Papírhajó - Primér/Primőr

 Lemezbolt_a_Szent_J__nos_utc__ban.jpg

 

Bernáth Zsolt

Lemezbolt a Szent János utcában

(részlet)

 

A bolt tényleg lemezbolt lehetett valamikor, legalábbis erről tanúskodik a megfakult, régimódiasan megfestett tábla: D’Amato Records. Dupla kirakat fogja közre az egykori bejáratot, amelyet rozsdás, ezer éve leeresztett rács véd. Az ablakok betáblázva, de biztosan be lehetne kukucskálni rajtuk: fentről is látszik, hogy meg-megrázza a táblákat a szél.

– Ez a világ legrégebbi lemezboltja – súgja Joel, és ezzel egy időben észre is veszem a cégtábla mellett a büszke feliratot: 1885.

– Apám ott dolgozott gyerekkorában, iskola után, hogy meg tudja venni első saját biciklijét, meg persze a lemezjátszóját. Anyu mesélte.

Miért nem apukád mesélte? – vágnék közbe, de jobbnak látom nem firtatni a dolgot. Van egy sejtésem, hogy miért kénytelen Joel anyukája takarítani, és miért nem költöznek el valami jobb helyre.

– Mikor zárt be a lemezbolt? – kérdezem inkább.

– Nem tudom – mondja Joel. – De mennünk kell.

– Hová? – lepődöm meg. – Úgy érted…?

– Mela – közli.

Ezzel nem vitatkozom.

Figyelem hitetlenkedő önmagam, ahogyan ez a kiskölyök rávesz arra, hogy éjnek idején megbújjak a lépcsőházajtó mögött, leskelődjek, mint egy szorongásos macska egerészésidőben, és meresszem a szemem, hátha meglátok valakit. Meg is látom, basszuskulcs.

– Ő az – suttogja Joel, és megfogja a kezemet.  A tenyere nyirkos az izgalomtól.

Kénytelen vagyok belátni, hogy az árnyékból valóban felsejlik egy ember körvonala, lassan közeledik, el-eltűnik, ahogyan az a kísérteteknél szokás. Vagy csupán a sarki lámpa ködös fényét rejti el újra meg újra egy másodpercre a fa lengedező lombja. Az alak hosszú köpenyt visel, fázósan összehúzza magán, arcát kapucni rejti. A közelben valahol veszekedés hangja töri meg a csendet, kihallatszik egy nyitott ablakból. Kutya is ugat a távolban. Mindez olyan, mintha belekeveredtem volna egy Sherlock Holmes-novellába, csak ez nem a ködös London vagy a dartmoori lápvidék, hanem a Földközi-tenger szigetországa.

 

Bern__th_Zsolt.jpg

Bernáth Zsolt

 

Az alakot nem érdeki a bejárat, ellenben eltűnik az épület mögött. Nem kétséges, hogy követjük, bátorítva szorítjuk meg egymás kezét. Mi bajunk lehet?

A ház oldalához érve rést veszünk észre a falon, épp látjuk, amint az árny beszuszakolja magát. Nem kísértet, jutok az elmés következtetésre, azok nem bajlódnának holmi fizikai akadállyal, simán átlebegnének a falon. Egyértelmű immár a fickó szándéka: hátulról óhajt bejutni a lemezboltba.

– Mégiscsak betörő – jegyzem meg.

Joel mordul egyet. Nyilván nem örül a hétköznapi fordulatnak.

Most rajtunk a sor. A rés a falon bőven elég arra, hogy óvatosan átemelve előbb az egyik, majd a másik lábamat, egy másodperccel később már az udvarban találjam magam téglarakások, egy halom szemét és egy nyilván középkori drótkerítés maradványai között. Joel sem marad le, szuszogva préseli át magát a falon.

A valamikori lemezboltot nem védi hátul vasrács, valószínűleg jól tudja ezt a fickó is, aki Joel elmondása alapján nem először jár itt. Az elmúlt hetekben alaposan kifigyelhette a környéket, az utcai forgalmat, az üzlet bejáratait, egyebeket, most pedig elérkezettnek látja az időt a cselekvésre. De mit akarhat zsákmányolni egy, szemlátomást évtizedek óta bezárt lemezboltból?

Megtudjuk.

Óvatosan lépkedünk, mintha lekvárt akarnánk elkenni a földön. A betörő megkönnyíti a dolgunkat, mert odabent zseblámpát kapcsolt, így annak fénye megmutatja a hátsó bejáratot: alig vastagabb, mint egy farostlemez. Raktár ajtaja, személyzeti bejáró vagy hasonló lehetett valamikor. Megcsillan, eltűnik a fénypászma, bizonyára keresgél valamit odabent a tolvaj.

Joel megtorpan kissé, riadtan néz rám.

– Nyugi van – súgom. – Itt vagyok.

Hogy mennyire van rá nyugtató hatással a húszkilós jelenlétem, azt nem tudhatom, de sóhajt egyet, kisvártatva pedig már együtt bámuljuk, hogy mit művel odabent a rejtélyes alak.

A résnyire hagyott ajtó kiváló fedezéket nyújt. Szerencsénk van, a fickó éppen abban a térben ténykedik, amelyet a rés látni enged. Bármire számítottunk is, nem az történik. A férfi először is leveszi és leteríti köpenyét egy asztalra, amelyet a sarokban talál. Majd eltűnik a látótérből, de rövidesen újra megjelenik, valami dobozt hoz a sötétből.

– Az egy lemezjátszó – suttogja Joel.

