynek támasztva a hátát –, pedig az még belül is szúr.
– A sünök nem szúrnak belül – mondta a sün, majd gyorsan hozzátette ‒, legalábbis így sejtem.
Piroska a tölgy levelei közt játszó napfényt leste, a sün pedig Piroskát. Utóbbi egy idő után érezni kezdte, hogy lassan itt az ebéd ideje, és ő aznap bizony még egy falat gilisztát nem sok, annyit se evett.
– Mégiscsak kérnék egy kis szedret – szólt oda a lánynak, és beletúrta az orrát a földön heverő kosárba. Szép, nagy, érett, pukkanós, lédús, kellemesen savanykás és édes szedrek voltak. Legszívesebben mindet befalta volna.
– Egyél almát is – mondta neki a lány, és elővett a zsebéből egyet. A sün örömmel elfogadta. Piroskánál – ki tudja, mikorról – volt egy darab száraz kiflicsücsök is az alma mellett. Azt is neki adta.
– Már csak egy kis édes tejecske hiányzik – szólt egy idő után a sün jóllakottan. Érezte, hogy egészen elálmosodott a langymelegben a finom falatoktól.
– A nagymamámnál biztos akad, gyere!
– Áh – legyintett a sün –, aligha hiszem, hogy kibírnám addig a kis lábacskáimmal. Nem éri meg a fáradtságot, inkább alszom itt egyet.
– Ugyan – legyintett Piroska is. Kivette a hóna alól a kis plédet, amit piknikezéshez hozott magával. Óvatosan becsomagolta a sünit, ölbe kapta, és már indult is tovább a nagymamához.
– Engem meg jól itt hagytak! – jegyezte meg a tölgy.
Igazából nem sajnálta magát. Sütött a nap, meleg is volt, és érezte a közelgő könnyű zápor ígéretét. Ugyan, mi gondja is lehetne?
Piroska és a magányos varjú
Egy téli napon Piroska éppen a nagymamától tartott hazafelé, amikor meghallotta, hogy szörnyű rekedt hangon egy magányos varjú kesergett az egyik diófán.
– Miért sírsz, varjú? – kérdezte a lány.
A varjú azon kesergett, hogy magányos. De ezt ő nem tudta. Ehelyett, véleménye szerint, azon kesergett – és ezt a véleményét válasz gyanánt nyomban meg is osztotta Piroskával –, hogy azért olyan szomorú, mert csúf fekete madár. Bárcsak olyan szép színes egyéniség lehetne ő is, mint a gyurgyalag meg a szalakóta. Már ami a külsőségeket illeti. Vagy csupán olyan szép kék, mint a boldogság jégmadara, ami egyik pillanatban feltűnik a vízfolyás felett, hogy aztán rögvest tova is tűnjön, mint a nyíl.
Úgy fest, a varjút a fekete tollai mellett költői lélekkel is megáldotta a sors.
– Ugyan – legyintett Piroska –, szerintem szép vagy, és ugyan mire is mennének a csillagok és a hold az éjszaka sötétsége nélkül?
– Mire? – kérdezett vissza a varjú, aki este aludni szokott.
– Hát ez az: semmire. A nagymamám mindig azt mondja nekem, hogy attól, amit én hozok, teljesebb a világ. És elsősorban nem a kosaramra gondol, azt elhiheted! Van bennetek, varjakban valami különleges – folytatta egy kis szünet után Piroska elgondolkodva, ahogy jobban megnézte magának a madarat. – Titokzatos. És nem csupán azért, mert ti hozzátok a telet, és tudjátok, hogyan kell feltörni a diót. Sose lehet tudni, mit rejt egy sötét fiók, mi bújik meg a padláson, a pincében vagy a kanapé alatt. Nálunk többnyire por – vallotta be a lány –, de a sötét homály annyiféle kincset rejthet. Tudod, ahogy a csillagok is az éjszaka kincsei, úgy senki sem tudhatja, mi bújik meg a tollaid alatt.
– A pávával, papagájjal ez koránt sincs így – elmélkedett tovább Piroska rossz diókat rugdosva arrébb. – Szépnek szépek, de éppen azért, mert olyan színesek és pompásak, az ember nem feltételezi, hogy bármi érdekeset tartogathatnak még számára azon kívül, ami nyilvánvaló.
– Ezzel a madár is így van – hagyta rá a varjú.
– Igen – szólt ismét Piroska –, nem ösztönöz arra, hogy tovább kutassunk. De a fekete az egyszerre kissé ijesztő és vonzó is. Legyen bár az a fekete a barlangok, az óceánok vagy éppen a világűr sajátja. Ha fekete nem volna, akkor szerintem barlangászok és űrhajósok sem volnának. A fekete az ismeretlen színe, és mint ilyen, a felfedezők és kalandorok kedvence. Ebben biztos vagyok.
Piroska elhallgatott és tovább rugdosta a diókat, közben a varjú eltűnődve tisztogatni kezdte a tollait, amíg szép fényesek nem lettek.
– Most már mennem kell – szólalt meg egy idő után ismét Piroska. – Hamarosan besötétedik.
A varjú még egy kicsit elücsörgött az ágon, majd egy elhagyott pajta padlása felé vette az irányt, és közben hangosan énekelte az egyik kedvenc dalát, ami elsősorban különféle diófákról, végeláthatatlan kukoricaföldekről és szőlősökről szólt. A beszélgetésnek hála sokkal jobban érezte magát.
