Papírhajó - Primér/Primőr

 

M__sz__ly___gnes.jpg 

 

Mészöly Ágnes

 

Dalmorka és a napszemüveg

 

Dalmorka hobbivarázsló hajnalban indult a városba. Tele volt tervekkel: végre elintézi a hivatalos ügyeit, találkozik néhány régi barátjával, aztán megveszi Nattinak azt a napraforgós locsolókannát, amire olyan régóta vágyik. A kistündértől el sem köszönt, csak felpattant a varázsbiciklire, és eltekert a buszmegállóig, aztán felszállt a sárga buszra.

A kora reggeli napsütés mézszínűre festett mindent, még a városszéli gyárépületeket is. Dalmorka álmosan hunyorgott, alig tudta nyitva tartani a szemét a nagy fényességben.

– Ez a napsütés! Mindjárt megvakulok! – motyogott magában.

– Szerintem is elviselhetetlen! Én ilyenkor mindig felveszem a napszemüvegemet! Védi a látásomat, és kiszűri a káros sugarakat – csacsogott mellette egy csodaszép hölgy. Dalmorka észre sem vette, mikor ült le a szomszédos székre.

– Sajnos én otthon felejtettem az enyémet – hazudta Dalmorka. Maga sem értette, miért, de nem merte bevallani a hölgynek, hogy egyáltalán nincs napszemüvege.

– Szerencsére nálam mindig van néhány tartalék! Melyiket parancsolja? Ezzel rózsaszínben látja majd a világot, ez viszont kicsit elsötétíti a dolgokat – húzott elő két pótnapszemüveget hatalmas táskájából a hölgy.

– Talán… a sötétítős jobban illene a talárhoz… – bizonytalankodott Dalmorka.

– Ahogy gondolja – kacagott a hölgy, és kedvesen a hobbivarázsló orrára illesztette az okulárét.

Dalmorka szeme megpihent a jóleső sötétben. Végre nem csillogtak bele az ablakok, nem villantak bele a tócsák, nem szikrázott bele a sok harmatcsepp.

A varázsló hálásan fordult a hölgy felé, hogy megköszönje az ajándékot, de az addigra már belemerült egy képes magazinba. Nem akarta zavarni, így az út további részében csendesen nézegette a tájat.

– Lássuk csak, mivel kezdjem… – nyújtózott fáradtan, mikor a busz beérkezett a végállomásra. – Először is: a hivatal!

Néhány perc múlva már az ügyfélszolgálat ajtajában toporgott. A biztonsági őr azonban nem engedte be.

– Igazán sajnálom, de áramszünet van! Így használhatatlan a számítógépes rendszerünk. Azt javaslom, jöjjön vissza holnap, vagy írjon levelet!

– Micsoda? Még hogy holnap? Felháborító! – dohogott Dalmorka, és duzzogva hagyta faképnél a biztonsági őrt. – Még szerencse, hogy megbeszéltem azt a találkát a régi barátommal!

Ezzel a kedvenc kávézója felé vette az irányt.

A kávéházban az összes ablak melletti asztal foglalt volt, és a pincér tejeskávé helyett jegeskávét hozott neki. Ráadásul a barátja is késett negyedórát.

– Nagyon sajnálom, de a barbadoszi törpeleguánom meglépett a terráriumából – magyarázkodott. – Muszáj volt megkeresnem, mielőtt elindulok!

– Az ember csak onnan késik el, ahova nem is szeretne odaérni – jelentette ki felháborodva Dalmorka. – A törpeleguán fontosabb neked egy barátságnál!

Ezzel felpattant az asztaltól, otthagyta a barátját és a jegeskávét, és hőbörögve becsapta maga mögött a kávézó ajtaját.

– Micsoda egy pocsék nap! Remélem, legalább a locsolókanna meglesz!

Ám a kertészeti boltban sem ragyogott rá a szerencse sugara. Az utolsó napraforgós kannát pont akkor fizette ki az előző vásárló, amikor Dalmorka belépett a boltba.

– Ajánlhatom esetleg az egyszarvús vagy a kismadaras változatot? – kérdezte kedvesen az eladó.

– Egyszarvús? Kismadaras? Egyik rémesebb, mint a másik! – távozott Dalmorka feldúltan a boltból.

Azonnal a buszállomás felé vette az irányt. Természetesen az orra előtt indult el a távolsági busz, így kénytelen volt megvárni a következő járatot. Arra viszont egy csapat kisiskolás is felözönlött, akik egész úton hangoskodtak.

– Felháborító! – motyogta Dalmorka erőtlenül.

Azon már meg sem lepődött, hogy a varázsbicikli kereke időközben teljesen leeresztett. Rosszkedvűen tolta a járgányt hazafelé, még ahhoz sem volt kedve, hogy az összehajtható varázspálca segítségével felfújja a gumit.

– Micsoda egy sötét nap! Mennyi szerencsétlenség! – sóhajtozott még akkor is, amikor betolta a biciklit a tanyára.

– Ó, Dalmorka, már vissza is jöttél? Ilyen gyorsan elintéztél mindent? És vettél egy új napszemüveget? – üdvözölte őt Natti kistündér.

