„Morgós öregembereknek, világgá rohanó
kamaszoknak, nyugdíjas tündéreknek”
Beszélgetés Gimesi Dórával
– Mivel foglalkozol a mindennapokban?
– Tanult szakmámat tekintve bábszínházi dramaturg vagyok. Adaptációkat és eredeti színdarabokat írok bábszínpadra, részt veszek a próbákon, segítem a rendezőt és a színészeket. A legjobban az olyan próbafolyamatokat szeretem, ahol a rendező egyenrangú alkotótársnak tekint, és a tervezővel, zeneszerzővel kiegészülve közösen találjuk ki az egész produkciót. Szeretem, ha tudom, hogy ki fog játszani egy adott szerepet, mert akkor úgy írom meg, hogy jól álljon neki, de kihívást, előrelépést is jelentsen. A színházi munkában nagyon fontos a csapatmunka, és a munkahelyemen, a Budapest Bábszínházban most remek csapat dolgozik együtt. A színházi munka mellett nagyon fontos része az életemnek a tanítás. A Színház- és Filmművészeti Egyetem tanársegédjeként folyamatosan nagyon nyitott, tehetséges fiatal alkotókkal találkozom, ami elképesztően inspiráló. Amikor pedig nem vagyok a színházban vagy az egyetemen, akkor próbálok írni.
– Miért éppen egy cipészt választottál főhősként? Szereted a cipőket?
– A dédnagyapám suszter volt, és ma is megvannak a csodálatos, régi szerszámai. Leginkább ő inspirálta a karaktert. De az is igaz, hogy szeretem a cipőket, egy-egy különlegesebb színű vagy formájú darabot minden szezonban beszerzek. Például van egy gyönyörű, reneszánsz festményekkel borított Martens-bakancsom, ami miatt már az utcán is többször megállítottak, de az elegáns magas sarkú cipőket is nagyon szeretem, egészen máshogy tartja magát az ember, ha nőies cipő van a lábán, még a kisugárzása is megváltozik. Ezt meg talán a nagymamámtól örököltem, aki egész életében körömcipőben járt.
– Hogyan kezdted el megírni a mesét? Jegyzeteltél, tervezgettél, vagy csak egyszerűen kipattant a fejedből a történet?
– Én egy nagyon lassú író vagyok, abból a szempontból, hogy általában sok idő telik el az ötlettől a megvalósításig. Néha több év is. Folyamatosan jegyzetelek, miközben járok-kelek a világban, de vannak ötletek, történetfoszlányok, nevek, különös szavak vagy dialógustöredékek, amelyek csak sokkal később találják meg magukat egy történetben. Ezeket a folyamatokat nem szabad siettetni, de egy inspiráló felkérés vagy határidő olykor csodákra képes. Akkor – szerencsés esetben – a mozaikok összeállnak, és megszületik a mese. A tündér csizmája esetében ez először a Hét Határon Meseprojekt volt, ahová a kézirat első változata készült, később pedig a Pagony Kiadó felkérése.
– Kiknek szánod a kötetet?
– Elsősorban családi könyvnek érzem, amelyet a szülők, nagyszülők együtt olvashatnak a gyerekekkel, böngészhetik a képeket, és aztán elbeszélgethetnek mindenféle fontos dologról, a cipőktől a családi elvárásokon át megbocsátásig. De morgós öregembereknek, világgá rohanó kamaszoknak, nyugdíjas tündéreknek is, feltétlenül.
– Mit tanulhatunk ezzel a mesével?
– Nem hiszem, hogy egy mesének dolga, hogy tanítson. Inkább helyzeteket, figurákat és konfliktusokat mutat fel, amelyekben magunkra ismerhetünk, és – esetleg – megoldási javaslatokat is ad. Ebben a mesében a megkeseredett öreg suszter életét egy flegma nyugdíjas tündér oldja meg azzal, hogy munkát ad neki, s ezzel – áttételesen – a megváltás is bekövetkezik. De nem direkt módon, hisz a tündér egy szóval sem javasolja, hogy az öregnek ki kellene békülnie a fiaival. Egyszerűen a létével, a viselkedésével bizonyítja, hogy mindig van második esély, és az öregkor még nem mentség arra, hogy feladjuk.
– Szegedi Katalin rajzai lélegzetelállítók, kiemelik a meséd szépségét. Te hogyan látod?
– Nagyon szeretek Katával dolgozni, A macskaherceg kilencedik élete után ez már a második közös könyvünk. Mindig közel állt hozzám a stílusa, újra és újra lenyűgöz, ahogy koherens világot alkot a sok apró tárgyból, régi textúrából. A képein így minden egyes részletnek megvan a maga külön története, a játékvillamosnak, a képkereteknek, a régi újságoknak. A festményei nem illusztrálják, hanem kiegészítik és továbbgondolják a mesét, új rétegekkel gazdagítják azt, amit én megírtam. Szeretem, hogy Katának nagyon erős a dramaturgiai érzéke, jól tud sűríteni, miközben a képek tele vannak titokkal, apró meglepetésekkel. Az egyik ilyen titok különösen kedves a szívemnek: Kata ugyanis a suszter műhelyéről készült képbe belefogalmazta az én dédnagyapám régi cipődivatlapját is.
– Lesz folytatás?
– Nagyon szeretném, ha lenne még közös könyvünk Szegedi Katával. Remélem, hamarosan megtaláljuk a módját.
– Min dolgozol most?
– Munkahelyemen, a Budapest Bábszínházban épp a 80 nap alatt a Föld körült próbáljuk. Verne regényéből én írtam a bábos adaptációt, és nagy örömömre Kuthy Ágnes rendezi, aki generációjának egyik legtehetségesebb bábrendezője. A tervező pedig a csodálatos Rofusz Kinga. Szívügyem ez a darab, mivel gyerekkorom óta nagyon szeretem a könyvet (emlékszem, a nagypapám olvasta fel délutánonként). Szerintem nagyon jó alapanyag egy bábelőadáshoz, amely az egész családnak szól.
(Gimesi Dórával Schütz Gabriella beszélgetett)
(Gimesi Dóra: A tündér csizmája, Szegedi Katalin illusztrációival, Pagony, 2018., 32 oldal, 2490 Ft)