De ettől nem lett szebb a hangja.
A bagoly és a kémény
A bagoly igen bölcs állat hírében állt, mely hírnevét elsősorban megfigyelőképességének köszönhette.
Többek között azt is megfigyelte, hogy a tűz meleget ad és füsttel jár. Vagyis, ahol füst van, ott akad bizony tűz, és következésképpen meleg is. És arra is csakhamar rájött, hogy a kémények az emberek házain a füst elvezetését szolgálják. Vagyis, mindent összevetve: ahol kémény van, ott melegnek is kell lennie.
De ebben sajnos tévedett. Még hogy tévedni emberi dolog…
A bagoly ugyanis elhatározta, hogy a telet egy erdőszéli ház padlásán fogja átvészelni, közvetlen a kémény mellé befészkelve magát.
A ház azonban amolyan nyaralóféleség volt, ahol még kora ősszel is nagy volt a nyüzsgés, de mire eljöttek az igazi fagyok, a gazdái inkább a városban maradtak, plédekbe burkolóztak, meleg bögréből szürcsölték a forró kakaót, mialatt a bagoly mind jobban didergett a lassan teljesen kihűlő padláson.
Egy napon egy erdei patkány érkezett a ház udvarára. Nagy volt és kövér, akárcsak egy elkényeztetett házimacska, de ugyanolyan magabiztos és fürge is. Nem éppen a bagoly ízlése szerint való.
A patkány amolyan vándoréletet élt, egészen kiskorától többre vágyott az erdei szedernél, szamócánál, és csakhamar ráérzett a veszélyes betörések, a zsírtól csöpögő sós- és füstölt falatok ízére – de a város nemigen vonzotta. Az erdőszéli tanyák, présházak és nyaralók voltak az ő igazi világa.
Most is abban bízott, hogy akad majd a konyhában vagy a kamrában egy-két száraz kolbászvég vagy egyéb maradék, amiről megfeledkeztek az emberek. Az ilyesmi a nyaralókkal különösen gyakran megesik.
Ezúttal azonban sem a konyhával, sem a kamrával nem akadt szerencséje. Ugyan nem sok reményt fűzött hozzá, de biztos, ami biztos alapon jobbnak látta szétnézni a padláson is.
– Jó napot, bagoly úr! – köszöntötte a baglyot, amikor meglátta. – Alszunk? Pihengetünk? Egy kis szieszta? Ebéd utáni szunya? Jó is az, ha tele a pocak!
A bagoly ugyan ébren volt, de nem válaszolt, túlságosan is fázott.
– Jut eszembe, ebéd. Mondja csak, bagoly úr – folytatta a patkány közelebb szaladva és vadul a levegőbe szimatolva –, egy kis bőrke, morzsa, aszott krumpli vagy más efféle a magam fajta szegény kis szőrös ördögnek való falat nem akad itt esetleg?
Honnan, mikortól eredhet a különös szokás, hogy a prédaállat a ragadozót mindig magázza, míg az utóbbi folyvást visszategez, azt bizony senki se tudja. Egy másik nap a patkány könnyen meglehet, hogy hasonló fesztelenséggel tegezte volna le a baglyot, mint ahogy most urazza. Náluk sosem lehet tudni, annyi szent.
– Ez igen, ez már valami – szólalt meg ismét a patkány, amikor észrevette, hogy a bagoly mennyire fázik –, ez már erős tél, ugye? Most aztán megmutatja a Vén Varázsló, mit tud!
A bagoly remegve bólintott egyet.
– No, jöjjön velem, bagoly úr, mert halálra fagy! Egyébként is, mit csinál itt?
– Fázom – vallotta be őszintén a bagoly. – Ez a rossz kémény is elromlott! – panaszkodott csőrvacogva.
– El bizony – vágta rá a patkány –, nem csoda, hogy elköltöztek innen az emberek, nekik sem volt maradásuk. Nekünk sincs, és nem is lesz! De tudok egy jó helyet az erdő mélyen, igazi tejjel-mézzel folyó Kánaán! Mikor napokig nem talál rám a szerencse, oda megyek elébe. Egy öreg néni lakik abban a házban. Puha szalmával, száraz szénával tömött istállója is van, lóval, tehénnel, birkával és kis kecskével. No, meg macskákkal! Lusta, elhízott macskákkal, akik törődnek is a patkánnyal és az egérrel! Még az ételt is úgy unják, hogy nekem kell elpusztítanom a tálkájukról, különben még az egerek eszik meg!
Jól hangzik, gondolta a bagoly, és azzal már indultak is. A patkány az erdei ösvényen, a bagoly az ágak közt a nyomában.
– Menekülj, testvér, nyomodban a bagoly! – kiáltotta feléjük elfojtott hangon egy mókus, de nem hallotta egyikőjük sem, annyira halkan próbált meg hangoskodni.
Végül aztán megérkeztek a nagymamához – mert ő volt az öreg néni, Piroska nagymamája.
A patkány szépen bekopogott az ajtón, majd elmesélte megpróbáltatásainak sorát, és bemutatta újdonsült társát is.
A nagymama mindkettőjüknek megengedte, hogy az istállóba maradjanak, ameddig csak szeretnének. Még friss tejet is vitt nekik aznap estére, de a bagoly – aki addigra kényelembe helyezte magát a tehén fölött egy gerendán – megjegyezte, hogy ő csak melegen, a kávéba, egy kis gyömbéres vagy mézes süteménnyel szereti.
És azzal elaludt.
