Szepesi Dóra
Hagyomány és újítás a Grimm-mesék
illusztrációiban
A Grimm-meséket megjelenésük óta nagyon sok szempontból vizsgálták, kultikus-szakrális gyökereiket, vallás- és mitológiatörténeti összefüggéseiket, társadalomlélektani hátterüket feltárva, lélektani mozgatórugóikat és pedagógiai hatásukat kutatva. Éppen kétszáz éve, 1820-ban Amszterdamban jelent meg a Kinder- und Hausmärchen első, gazdagon illusztrált kiadása, amit azóta megszámlálhatatlanul sok illusztrációs változat követett. Épp a mesék archetipikus megformáltsága miatt lényegi kérdés, hogy a hozzájuk társuló képek mit és hogyan emelnek ki. A mesék esetében a képek lényegi módon képesek a szövegekben új értelmezési hangsúlyokat teremteni.
A világon mindenütt a meseélmény alapját jelentik a Grimm-mesék, ezekkel kapcsolatban mindenkinek a fejében sokféle kép él. A szöveg, a kép és a könyvalkotás területéről érkező beszélgetőpartnerek elsőként felidéztek a Grimm-mese illusztrációkhoz kapcsolódó gyerekkori emlékeiket. Csányi Dóra egy sorozat darabját mutatta, 1969-ben Ljubjanában adták ki, a címe: Terülj, terülj asztalkám. Mai szemmel már nem, de gyerekként imádta benne a színes, nagy mesekönyv-illusztrációkat. Szekeres Nikoletta vizuális emlékezetében az évtizedeken át újra kiadott Róna Emy-féle Móra kiadás jelent meg. Nem volt nagy választék, Paulovkin Boglárkának is ő a meghatározó. Később elkezdte gyűjteni a Piroska és a farkas illusztrációkat, és egy Aranyvackor pályázat alkalmával rendeztek egy workshopot, a Piroska és a farkast illusztrálták Anna-Laura Cantone-val. Révész Emese kedvence a diafilmes feldolgozás volt, feltehetőleg F. Győrffy Annától – a ’60-as, ’70-es években kiváló grafikusok rajzoltak diafilmet.
A mai generáció a Grimm-meséket nagyon sok különböző képi csatornán kapja, így a Grimm-mese, mint szöveg vagy mint kép, nem feltétlenül egységes. A Grimm-mesék egyébként sem képeznek egységes halmazt, folyamatosan változó szövegkorpuszról van szó. Elképesztően sok izgalmas kérdés van a háttérben! Annak idején a gyűjtemény létrejöttét egy tizenhárom éves gyűjtés előzte meg, nem a „nép”, inkább a polgári közösség körében. A népmesék nyomán a nemzeti irodalmat, „a nagy közös ősmítoszt” keresték. A mesegyűjteményben van egy szájhagyomány útján terjedő massza, és vannak olyan szövegek, amelyek irodalmi művekből, különféle szövegverziókkal kerültek bele. Kutatók szerint sok tündérmese eredettörténete visszavezethető egy 17. századi olasz gyűjtésre. A folyamat kétirányú: a történetek szájhagyomány útján bekerülnek az irodalomba, onnan meg vissza a népköltészetbe. A szövegváltozatok mutatják az adott kor társadalmi berendezkedését, az irodalmi preferenciákat is. A Grimm fivérek először felnőtteknek szánták a meséket, az első kiadások után tíz évvel születtek meg a gyerekek vélt ízléséhez, a nevelési célzathoz igazított, lebutított változatok. Ezek részben saját termékek; Wilhelm nyúlt lazábban és több szépirodalmi szándékkal a szövegekhez, Jacob filológus beállítottságú volt.
Milyen szöveghez nyúl a kiadó, amikor elhatározza, hogy Grimm-meséket is kiad? A kérdésre Csányi Dóra a Paulovkin Boglárka illusztrálta Egyszervolt antológiát hozta példának, amelyben Grimm-meséken kívül szerepelnek Andersen mesék, népmesék és modern műmesék is. Iszonyatosan nehéz a szövegválasztás! Az eredeti szövegváltozat az adott kor viszonyát tükrözi a gyerekekhez, a neveléshez, a személyiségfejlődéshez. Utalt a Csimota egyik sorozatára, amelyben illusztrátorok csak képpel mesélték el a történeteket, mindenki a maga látásmódjával, a maga technikájával. Az első kötet a Piroska és a farkas volt. Mivel világszerte létező mese, kikacsintásképp a sorozat mindegyik darabjának más nyelven adtak címet. A kiadó az eredeti szöveget egyébként nem túlságosan nyirbálja meg, a mese lényegét hordozó fontos elemeket megtartja, igyekszik mai nyelven megszólaló irodalmi szöveget létrehozni – ezáltal valójában meg tudja a gyerekeket érinteni. Az említett Silent book (Csendes könyv) sorozat, eredetileg Design könyvek címen jelent meg, öt mese ötféleképpen, öt illusztrátor megfogalmazásában. Ez is azt bizonyítja, hogy ugyanaz a történet minden mesélő által másképp fest.