– Napszemüveget? Miféle napszemüveget? – értetlenkedett a hobbivarázsló. Felnyúlt az arcához, és csak most vette észre, hogy még mindig a szemén van a sötétített okuláré. – Erről most nem akarok beszélni! – jelentette ki mérgesen. Levette a szemüveget, a földre dobta, kicsit meg is taposta, aztán elvonult a szobájába duzzogni.

Natti kistündér értetlenül nézett utána.

 

 

Natti, a bonbonkirálynő

(Andreának)

 

– Unatkozom! – sóhajtott Natti kistündér, miközben a kiscsirkéknek tanítgatta a kapirgálás fortélyait.

– Te? – hökkent meg Dalmorka. – Hiszen reggeltől estig futkorászol!

– Igen, de minden olyan egyszerű…

– Varázstárgyakat kitalálni, és közben ellátni egy egész tanyát?

– Minden megy, mint a karikacsapás. Hiányzik az életemből az izgalom! Tudsz valamit, ami igazán tündért próbáló feladat?

– Olvastam valahol egy cikket a világ legnehezebb foglalkozásairól… – vakarta a fejét a hobbivarázsló. – Volt benne felhőkarcoló-ablakmosó, jegesmedveidomár, csatornatisztító, sivatagi túravezető és bonbonkészítő mester.

– Bonbonkészítő? Ugyan, mi lehet abban nehéz? – kacagott fel a kistündér, de Dalmorka látta, hogy szöget ütött a fejébe a dolog. És ezentúl Natti egyre többet kutakodott a világhálón, csokikészítő videókat nézett, eszközökkel ismerkedett, alapanyagokról tájékozódott.

Néhány nap múlva titokzatos csomagokat hozott a postás.

– Remek, itt a maghőmérő, a csokiolvasztó tégely, a mártócsipesz és a csurgatókanál… Már csak az alapanyag hiányzik!

De arra sem kellett sokat várni. Néhány óra múlva megérkezett Félix Macho. A luxusautó csomagtartójában trinidadi nádcukor, mexikói kakaóbab, alpesi tejszín, itáliai mogyoró és madagaszkári vanília várta, hogy a kistündér csokoládécsodákat alkosson belőlük.

– Pár órán keresztül ne zavarjatok – csukta magára a fészer ajtaját Natti.

Dalmorka és Felix leült az eperfa árnyékába, és nekiláttak, hogy összeállítsák a felfedező legközelebbi útjához szükséges varázstárgyak listáját.

Nem volt könnyű koncentrálniuk, mert a fészerből isteni illatok áradtak kifelé.

– Na, megkóstoljátok? – kukkantott ki egy idő után Natti. Még vissza se húzta az orrát az ajtórésből, máris körülütte toporgott Dalmorka, Félix Macho, sőt, valahonnan Boró, Tobzos Tegzes és Zsurló Anteó is előkerült.

– Isteni! Bódító! Ínycsiklandozó! – lelkendezett mindenki az apró bonbonok láttán.

– Ez csak afféle első próbálkozás – szerénykedett a kistündér. – Háromfélét csináltam: a kerek a mogyorós, a szögletes sima tejcsoki, az ovális pedig hecsedlikrémmel töltött. Na, kinek van bátorsága kipróbálni?

Senkit nem kellett sokáig biztatni. Natti izgatottan leste, ahogy a többiek csukott szemmel ízlelgetik az apró bonbonokat.

– Ehető? – kérdezte aggodalmasan.

– Még hogy ehető? Fenomenális, utánozhatatlan, döbbenetes, elképesztő! – lelkendeztek a többiek.

– Drága szenyorita, engedje meg, hogy pár szemet magammal vigyek ebből a hecsedlis csodából! – ereszkedett térdre a kistündér előtt Felix Macho. – Hazámban, mely a kakaó őshazája is, néhány nap múlva rendezik a csokoládékészítő bajnokságot. Egyszerűen muszáj arra benevezni ezt a fantasztikus műalkotást!

Natti kistündér nem értette a világlátott utazó elragadtatását, de becsomagolt a hecsedlis bonbonból egy fél tucatot. Felix Macho pedig visszaült a luxusautójába, hogy elérje a Mexikóba tartó repülőt.

Az elkövetkező néhány napban Natti új és újabb bonboncsodákkal lepte meg a barátait. Esténként recepteket olvasott, trükköket és praktikákat tanulmányozott, mesterfogásokat lesett el világhírű csokoládégyártóktól.

Alig egy hét múlva azonban Dalmorkáék hiába várták a napi csokoládékölteményt. Natti elmélyülten játszott a kerti tóban az ebihalakkal, a bonbonkészítő eszközök pedig egy kartondobozba összecsomagolva árválkodtak a fészer egyik sarkában.

– Ma nem lesz kóstoló? – érdeklődött bátortalanul Zsurló Anteó.

– Nem… azt hiszem, nem készítek többé csokoládét – sóhajtott a kistündér szomorúan. – Tegnap este üzent Felix Macho… a hecsedlibonbon aranyérmet nyert a mexikói világbajnokságon.

– De hát ez nagyszerű! – lelkendezett mindenki.

– Dehogy… – szipogott Natti. – Azt hittem, végre találok valamit, ami igazi feladatot jelent… amiben fejlődhetek… erre az első vacak desszertemmel elnyertem a bonbonkirálynő címet. El sem tudjátok képzelni, milyen hihetetlenül kiábrándító mindenben tehetségesnek lenni!

 


 Főoldal 

2017. szeptember 21.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA