„Ha egy írónak nincsen olvasója,
akkor semmit nem ér.”
Szélesi Sándorral Szepesi Dóra beszélgetett
– A könyvet olvasva úgy éreztem, hogy szinte belém költözött az a kor. A rajongók is ezért szeretik, szívesen elolvassák többször, elmennek Tápiószentmártonba megnézni a Kincsem Parkot. A regény a Könyvmolyképző Kiadó Aranypöttyös sorozatában jelent meg, a fiatal korosztálynak ajánlják. Én is úgy gondolom, hogy ha ezt a könyvet elolvassa valaki, annyira megfogja, hogy elkezdi érdekelni a kor. Sok vita van a kötelező olvasmányokról. A vita tárgya az, hogy mennyire nehéz egy száz évvel ezelőtti író világába beleélni magát a mai olvasónak. Egyrészt mondják, hogy ezzel megutáltatják az olvasást, másrészt meg azt, hogy ez kell, mert a kultúra alapja. Mi a véleménye erről?
– Amikor kutattam, én is rengeteg akkori művet olvastam, ami erről a korról, az emberekről, a bálokról, a korabeli életről szól. Tanulmányoztam a lovas beszámolókat, vadásztörténeteket, színházkritikákat. És igen, valljuk be, egy 130–140 évvel ezelőtt született könyv elég nehézkes tud lenni. Még nekem is… Azért mondom ezt, mert íróként az ember egy kicsit máshogy olvas: nemcsak a sztorit figyeli, hanem próbálja a szavakat felszívni, a szókincsévé tenni. Tehát van egy másfajta olvasási attitűdje az embernek, nemcsak a szórakozás vagy a könyv elfogyasztása, megismerése, élvezete.
Nagyon sokszor gondolok arra egy-egy régi regény felett ülve, hogy megérdemelné ez a könyv a modernizálást, a nyelvi frissítést. Becsületesen bevallom, hogy 10–15 évvel ezelőtt szentségtörésnek éreztem, ha valaki hozzányúlt egy írónak a már kész és befejezett történetéhez. A lelkemet még most is karcolgatja az a gondolat, hogy a fordító egy idegen nyelvre történő fordításnál egy kicsit egyszerűsíti, vagy átdolgozza a könyvemet, de már azért kezdem elfogadni, hogy néha szükség van erre. Valljuk be, az íróknak elég nagy az egója, de tulajdonképpen az olvasókért vagyunk, nekik írunk. Ha egy írónak nincsen olvasója, akkor semmit nem ér. Kell a befogadó, akihez beszélsz. Ahogy a színésznek kell a néző, az írónak kell az olvasó. Ilyen szempontból az olvasó ennek a képletnek egy nagyon fontos része, tehát figyelemmel kell lennünk az olvasási szokásokra, divatokra, még a trendekre, sőt arra is, hogy a nyelvünk, a kultúránk is változik. Ezért aztán már nem tartom szentségtörésnek, hogy ha valaki azt mondja, fogjuk meg Jókaitól az Egy magyar nábobot, és dolgozzuk át úgy, hogy a mai olvasókat is megtalálja. Azért ezt mondtam, mert legutóbb ebbe törött bele a bicskám, nekiálltam olvasni, de egyszerűen képtelen voltam a végére jutni.
– Ön is készít átdolgozásokat?
– Néha felvillan bennem, hogy haj, de jó lenne megcsinálni! Mondok egy szentségtörő példát. A Jumurdzsák gyűrűje című könyv írásakor merült fel bennem, hogy az Egri csillagok modernizált változatát is el kellene készíteni. De valljuk be, hogy hatalmas feladat egy másik író művét átdolgozni. Szegről-végről ismerned kell a művet, bele kell ásnod magadat nem csak a történetbe, de le, egészen mondatszintig. A szerző szándékát és szellemiségét szem előtt tartva modernizálni a formát, megtalálni a határt, ahol a módosított szöveg még hordozza az eredeti tartalmat. Az átdolgozás egy olyan mértékű munka, amire nekem egyáltalán nincs most időm.
– Még nehezebb, mint egy eredetit írni?
– Így van.
– Nógrádi Gergely írt regényátiratokat, először fura volt számomra, de ma úgy gondolom, kellene ilyenekkel foglalkozni.
– Kellene bizony. Azért is kéne, visszatérve az eredeti kérdéshez, hogy a magyar irodalomnak ezeket az alkotásait közel hozzuk a fiatalabbakhoz és a diákokhoz. Valljuk be, kötelező olvasmányként A kőszívű ember fiai a padlóra küldi a gyerekeket. Mint ahogy mindenkit padlóra küld a Légy jó mindhalálig. De nemcsak ez… Emlékszem, amikor a fiam a harmadikos olvasókönyvét megkapta, és kinyitottam. Az első történet, amire a tekintetem esett, A kisgömböc című mese volt. Ismerjük: a padlásra felakasztott disznósajt felfalja a családot. Azon gondolkodtam, nem csoda, hogy nem szeretteti meg a tankönyv az olvasást a gyerekekkel. Miközben az én fiam Harry Pottert néz, gyűri a számítógépes játékokat, a kisgömböcről kell olvasson? Egy ilyen kulturális közegben felnőtt városi fiú? Ehhez jön még, hogy a mesében megcsillagozott tájnyelvi szavak, amelyeket a lap alján megmagyaráznak, még nekem is ismeretlenek. Nehogy már egy gyerek azzal szenvedjen, hogy nyolcvan évvel ezelőtti tájnyelvi szavakat böngész egy olyan mesében, amiből csak azt nem érti, hogy mi az a disznósajt, mi az a kisgömböc, és életében nem volt padláson!… Semmi közös nincs a mesében és a gyerekben, naná, hogy nem fog olvasni, és ha nem fog olvasni, akkor hogyan tanul később?
Egyébként olvasnak a gyerekek, leginkább az interneten, csak éppen mást, nem könyveket. Muszáj lenne tehát jó könyveket a kezükbe adni. Időközben felnőtt a fiam, tizenhat éves lett, és nyári olvasmányként a magyartanárától két kötetet kapott az osztály, az egyik a Harry Potter volt, a másik meg az én Csillagfényszövők című regényem. Szóval azért vannak magyartanárok, akik próbálkoznak, és a határokat feszegetik, illetve pontosan látják, hogy a gyerekeknek mire van szükségük ahhoz, hogy megszeressék az olvasást. Csak ezt korábban, mindjárt a legelején, alsóban kéne elkezdeni és olyan mesékkel, olyan történetekkel, olyan oktatási metódussal, amely berántja a gyereket a könyvek mesevilágába, megmozgatja a fantáziáját, és odatapasztja az írott szóhoz. Jaj, de szépen hangzik ez így elméletben! A gyakorlatban nyilván sokkal nehezebb dolguk van a tanároknak.