Kutatók szerint a mese alapvetően és eredetileg performatív cselekmény, élőszóban jelent meg, a valóságban képek láncolata, hallgatói képekben élik át, és mindenki más képeket teremt magában. Paulovkin Boglárka az Egyszervolt mesekönyv illusztrálásával kapcsolatban a közös nevező megtalálásáról szólt: nem annyira a népmesék, a Grimm- és Andersen-mesék összehangolása volt nehéz feladat számára, hanem a modern és az archaikus mesék közötti összehangolódás. A kötetben 12 kortárs és 12 mindenki által ismert régi mese szerepel, mindkét fajtára érvényes vizuális nyelvet kellett találnia, olyan technikát kellett választania, amivel az archetípusos mesék is hatásosan megjeleníthetők, de ugyanezen látásmóddal a modern világ is megjeleníthető. Számára fontos volt a modern világ megjelenítése, a mindennapi valóságunk, például, amikor a mesebeli lények valósnak ható környezetben jelennek meg.
Értelmezés-e az illusztráció a Piroska és a farkas esetében? – merült föl a kérdés. Az illusztrátor módszeréről elmondta, hogy fantáziájában belehelyezkedik a környezetbe: ebben az esetben az archaikus mesék környezete, az a rét, ahol Piroska sétál, akár mai létező rét is lehetne; Piroskát ő pipacsok között ábrázolta. Révész Emesében a pipacsok azt az asszociációt keltik, hogy a kislányt valaki elkábította, elbódította… Ez egy lehetséges asszociáció, a sok közül, a gyerekek például Piroskát azonosítják a kis piros világokkal. Érdekességként felmerült, hogy a Perrault-féle verzióban egyértelmű a szexuális utalás: a farkas meztelenül fekszik az ágyba, és Piroska is meztelenül bújik mellé – a mese végén van egy kvázi tanulság, ami konkrétan, lefejtve a metaforikus értelmezést, így szól: kislányok, vigyázzatok! A Grimm-mesében ehelyett lesz vadász, farkas, hasfelvágás... Az Egyszervolt antológiában a kiadó sem törekedett arra, hogy ezeket a rétegeket hozza felszínre. A könyv azt célozta meg, hogy a mesék, amelyek a kulturális referenciáinkból nem hiányozhatnak, a gyerekek számára emészthető módon jelenjenek meg, anélkül, hogy méltatlan módon képviselnék az eredeti mesekincset. „Az én Piroskám bárki lehetne, egy kislány. A humort vittem bele az illusztrációkba, a modern és az archaikus meséknél is” – tette hozzá az illusztrátor.
A mesék aktualizálása semmiképpen sem jelenthet egy olyan fajta átírást, ami a kulcselemeket kiveszi, mert onnantól kezdve az a mese már nem ugyanaz, és az eredeti funkciója sincs meg – kapcsolódott az utolsó témakörhöz Csányi Dóra. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy a gyerekek kezébe az eredeti, felnőtteknek szánt szöveget, tanmesét adjuk. Egy példa: a Csizmás kandúr egyik verzióját Csernus Ági illusztrálta, azt kérte tőle, úgy próbálja a történetet elmesélni, mintha egy színházi előadás kellékeivel dolgozna, a különböző tárgyak csak megidézik a mese elemeit. Nem akartak interpretálni, magyarázni, csak behozták ezeket az asszociációs elemeket, amelyek által mintegy visszaadták a mesét a szájhagyománynak.
Az átírás témához kapcsolódott Szekeres Nikoletta: a nemrég bemutatott – és nagy sajtóvisszhangot keltett – Meseország mindenkié című kötetről beszélt. Nincs egyedül a véleménnyel, nagyon fontos, hogy a meséket az újraírással megőrizzük, újrateremtsük. Ha mai gyereknek olvasunk, nem árt, ha az ő nyelvükön szólnak. A változó környezethez érdemes úgy hozzáállni, hogy izgalommal figyeljük, mi történik körülöttünk. A szövegek szépirodalmi értékéért egyébként pedig – mint mindig – az írók fognak felelni. Révész Emese végezetül a Deák 17 Galériában látható észt meseillusztráció kiállítását ajánlotta a családok figyelmébe, mert ebből is kitűnik, hogy a képi megfogalmazása is kimeríthetetlen.
