Mészöly Ágnes
Dalmorka és a napszemüveg
Dalmorka hobbivarázsló hajnalban indult a városba. Tele volt tervekkel: végre elintézi a hivatalos ügyeit, találkozik néhány régi barátjával, aztán megveszi Nattinak azt a napraforgós locsolókannát, amire olyan régóta vágyik. A kistündértől el sem köszönt, csak felpattant a varázsbiciklire, és eltekert a buszmegállóig, aztán felszállt a sárga buszra.
A kora reggeli napsütés mézszínűre festett mindent, még a városszéli gyárépületeket is. Dalmorka álmosan hunyorgott, alig tudta nyitva tartani a szemét a nagy fényességben.
– Ez a napsütés! Mindjárt megvakulok! – motyogott magában.
– Szerintem is elviselhetetlen! Én ilyenkor mindig felveszem a napszemüvegemet! Védi a látásomat, és kiszűri a káros sugarakat – csacsogott mellette egy csodaszép hölgy. Dalmorka észre sem vette, mikor ült le a szomszédos székre.
– Sajnos én otthon felejtettem az enyémet – hazudta Dalmorka. Maga sem értette, miért, de nem merte bevallani a hölgynek, hogy egyáltalán nincs napszemüvege.
– Szerencsére nálam mindig van néhány tartalék! Melyiket parancsolja? Ezzel rózsaszínben látja majd a világot, ez viszont kicsit elsötétíti a dolgokat – húzott elő két pótnapszemüveget hatalmas táskájából a hölgy.
– Talán… a sötétítős jobban illene a talárhoz… – bizonytalankodott Dalmorka.
– Ahogy gondolja – kacagott a hölgy, és kedvesen a hobbivarázsló orrára illesztette az okulárét.
Dalmorka szeme megpihent a jóleső sötétben. Végre nem csillogtak bele az ablakok, nem villantak bele a tócsák, nem szikrázott bele a sok harmatcsepp.
A varázsló hálásan fordult a hölgy felé, hogy megköszönje az ajándékot, de az addigra már belemerült egy képes magazinba. Nem akarta zavarni, így az út további részében csendesen nézegette a tájat.
– Lássuk csak, mivel kezdjem… – nyújtózott fáradtan, mikor a busz beérkezett a végállomásra. – Először is: a hivatal!
Néhány perc múlva már az ügyfélszolgálat ajtajában toporgott. A biztonsági őr azonban nem engedte be.
– Igazán sajnálom, de áramszünet van! Így használhatatlan a számítógépes rendszerünk. Azt javaslom, jöjjön vissza holnap, vagy írjon levelet!
– Micsoda? Még hogy holnap? Felháborító! – dohogott Dalmorka, és duzzogva hagyta faképnél a biztonsági őrt. – Még szerencse, hogy megbeszéltem azt a találkát a régi barátommal!
Ezzel a kedvenc kávézója felé vette az irányt.
A kávéházban az összes ablak melletti asztal foglalt volt, és a pincér tejeskávé helyett jegeskávét hozott neki. Ráadásul a barátja is késett negyedórát.
– Nagyon sajnálom, de a barbadoszi törpeleguánom meglépett a terráriumából – magyarázkodott. – Muszáj volt megkeresnem, mielőtt elindulok!
– Az ember csak onnan késik el, ahova nem is szeretne odaérni – jelentette ki felháborodva Dalmorka. – A törpeleguán fontosabb neked egy barátságnál!
Ezzel felpattant az asztaltól, otthagyta a barátját és a jegeskávét, és hőbörögve becsapta maga mögött a kávézó ajtaját.
– Micsoda egy pocsék nap! Remélem, legalább a locsolókanna meglesz!
Ám a kertészeti boltban sem ragyogott rá a szerencse sugara. Az utolsó napraforgós kannát pont akkor fizette ki az előző vásárló, amikor Dalmorka belépett a boltba.
– Ajánlhatom esetleg az egyszarvús vagy a kismadaras változatot? – kérdezte kedvesen az eladó.
– Egyszarvús? Kismadaras? Egyik rémesebb, mint a másik! – távozott Dalmorka feldúltan a boltból.
Azonnal a buszállomás felé vette az irányt. Természetesen az orra előtt indult el a távolsági busz, így kénytelen volt megvárni a következő járatot. Arra viszont egy csapat kisiskolás is felözönlött, akik egész úton hangoskodtak.
– Felháborító! – motyogta Dalmorka erőtlenül.
Azon már meg sem lepődött, hogy a varázsbicikli kereke időközben teljesen leeresztett. Rosszkedvűen tolta a járgányt hazafelé, még ahhoz sem volt kedve, hogy az összehajtható varázspálca segítségével felfújja a gumit.
– Micsoda egy sötét nap! Mennyi szerencsétlenség! – sóhajtozott még akkor is, amikor betolta a biciklit a tanyára.
– Ó, Dalmorka, már vissza is jöttél? Ilyen gyorsan elintéztél mindent? És vettél egy új napszemüveget? – üdvözölte őt Natti kistündér.
– Napszemüveget? Miféle napszemüveget? – értetlenkedett a hobbivarázsló. Felnyúlt az arcához, és csak most vette észre, hogy még mindig a szemén van a sötétített okuláré. – Erről most nem akarok beszélni! – jelentette ki mérgesen. Levette a szemüveget, a földre dobta, kicsit meg is taposta, aztán elvonult a szobájába duzzogni.
Natti kistündér értetlenül nézett utána.
Natti, a bonbonkirálynő
(Andreának)
– Unatkozom! – sóhajtott Natti kistündér, miközben a kiscsirkéknek tanítgatta a kapirgálás fortélyait.
– Te? – hökkent meg Dalmorka. – Hiszen reggeltől estig futkorászol!
– Igen, de minden olyan egyszerű…
– Varázstárgyakat kitalálni, és közben ellátni egy egész tanyát?
– Minden megy, mint a karikacsapás. Hiányzik az életemből az izgalom! Tudsz valamit, ami igazán tündért próbáló feladat?
– Olvastam valahol egy cikket a világ legnehezebb foglalkozásairól… – vakarta a fejét a hobbivarázsló. – Volt benne felhőkarcoló-ablakmosó, jegesmedveidomár, csatornatisztító, sivatagi túravezető és bonbonkészítő mester.
– Bonbonkészítő? Ugyan, mi lehet abban nehéz? – kacagott fel a kistündér, de Dalmorka látta, hogy szöget ütött a fejébe a dolog. És ezentúl Natti egyre többet kutakodott a világhálón, csokikészítő videókat nézett, eszközökkel ismerkedett, alapanyagokról tájékozódott.
Néhány nap múlva titokzatos csomagokat hozott a postás.
– Remek, itt a maghőmérő, a csokiolvasztó tégely, a mártócsipesz és a csurgatókanál… Már csak az alapanyag hiányzik!
De arra sem kellett sokat várni. Néhány óra múlva megérkezett Félix Macho. A luxusautó csomagtartójában trinidadi nádcukor, mexikói kakaóbab, alpesi tejszín, itáliai mogyoró és madagaszkári vanília várta, hogy a kistündér csokoládécsodákat alkosson belőlük.
– Pár órán keresztül ne zavarjatok – csukta magára a fészer ajtaját Natti.
Dalmorka és Felix leült az eperfa árnyékába, és nekiláttak, hogy összeállítsák a felfedező legközelebbi útjához szükséges varázstárgyak listáját.
Nem volt könnyű koncentrálniuk, mert a fészerből isteni illatok áradtak kifelé.
– Na, megkóstoljátok? – kukkantott ki egy idő után Natti. Még vissza se húzta az orrát az ajtórésből, máris körülütte toporgott Dalmorka, Félix Macho, sőt, valahonnan Boró, Tobzos Tegzes és Zsurló Anteó is előkerült.
– Isteni! Bódító! Ínycsiklandozó! – lelkendezett mindenki az apró bonbonok láttán.
– Ez csak afféle első próbálkozás – szerénykedett a kistündér. – Háromfélét csináltam: a kerek a mogyorós, a szögletes sima tejcsoki, az ovális pedig hecsedlikrémmel töltött. Na, kinek van bátorsága kipróbálni?
Senkit nem kellett sokáig biztatni. Natti izgatottan leste, ahogy a többiek csukott szemmel ízlelgetik az apró bonbonokat.
– Ehető? – kérdezte aggodalmasan.
– Még hogy ehető? Fenomenális, utánozhatatlan, döbbenetes, elképesztő! – lelkendeztek a többiek.
– Drága szenyorita, engedje meg, hogy pár szemet magammal vigyek ebből a hecsedlis csodából! – ereszkedett térdre a kistündér előtt Felix Macho. – Hazámban, mely a kakaó őshazája is, néhány nap múlva rendezik a csokoládékészítő bajnokságot. Egyszerűen muszáj arra benevezni ezt a fantasztikus műalkotást!
Natti kistündér nem értette a világlátott utazó elragadtatását, de becsomagolt a hecsedlis bonbonból egy fél tucatot. Felix Macho pedig visszaült a luxusautójába, hogy elérje a Mexikóba tartó repülőt.
Az elkövetkező néhány napban Natti új és újabb bonboncsodákkal lepte meg a barátait. Esténként recepteket olvasott, trükköket és praktikákat tanulmányozott, mesterfogásokat lesett el világhírű csokoládégyártóktól.
Alig egy hét múlva azonban Dalmorkáék hiába várták a napi csokoládékölteményt. Natti elmélyülten játszott a kerti tóban az ebihalakkal, a bonbonkészítő eszközök pedig egy kartondobozba összecsomagolva árválkodtak a fészer egyik sarkában.
– Ma nem lesz kóstoló? – érdeklődött bátortalanul Zsurló Anteó.
– Nem… azt hiszem, nem készítek többé csokoládét – sóhajtott a kistündér szomorúan. – Tegnap este üzent Felix Macho… a hecsedlibonbon aranyérmet nyert a mexikói világbajnokságon.
– De hát ez nagyszerű! – lelkendezett mindenki.
– Dehogy… – szipogott Natti. – Azt hittem, végre találok valamit, ami igazi feladatot jelent… amiben fejlődhetek… erre az első vacak desszertemmel elnyertem a bonbonkirálynő címet. El sem tudjátok képzelni, milyen hihetetlenül kiábrándító mindenben tehetségesnek lenni!
