Hulej Emese
A kopogtató szeretet könyve
‒ A könyv, annyira hiteles, hogy adódik a kérdés: személyes élmény ihlette?
‒ Sokáig ápoltam az anyósomat, és közelről kísértem édesanyám leépülését is. Miután mindketten meghaltak, a könyv kikéredzkedett belőlem. El is kezdtem, de jó darabig nem haladtam, még nem álltam rá készen. Ahhoz képest, hogy ez rendkívül rövid könyv, sokáig készült. Felszakadtak belőlem arckifejezések, mozdulatok, de nem másoltam, azt nem is tudok. Igaz, az anyukám töpörödött figuráját vettem alapul, de a képeken látható alak, mégsem olyan, mint ő volt. A régi fényképek a saját albumomból származnak, de ilyen fotók minden családban vannak. Esküvői képek, gyerekpotrék, közös fürdés. A szép emlékek és a szomorú valóság kontrasztját akartam velük megmutatni.
‒ A szöveg rövid, de az arc, a mozdulatok, a kicsapó fájdalom, elveszettség közel hozza azt az embert, akihez már nehéz hozzá férni.
‒ Ez találó kifejezés: nem lehet hozzá férni. Sok hozzátartozó magát sajnálja, sorolja a nehézségeit, ezek jogosak is, de fontos tudatosítani, hogy annak is nagyon nehéz, aki felejt, hanyatlik. Sok mindent nem tud, de érzékeli, hogy nem kapcsolódnak hozzá, hiába tesz vagy mond valamit, nem értik. A könyv az ő szemszögét mutatja be. Empatikus emberként ezt a fájdalmat és elzártságot át tudtam érezni.
‒ Az idős asszony arcán félelemtől dühig ott van minden, kétségbeesetten kapaszkodik az egyetlen biztos pontba, a táskájába.
‒ A táska rendkívül fontos jelkép, mert van ennek az állapotnak olyan szakasza, amikor az illető bizalmatlanná válik a környezetével, azokkal, akik segítik. Megvádolja őket, hogy meglopják. A táska szimbolizálja ezt, és a végén kiderül, hogy semmiségek voltak benne.
‒ Elgondolkodtam, hogyan viszonyulhat egy gyerek a könyvhöz, a témához. Hiszen sok felnőtt is csak az eszével érti, a szívével nem, hogy az anyja vagy az apja nem ismeri meg, esetleg rá emeli a kezét.
‒ Az az igazság, hogy nem is gyerekeknek szántam, hanem elsősorban felnőtteknek. Nem is lehet csak úgy odaadni egy gyereknek, még felolvasni sem. De együtt beszélgetni róla, nagyon is. Ahol ugyanezzel küzdenek éppen, ott a szöveget és a képeket értik, és már az is sokat számít, ha valaki azt érzi, nincs egyedül, más is ezzel küzd, másnak is nehéz megőrizni magában azt az embert, akit egész életében szeretett, de most alig lehet ráismerni.
‒ Olvastál-e szakirodalmat a demenciáról, miközben a könyvön dolgoztál?
‒ Határozottan elzárkóztam ettől. Kizárólag személyes élményből táplálkoztam, amúgy is ösztönös alkotó vagyok. Még ezzel kapcsolatos művészeti alkotásokat sem néztem. Csak miután a könyv makettje elkészült, engedtem meg magamnak, hogy megnézzem az Apa című filmet Anthony Hopkins-szal. Kíváncsi voltam, van-e valami, amit esetleg elfelejtettem. Megnéztem, és azt láttam, nem volt ilyen.
‒ Szegedi Katalin színvilágáról nekem először a színek, azok közül is a megejtő piros jut eszembe. Itt minden szürkébe hajló kék.
‒ Valóban nagyon koloratúr a színvilágom, ezt itt el akartam kerülni. Sokat beszélgettünk a Csimota Kiadó vezetőjével, Csányi Dórával, akivel nagyon szeretek dolgozni, mert finoman és tapintatosan konzultál a szerzővel. Ő mondta, hogy a régi fényképek, ne legyenek archaizálóak, és egyetértettem vele. Így lett ez a kopottas, kékes-szürkés világ. A töredezettség is fontos, a jelenetek felvillanó szilánkok, az első és az utolsó kivételével felcserélhetőek.
‒ Milyen a könyv fogadtatása?
‒ Csak néhány hónapja jelent meg, de már rengeteg reakciót kaptam. Úgy látom, nagyon megérinti az embereket. Volt, aki végigsírta, ez jó fajta sírás. Valaki megkérdezte, ez-e a legkedvesebb könyvem. Nem mondanám, hogy a legkedvesebb, de azt igen, hogy a legfontosabb.
(Szegedi Katalin: Mintha tegnap, Csimota, 2026, 38 oldal, 3990 Ft)
