Kollár Árpád
Zsófi és a lufikesztyű
A kád megtelt vízzel. Zsófi nagy levegőt vett, becsukta a szemét, és elmerült a habszigetek között. Csukott szemmel is csodát látott a víz alatt. Olyat, amit csak igazi búvárok láthatnak.
A tengerfenéken vicces tengeritehenek legeltek. Egy morcos teknős lebegett el a korallzátony felé. Úgy szelte a vizet az uszonyaival, mintha repülne. Zsófi megpróbálta utolérni a teknőst, ezért ő is nagyokat csapott a békatalpakkal.
A koralloknál annyi tarka hal úszkált, hogy szem elől vesztette őt. Csíkos, foltos és pöttyös halak. Fodros, tarajos és villogó halak. Lila, vörös, citrom, égszínkék és összevissza színű halak.
Beleszédült a haltűzijátékba.
A pompás virágállatok között egy tengericsillag integetett felé. A kezébe vette és megsimogatta.
Hirtelen elsötétedett az ég, vagyis a víz. Hatalmas halraj cikázott fölötte. Egy cápa üldözte a halakat, ezért Zsófi elbújt egy korallbarlangban.
Amikor elmúlt a veszély, még mélyebbre merült. Rengeteg furcsa lénnyel találkozott. Nem volt még ilyen csodás kalandja!
Annyira beleélte magát a búvárkodásba, hogy közben elfogyott a levegője. Szorított a tüdeje. Megijedt. Megpróbált levegőt venni, de csak vizet nyelt.
Gyorsan megindult fölfelé, hogy levegőhöz jusson. Már látta alulról a napot. Már majdnem a hullámok fölé jutott. De, jaj, foglyul esett! Egy hatalmas csáp a bokája köré tekeredett, és a sötét mélység felé húzta. Vergődött. Kapálózott. Nem tudott segítségért kiáltani. Csak buborékok jöttek ki a torkán.
Úgy érezte, meg fog fulladni.
Összeszedte minden erejét, lerúgta magáról a csápot, és fölült a kádban.
A kádban látta maga előtt a kistesóját. Egy kishajóval játszott, és samponos volt az orra. Látta az anyukáját is a fürdőszoba ajtajában.
Zsófi már nem a tenger alatt volt. Nem a fürdővíz alatt volt. Mégsem kapott levegőt. Csak tátogott, mint hal a parton.
Anya eddig nem aggódott miatta, mert ami a víz alatt sok-sok tengeri búvárpercnek tűnik, az a víz fölött, a fürdőszobában csak néhány pillanat. Most észrevette, hogy baj van. Megrázta, és a nevét kiabálta.
Zsófi csak tátogott és pihegett. Úgy fájt a tüdeje, mintha késsel hasogatták volna.
Aztán lassan, nagyon lassan levegőhöz jutott, és megnyugodott. Egyszer érzett már hasonlót, amikor félrenyelt egy nagy korty vizet. Akkor is lassan múlt el a fájdalom.
Anya annyira megijedt, hogy elfelejtette leszidni a merülés miatt. Pedig mondta neki, hogy most ne merüljön. Nemrég meg volt fázva, köhögött, és folyt az orra. Még nem szabad búvárkodni, hiába érzi jobban magát.
Ő persze sosem hallgatott Anyára, mert imádott merülni.
Merült a strandon, merült a kádban, merült a játszóházban a színes műanyag golyók között.
Egyszer még a színházban is, amikor a balettgála végén fölmentek a színpadra meghajolni, és ezer csillámló lufi hullott a színpadra. Míg a többi lány versenyzett, hogy ki tud több lufit összeszedni, ő elmerült közöttük.
A merülés utáni reggelen megint szipogott, kapart a torka, kicsit fájt a hasa is. Úgy gubbasztott az ágyon, mint egy madár az ágon, amelyik nekirepült az ablaknak.
Szombat volt. Ha szombat, akkor balett! De Anya úgy döntött, hogy ma itthon maradnak a megfázás miatt. Ettől Zsófi föléledt. Hirtelen meggyógyult. Már nem fájt semmije, mert a merülésnél csak a balettot szerette jobban. Olyan nincs, hogy a szombatot kihagyja, hiszen olyankor Marcsi nénivel van órája.
