Bene Zoltán

A lehetőség annyi…

Turbuly Lilla lényeglátó megállapítása szerint Luzsicza István „költészetének központi motívuma a rend és a káosz kettőssége”[1], s noha a kritikus ezt a kijelentést a költő első kötetét elemezve tette, másfél évtizeddel ezelőtt, a második kötet és az eltelt tizenöt esztendő sem érvénytelenítette az állítást. Mert bár első olvasatra az Ágain megtart keletkezésének idején a költő érdeklődése már másfelé fordult, mint ami Az artista estére hazamegy című debütkötete verseiben jellemezte, valójában Luzsiczát leginkább továbbra is az élet apró dolgai és az azokhoz való (kaotikus avagy rendezett) viszony érdekli. Első kötetében szerteágazó tematikában, a másodikban egy látszólag szűkebbre szabott területen, a leginkább privát szférában: egy, a családregény mintájára családverseknek nevezhető gyűjteményben.

Az Ágain megtart kicsit családi album, kicsit önéletrajz, kicsit magánmitológia, ám az ereje éppen abban van, hogy nem marad a családban, és nem ragad bele a magánszférába. Az élet jelentéktelennek tűnő mozzanatai válnak univerzális eseményekké, meghatározó történésekké Luzsicza István verseiben. A költő, saját felmenőit megidézve mindannyiunk őseit megidézi, s közben hitet tesz amellett, hogy a családfa az, amely az ágain megtartja az egyént. Hogy a modern individuum éppen úgy nem ahistorikus lény, ahogyan az elődök sem voltak azok, s hogy a megtartó ágak nélkül a földre pottyanunk, ami fájdalmas és ijesztő, frusztráló és veszélyes. Ha Turbuly Lilla idézett szavait vesszük figyelembe, azt kell mondanunk, Luzsicza szerint a család a rend, a családnélküliség a káosz – nem tévedünk hát nagyot, ha azt mondjuk, rend és káosz viszonya továbbra is központi problémája a Luzsicza-szövegverzumnak. 

Ám nem csak a szerző saját ősei elevenednek meg az Ágain megtartban, de a költői elődöket is megidézi a szerző, utalva ezzel arra, hogy nem csak a család, de a tágabb közeg, a közösség is egy olyan ág, amely megtart, amelybe kapaszkodni lehet. Luzsicza kapaszkodik is: a magyar költészeti hagyományba, megidézve, olykor parafrazeálva Juhász Gyulát, Babitsot, Illyés Gyulát, Kányádi Sándort, József Attilát. Nem csak a családfára kell tehát gondolnunk, amikor az Ágain megtart verseit olvassuk, hanem a világfára is, amely egyben égigérő paszuly, híd a magasabb szférákhoz, átjáró a transzcendensbe.

Luzsicza István költőként és emberként egyaránt a családjában gyökerező, a közösségébe ágyazott egyén(iség), s mint ilyen nem kerülheti el a társadalmi, sőt, a globális kérdéseket sem – nem is teszi. Az ember és környezete egyaránt fontos számára, ahogyan a jelen és a múlt is egyenrangú, s csupán annyiban rendeltetett alá a jövőnek, amennyiben óhatatlanul meghatározza azt. Ám amikor társadalmi vagy éppen globális témákat feszeget, azokat is a saját közege felől, azon átszűrve teszi, pontosan ezért könnyű azonosulni vele, mert nem akar tanítani, nem „mondja meg a tutit”, csak ábrázol, bemutat, fölmutat, példákkal szolgál. Elkötelezetten, néha kissé rezignáltan, mint aki elfogadta a sorsát, s meg akarja élni azt kicsi örömeivel, nagy bánataival, kicsi bánataival, nagy örömeivel, mikor mi adatik.

Valami édes-bús, füstgéppel és felhomállyal dúsított nosztalgia is elhatalmasodhatna ezeken a verseken. Ennek azonban nyoma sincs.

Valami mérgező keserűség is párologhatna a Luzsicza-sorokból – olyan, amilyen az aggkori, irigységben és dühben tobzódó memoárokat jellemzi. Nem párolog.

S bár gyászból, veszteségből, elmúlásból, elszalasztott lehetőségből akad elég a kötetben, mégsem érzi az olvasó sem a hamis nosztalgia tompító mázát, sem a gyilkos keserűség torzító szűrőjét. Inkább a madáchi gondolat juthat eszébe, a szállóigévé vált „mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál”, amely éppen azért és akkor érvényes, ha „a cél halál, az élet küzdelem”, amely küzdelemben azért „szabadon bűn és erény közt választhatni” lehetséges.

Ugyanakkor egyfajta nosztalgia nagyon is áthatja az egész kötetet, amely végezetül egy gigantikus elégiává szervesül. Ám ez a nosztalgia nem a retro vagy a vintázs iránt támasztott fogyasztói igény, hanem Krúdy múltba fordulása vagy még inkább a romantika középkor-imádata, amelyben ott a fölismerés, hogy mindaz, amit a középkorról a 18. század közepe-vége óta úton-útfélen hallani, nagyrészt aufklérista propaganda. Luzsicza ilyen értelemben szintén romantikus alkat: hisz abban, hogy az ember igenis nagyszerű teremtmény, még ha egyre nehezebben őrzi is lényegét a lényegtelenítő globális agitáció korában. Ezzel megy szembe, amikor az örökkévalóságba merevíteni kívánt jelenben a múlt erejét hangsúlyozza, az emlékek, a gyökerek fontosságát idézi föl, az átörökített-átörökíthető emlékeket, azt a közösségi eredetű személyes mitológiát, amely iránt elégikus nosztalgiáját táplálja, amelyet ápol és fölmutatni igyekszik. S talán az a legnagyobb erénye a kötetnek, hogy sikerül is fölmutatnia – még ebben a nem túl széles mozgástérben is, amely számára és számunkra, olvasóknak adatott.

Viszont „lehetőség ha van csak annyi / mivé lettél annak maradni”[2]

Bene Zoltán

Luzsicza István: Ágain megtart. Budapest, Magyar Napló, 2024., 116 oldal, 3500 Ft