Sejtem, miről beszél, bár apámnak, amióta ismerem, csak CD-lejátszója van, azt sem kapcsolta be soha. Olyan botfüle van, mint egy döglött halnak. Ellenben anyám sokat nyúzza a kedvenc musicaljeit, amelyekkel, szerintem, vallatni is lehet. De persze képes vagyok felismerni egy bakelit lemezjátszót. Merthogy a figura tényleg azzal foglalatoskodik. Kezd kissé szürreális hangulata lenni az egésznek. Zenét fog hallgatni?

– Nézd csak, hí! – szól most Joel.

Mielőtt megkérdezném, mi az a , újabb váratlan fordulattal szembesülünk: a férfi előhúz egy négyzet alakú papírtasakot a köpenyéből, lágyan forgatja a kezében, lefújja róla a port, kivesz belőle egy korongot, majd ráhelyezi az időközben beüzemelt lemezjátszóra.

– Az egy kislemez – érkezik az újabb tájékoztató jellegű híradás.

– Nem mondod? – felelem, de engem jobban érdekel, honnan lesz áram, merthogy nemigen szokták az elhagyott házakat, üzleteket áram alatt hagyni.

A fickó gondolhatott erre is, mert ismét eltűnik az általunk látható térből, de pár másodperc múlva visszatér, a földön húzva egy nehéznek tűnő akármit. A tárgy azonosítását illetően ezúttal elkél a segítség, és nem is várat magára.

– Az egy akkumulátor – közli Joel. – Ötletes.

A folytatás nem sok meglepetést hoz: halk kattanás, és megszólal egy dal a hatvanas évek stílusában.

Nem túl értelmesen bámulunk egymásra Joellel, majd egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Bőszen igyekszünk betapasztani egymás száját, de már késő, a refrénnél járó dal sem tudja elnyomni a hangunkat, és a férfi észrevesz minket. Felkiált, kapkodni kezd, és a következőkben minden olyan gyorsan történik, hogy fel sem fogjuk.

Hátrálni kezdünk, vissza a falhoz, de hirtelen megtáltosodva inkább elrántom Joelt az udvar sötét belseje felé, ily módon hagyom, hogy a menekülő alak elrohanjon mellettünk. Megtorpan, visszanéz még, tesz is egy lépést, de aztán győz a veszélyérzete, átpréseli magát a falon, és már ott sincs.

Amíg tétovázik, olyan közelről látjuk, hogy kivehető a szeme színe (vízszínű, élénk, sosem láttam ilyet), az arca (sűrű szakáll, bajusz), és egy tetoválás is az egyik alkarján: fa, amelynek ágas-bogas lombja és terebélyes gyökérzete egymás tükörképei. Ha kinyújtanám a kezemet, megérinthetném a titokzatos besurranót. Persze, eszem ágában sincs ilyesmit tenni, inkább visszafojtom a lélegzetem, és imádkozom, hogy Joel is képes legyen felfüggeszteni az anyagcseréjét erre a pár másodpercre.

Amint egyedül maradunk, kirobban belőlünk a visszafojtott feszültség, mint korábban az áruló nevetés, és egymás szavába vágva bizonygatjuk, hogy mekkora királyok vagyunk. De aztán egyszerre ér mindkettőnket a felismerés: a köpenyén kívül mást is itthagyott a fickó: a kislemezt.

Nem kérdés, hogy beóvakodunk az üzletbe. Lenyűgöz a szemlátomást egyik napról a másikra elhagyott helyiség, polcokkal, megfakult lemezborítókkal, felkunkorodó poszterekkel: mindez időutazás egy korba, amelyikben a szüleim és Joel szülei töltötték tinikorukat. Szinte hallom a zenéiket. De nincs időnk mélázni, noha látom, Joel is mereng kissé, talán az apukáját látja gyerekként a pult mögött vagy a polcok mellett, lemezeket rendezgetve.

Az időközben lejárt kislemez a lemezjátszó korongján fekszik lustán, mellette, a földön a papírtasak. Joel a gyorsabb, megfogja a lemezt, beteszi a tokjába, és, mint aki jól végezte dolgát, int, hogy kifelé. Én a sápadt fényben még megvizsgálom a borítót.

Jellegzetes grafika, sokat láttam hasonlót olyan filmekben, amelyek az ötvenes-hatvanas években játszódnak. Akkoriban még nem bajlódtak azzal, hogy valami különleges képet vagy montázst tegyenek a lemezborítókra, egyszerűen lefényképezték a zenekart valami háttér előtt, a bután néző tagok fölé odaírták a zenekar nevét meg a lemez címét, és máris megszületett az aktuális újabb világsláger.

Ez a tasak is így készült: négytagú együttes, csupa fiatalember, hosszú hajjal, szemkápráztató ingben, némelyikük bizsukkal felékszerezve, úgy néznek ki, mint akiket tévedésből bezártak a napközibe, majd rajtakapták őket, amint a jelmezraktárt fosztogatják. Nevük: The Hills. A lemez címe pedig Inthrough the outdoor, amit elsőre úgy fordítok, hogy Befelé a kijáraton. Jó cím, vélem, de Joel megállítja a gondolatmenetemet, ahogy rámutat az egyik alakra a képen.

Fedetlen az alkarja.

És tetkója van.

Az pedig pont olyan, sőt ugyanaz, mint amit a betörőnk karján láttunk.



Főoldal

2021. február 26.
Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Múltbéli járványokrólErdész Ádám: Oly távol vagy, hazám…
Húsvét utáni tormaság A múzeumok új barátja (III.)
Nádasdy Ádám verseiDrávucz Zsolt: Képeslapok Győri László verseiSimon Adri–Zsille Gábor: Rollertime
Molnár Lajos: Jó KaresznekKötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincéből
Zalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA