Kiss Lehel
Az akhtamari hattyúk
Támár hercegkisasszony ott állt a sziget szirtfokán, lengedező hajjal. Két kezével fáklyát tartott a magasba, úgy kémlelte a Ván-tó hullámait. „Jön! Jön!” – dobbant meg szíve minden egyes csobbanáskor. A sűrűsödő feketeség az első éjszakájára emlékeztette. Haj, azóta hány pillanatnyi éjszaka telt el itt, és hány örökkévalóságnak tűnő nappal! Jaj, azóta mennyi könnye pergett a sziklákra, és hány nevetését szikrázta vissza a csillagos égbolt! Ott állt a szirten, és rá-rápillantott a fáklyalángra. Egyik lábáról a másikra állt, toporgott, arccal a szélnek. Aznap volt még ennyire hideg, amikor odaroskadt az apja lábához:
– Atyám! Atyám, édesatyám! Adj engemet feleségül a szegény örmény szép fiához!
– Inkább megkötözlek! Mindentől elzárlak, mintsem od’adjalak egy szegény fiának! – dühöngött az apa, és idehurcolta Támárt, a Ván-tó puszta szigetére.
A Hold borongós tekintettel nézett a lányra, mintha sajnálkozott volna. Mintha haragudott volna. De Támárt ez nem érdekelte: csak várt, fáklyáját a magasba emelve. Így állt egy idő óta minden napszállta után, míg szerelme zihálva, vizesen ki nem vetődött a szigetre. Ugyanis esténként, amint megjelent a remegő fénypont a távolban, a fiú belevetette magát a tóba, odaúszott Támárhoz, és nála maradt a hajnali derengésig.
Néhanap az apja is meglátogatta Támárt. Fényes ladikon érkezett, és borongós tekintettel nézett a lányára, mintha haragudott volna. Mintha sajnálkozott volna. Haragra is gerjedt mindannyiszor, amikor újra és újra ezt kellett hallania:
– Atyám! Atyám, édesatyám! Adj engemet feleségül a szegény örmény szép fiához!
Támár hercegkisasszony ott állt a szirtfokon csapkodó hajjal. Két kezével fáklyát tartott a magasba, úgy kémlelte a Ván-tó hullámait. Köröskörül morajlott a sötét, a hullámok élesen csattantak a sziklákhoz. Fázott és reszketett, csak a szíve táját árasztotta el a titokzatos, jól ismert melegség: „Jön! Jön!”
Abban a pillanatban valaki egy erőteljes csapással kiverte kezéből a fáklyát! A láng kört írt a levegőben, aztán bezuhant a hullámok közé. Jaj, de hogy sistergett!
– Inkább megkötözlek! Inkább elpusztítlak, mintsem od’adjalak egy szegény fiának!
A Hold behunyta a szemét, nem bírta nézni a dulakodást.
Fájt a hideg, a feketeség, a félelem.
A fiú nem tudta, merre ússzon, egyre fáradtabban és kétségbeesettebben csapkodta a vizet. Egy idő után úgy érezte, mintha szurokban evickélne. Hiába kiáltozott, elnyelte hangját a vihar moraja. Pedig már közel volt a szigethez, nagyon közel…
A lány csak a végső kiáltást hallotta meg: „Áh! Támár!” Ekkor kitépte magát apja karjából, és szerelme után ugrott a háborgó feketeségbe.
Másnap reggel könnyű szellő simogatta a Ván-tó tükrét. Csend volt és meleg, a távoli, fehér Hold üres tekintettel nézett le a tóra. És mit látott? Két fehér hattyút, amint egymásba font nyakkal, némán, lassan úszik a sziget körül.
Ott úsznak most is – éjjel és nappal, télen és nyáron, viharban és csendességben. A szigetet, amelyen ma aprócska kőtemplom áll, úgy nevezik: Akhtamar.
Momik mester
A Vajoc Dzor patakcsobogással, madárcsicsergéssel teli szurdokában vörösek a sziklák. Kéken terül rájuk az égbolt, a Nap pedig arany sugarakkal simítja. Olyan ez a szurdok, mintha Isten műhelye volna, amelyben gondos kezekkel keverte ki az örmény zászló színeit. A vidék télen is gyönyörű, amikor ritkább a madárének, és csendesebb a patakcsobogás – mint a teremtés hetedik napján.
Ebben a szurdokban munkálkodott hajdanán Isten inasa, akit Örményországszerte úgy ismertek, Momik mester. Ami Momik mester kezébe került, az szinte megelevenedett: ha kacskárt faragott, a kereszt szárai kirügyeztek, öröklét-kerekei megindultak. Ha szent könyvekbe festett, a lapokon tapsoltak az angyalszárnyak, új és új gyümölcsöt ontottak a gránátalmafák. Ha kezdett énekelni, odafordult az ég, a Nap, a vöröslő sziklaszirtek. Ilyen volt ez a Momik mester, nem csoda hát, hogy éjjel-nappal utána epekedett Orbelján herceg világszép leánya.
Sok más tekintélyes kiválósággal együtt a jámbor Momiknak is úgy tetszett, hogy a hercegnő szépsége mellett elhalványodik a Vajoc Dzor minden gyönyörűsége és titokzatossága. Egy óvatlan, röpke pillanatban meg is beszélte a herceglánnyal, hogy egymáséi lesznek, és csak a halál választja el őket egymástól.
Amikor ezt Orbelján herceg megtudta, magához hívatta Momikot:
– Mondd csak, fiam, mit akarsz te az én világszép leányomtól?
– Tőle semmit, nagyságos herceg – válaszolta Isten inasa –, hanem őt magát! Engedelmeddel.
– Ezt a bátorságot! Ezt a merészséget! – toporzékolt Orbelján, majd lassan lecsendesedett: – Igaz, hogy közönséges, ám kiváló ember vagy. Hozzád is adom én a leányomat, ha megmutatod, igazán méltó vagy a kezére. Mától három esztendőre olyan kőtemplomot akarok látni a Vajoc Dzor szurdokában, hogy a világ csodájára járjon! Ha azt megtervezed, segítség nélkül felépíted, és berendezed, de egyszál egyedül, leányom a tiéd lesz, mától három esztendőre.
Momik mester fütyörészve hajolt a pergamentekercsek fölé, majd énekelve látott neki az építésnek. Odafordult az ég is, a Nap, a vöröslő sziklaszirtek. Visszhangzott a szurdok a kopogástól, mert Isten inasa követ faragott, állványt ácsolt, és napról-napra nőttek, nőttek a falak. Télen, amikor ritkább a madárszó, és csendesebb a patakcsobogás, Momik mester egy fal tövébe húzódott a metsző szél, a hófúvás elől, úgy faragta az oltárköveket és rügyeket bontó kacskárjait. Ember még nem látott olyan gyors és jókedvű munkást, mint Momik volt.
Le sem telt a három esztendő, Momik mester üzent a hercegnek, hogy kezdhet készülődni a menyegzőre. Orbelján leányával, nagy kísérettel érkezett a szurdokba, és a szava is elállott mindattól, ami eléje tárult. A vörös sziklák közé olyan templom épült csakugyan, hogy a világ azóta is oda jár gyönyörűt látni. Hosszú sorokban zarándokolnak oda az emberek, és óvatosan kapaszkodnak fel a bejárati ajtó magas, keskenyfokú lépcsőjén.
Momik a kupolán dolgozott éppen, az utolsó, faragott követ tette a helyére. Arca ragyogott, mint valami angyalé, a hercegkisasszony pedig tapsolt örömében. Kéken terült rájuk az égbolt, a Nap pedig arany sugarakkal simogatta őket. Orbelján herceg csak egy ujjal intett a magasba, s mire a hercegkisasszony sikolthatott volna, valaki a létra legtetejéről a mélybe taszította Momikot.
A Noravank-kolostor udvarán, Isten inasának sírja fölött ma is az a kő áll, amit utoljára fogott a kezében.