Nyaggatta anyát, hogy de! De már meggyógyult! De már jól van! De már nincsen láza! De már megígérte neki!
De Anya hajthatatlan volt.
Zsófi is. Hajtogatta, hogy jobban van. Nem fáj a feje, nem fáj a torka. Addig könyörgött, addig nyúzta Anyát, míg az el nem vitte őt.
Ott aztán nyújtás, pörgés, hajladozás. Első pozíció, második, harmadik, negyedik, ötödik. Lábemelés, ugrás, és Zsófi rosszul lett. Úgy lihegett, mint egy futóversenyen.
Marcsi néni kikísérte őt a teremből. Anya megfogta a homlokát. Tűzforró volt, a tüdeje zakatolt, fájt a hasa.
Ez már komoly! Irány az ügyelet!
Ott kiderült, hogy ez már a komolynál is komolyabb. Irány a kórház!
A szegedi gyermekklinikán gyorsan sorra került.
Először meghallgatták a tüdejét, aztán lefényképezték. A tüdejét? Bizony, mintha útlevelet készítettek volna neki. Nem pont úgy, de itt sem volt szabad mozogni.
Évi nővér segített levenni a pólót, és a röntgengép elé állította. Ólomkötényt tett a derekára, hogy megvédje a sugaraktól.
A gép belelátott Zsófiba. A doktor néni meg is mutatta a fekete-fehér képet, amin két angyalszárny volt. Ez a tüdő jobb és bal szárnya. A jobbon volt egy nagy folt. Ezt hívják tüdőgyulladásnak.
A baktériumok megtámadták a testét. Harcolt ellenük, de tele lett a tüdeje csúnya folyadékkal. Ezért lihegett, ezért pihegett, ezért nem kapott elég levegőt.
Bent kellett aludnia a klinikán. Anya hozott neki otthonról pizsamát, könyvet, játékot. Behozta Ellit is, a balettszoknyás, kék elefántot. A kislány mindig vele aludt. Mindenhova magával vitte, még a balett-táborba is.
Évi nővértől kapott gyógyszert, ami segített harcolni a baktériumok ellen.
Eltelt egy nap, eltelt kettő, eltelt három, de a gyógyszer nem használt. Már úgy fájt minden lélegzetvétel, mint a merülés után. A sok folyadék összenyomta a tüdejét, mint Apa a sörösdobozt.
Zsófit ezért levitték arra a helyre, amit úgy hívnak, hogy Gyermekintenzív Osztály.
Itt mindig nagy a sürgés-forgás, ha jön egy beteg. Négyen is odaugrottak hozzá. Valika főnővér és Magdika nővér fölrakta az érzékelőket a mellkasára. Zsuzsi doktor néni hallgatta a légzését. Gábor doktor bácsi már hozta is az ultrahang gépet, hogy megnézzék a mellkasát.
Olyanok voltak, mint egy összeszokott csapat.
Mint egy autószerelő-csapat, amelyik kereket cserél. Zsófi Apával vasárnap ebéd után autóversenyt szokott nézni. Ott látott ilyen nagy forgolódást az autó körül. Mindenki tudta a dolgát. Mindenki egyszerre mozdult. Ha kicserélték az összes kereket, a főnökük zöld táblát mutatott, és az autó már száguldott is tovább.
Pali doktor bácsi viszont nem mutatott zöld táblát. Látta, hogy a kislány meg van rémülve.
Zsófi eddig jól viselte a kórházat, igaz, kicsit sírdogált elalvás előtt, de az ápolók mindig megvigasztalták. Hiába voltak itt lent is kedvesek vele, most megijedt az autóversenyzős sürgölődéstől. Megijedt, hogy valami nagyon nagy baj van vele.
Ezért Pali doktor bácsi arra kérte a többieket, hogy lassítsanak egy kicsit. Megkérdezte, hogy nála van-e a kedvenc plüsse. Zsófi bólogatott, forgolódott, de nem találta. Mégsem volt ott. A nagy sietségben fönt felejtették Ellit a második emeleten.
A doktor bácsi elküldte érte a kedves Magdika nővért. Addig viccesen bemutatták Zsófit az ultrahang gépnek. Ez is olyan volt, mint a röntgen, csak máshogy látott bele az emberbe. Vagy az elefántba. Pali doktor bácsival játékból megvizsgálták Ellit is.
Ó, jaj, neki is foltos volt a tüdeje!
Zsófi már nem félt. Akkor sem, amikor elmondták, hogy le kell engedni belőle a folyadékot.
De ő nem egy hordó vagy egy ásványvizes palack! Nincs rajta csap vagy kupak. Hogy öntik ki belőle a folyadékot?
A kicsi üdítős dobozon sincs kupak, mégis ki lehet szívni belőle az üdítőt egy szívószállal. Zsófit is szívószállal gyógyítják meg? Igen, valami olyasmi. Bejuttatnak egy szívószálat, vagyis egy csövet a tüdejébe.
Pali doktor bácsi megnyugtatta, nem fog fájni. Csak lehunyja a szemét, és mire kinyitja, már bent is van a cső. Szóljon, ha nem alszik, megvárják, amíg szépet álmodik.
Egy cső kanyargott ki belőle ébredés után. Nem fájt, de azért nagyon furcsa volt. Moccanni sem mert miatta.
Az intenzív osztályon a hármas szobát kapta. Ez volt a kedvenc száma. A cső napokig vele maradt, azon szívták ki a sűrű folyadékot egy géppel, ami az ágy alatt volt. Kicsit olyan ez, mint amikor az orrszívó porszívóval Anya kiszívja a taknyot az orrából.
De hiába szívta, szipolyozta a gép, Zsófi nem gyógyult, ezért a doktor bácsi úgy döntött, hogy meg kell műteni.
A műtőben hideg volt és furcsa szag. Minden bezöldült. A felnőttek zöld ruhában, maszkban és sapkában voltak, csak a szemük látszott. Így ismerte meg Zsófi Pali doktor bácsit a szeméről.
Ági doktor néni, az altatóorvos, beadta neki az altatót. A hangja kedves és megnyugtató volt, mintha csak mesét olvasott volna. Elmondta, hogy el fog aludni, és nem fog érezni semmit.
Míg aludt, Pali doktor bácsi egy csövet juttatott le a torkán, aminek a végén egy icipici kamera volt. Milyen kár, hogy Zsófi nem láthatta a képernyőt, biztos nagyon tetszett volna neki. Pali doktor bácsi azon a képernyőn követte a cső útját. Ügyesen a beteg részhez irányította, és kitisztította vele a tüdejét.
A műtét után egy tévé várta a szobájában, amit Valika főnővér és Gábor doktor bácsi cipelt be. Mesenézés közben félelmetes szörcsögést hallott az ágy alól.
– Nem kell félni, drága kicsi lány! – szökkent a párnára Szurikáta nővér, az intenzív osztály kabalája. – Nem harap az Elefánt!
Zsófi nem értette, miért mondta neki ezt a kedves plüssnővér. Hiszen ő tudta, hogy Elli nem harap.
– Jaj, Szuri! Hát nem látod, hogy nem érti? – ugrott mellé a polcról Doktor Majom. – Nem a te elefántod nem harap, hanem a mi elefántunk! Érted már? – fordult a kislány felé.
Most már azt sem értette, amit eddig értett. Újra fölszörcsent az ágy alatti szörny, és Zsófi összerezzent ijedtében.
– Mondom, hogy nem bánt a gépelefánt, drágám! A te csinos elefántod is ugyanígy szörcsög, amikor felszívja a pohárból a vizet, nem?
Zsófi megértette, hogy a folyadékszívó gépről beszélnek. Már nem félt tőle. Viccesnek tartotta, hogy a kórházi plüssök elefántnak nevezik. Furcsa, hogy nem ismerte föl a hangját, biztos Doktor Majom csinált vele valamit, azért szörcsög most olyan hangosan.
– Holnap kezdődik a gyógytorna, kicsi lány! Azért jöttünk, hogy gyakoroljuk veled a fújást – mondta Szurikáta nővér. – Makidoki, kérem a lufit!
– A lufit? – kérdezte Doktor Majom. Olyan képet vágott, mint aki soha életében nem látott még lufit. Mintha Szurikáta nővér egy bizgentyűs izémizét kért volna tőle, vagy valami ilyesmi…
– Igen, a lufit!
– Ööö… Nos, igen… Hát, azt fújhatjuk… – felelte ravaszkásan Doktor Majom.
– Igen, azért vagyunk itt, hogy Zsófika fölfújja…
– Igen… Nos, drága Szuri… Az a helyzet, hogy azt megfújták!
– Ki fújta föl?
– Nem föl, hanem meg. Egy… egy… egy… – dadogott Doktor Majom.
Nem jutott eszébe semmi jó hazugság. Zavartan körbenézett, majd a balettszoknyás elefántra tévedt a szeme:
– Egy elefánt! Igen, egy elefánt! Megfújta, vagyis ellopta. Berepült az ablakon, fölkapta, és huss! Volt lufi, nincs lufi!
– Doktor Majom, elég a majomkodásból! Mi történt igazából? – kérdezte szúrós szemmel Szurikáta nővér, a tűszúrás nagymestere!
A szúrós tekintettől Makidoki összeomlott.
– Hogy igazából? Igazából imádom a lufit! A csillámos a kedvencem! – zokogta. – Nem bírtam ki! Fölfújtam, elengedtem, és huss, kirepült az ablakon… Csakis a te hibád, Szuri! Tudhattad volna, hogy nem szabad rám bízni egy csillámos lufit!
– Ó, jaj, mi lesz most? Kifogytak a lufibányáink, ez volt az utolsó lufink! Mit fújunk föl? – esett kétségbe Szurikáta nővér.
– Mondjuk… Mondjuk egy sebészkesztyűt? – próbálkozott Makidoki.
– Jaj, Doktor Majom! Ha hülyéskedsz, akkor is te vagy a legzseniálisabb! – csapta össze a kezét a plüssnővér.
Szuri szívószálat dugott egy vékony gumikesztyűbe. Körbetekerte ragasztószalaggal, és megmutatta a kislánynak, hogyan kell óvatosan fölfújni.
Másnap profin ment a fújás. Valika nővér hozott neki egy csillámos lufit, azt kellett szívószállal fölfújnia. A főnővér megdicsérte, mert ez elsőre még senkinek sem sikerült.
A fújások úgy erősítették a tüdejét, mint a súlyok az izmokat a konditeremben.
De valami még hátra volt.
Zsófi nem mert mozogni a cső miatt. Nagyon félt, hogy fájni fog. Ezért a folyadék túl lassan tisztult belőle.
Magdika nővérnek ekkor remek ötlete támadt.
Elmesélte, hogy ő is balettozott kiskorában. Bemutatott neki pár csodás mozdulatot. A pliét, a retirét és a developpét. Ezután megkérte Zsófit, mutasson ő is valamit. Az alapállásokat meg néhány könnyebb figurát.
A kislánynak fölcsillant a szeme. Már rettentően hiányzott neki a balett. Bemelegített. Spicc, pipa, spicc, pipa, spicc, pipa. Kacagva meghajolt Magdika nővér előtt, és megpördült. Észre sem vette azt a nyavalyás csövet…
Gyorsan eltelt az a néhány nap, míg hazaengedték a kórházból. Valika nővérrel fújtak, Magdika nővérrel balettoztak.
A csövet kivették ugyan belőle, de karácsonyig nem volt szabad merülnie. Balettra viszont nyugodtan járhatott. Nem is hagyott ki egyetlen szombatot sem, hiszen a karácsonyi balettgálára a Diótörőt gyakorolták Marcsi nénivel.
Zsófi elhatározta, hogy karácsonykor otthon is eltáncolja a Diótörőt. Úgy tervezte, lesz benne búvárkodós jelenet is. Sőt, az lenne a legjobb, ha az egész a tenger fenekén, vagyis a kádban játszódna. Olyan Diótörőt még senki se látott!
Arra az előadásra vendégül szeretné látni az egész osztályt. Az ápolókat, az orvosokat és a plüssöket is.
Doktor Majomnak viszont egy csodás szerepet is szánt az előadásban. Szerinte a hajlékony Makidokiból kiváló táncos lenne. Ráadásul biztos jól állna neki a lila balettszoknya…
(Kollár Árpád portréját Keller Ami készítette.)
