Van egy kutyánk…
– Nálad már többször előfordult, hogy a mű szinte kikövetelte magának, hogy megírd. Ez a kutyás kötet is ilyen. Hogy van ez? Kapsz előtte valamilyen jelet?
– Egyfajta módosult tudatállapot előzi meg ilyenkor az írást, ihlet néven ismerős lehet minden alkotó embernek: valami mocorog, feszít, gomolyog belül. Érzem, hogy meg akar szólalni, de hogy mi (vagy ki?), arról sejtelmem sincs, sokszor az írás pillanatáig. Az első szavak, mondatok leírásáig nekem is rejtély az egész. Így jött Mogyoró, a vizsla is. Arra emlékszem, hogy futás közben lobogott a nyelve. Tudtam: ő kell nekem. Utána már könnyen ment minden, volt, hogy napi 19 limericket is megírtam, és már kezdtem limerickben beszélni otthon.
– A (kutya)fülszöveg szerint a könyv nem tudományos igénnyel összeállított kutyahatározó, hanem remek humorral megírt versbe szedett kutyasoroló, amely kicsit és nagyot egyaránt szórakoztat. A szórakoztatás lényed egyik része, honnan jön ez, és hol van, amikor komoly vagy, lírai költeményeket, regényeket írsz vagy Sörkönyvet szerkesztesz?
– Látod, ez pont attól függ, ki akar előjönni, ki akar megszületni az én közreműködésemmel. Ha komoly, filozofikus vers, akkor azt írok, ha középkori lovagregénymese, akkor azt, ha kajla kutyák ugrálnak limerickekért, akkor meg azt. És hát persze, nevessünk, mulassunk, szórakozzunk is, minél többet – nem?
– Ez a könyv nem akármilyen kutyákkal van tele. Van például egy skót juhász, aki pulcsit horgol magának; egy yorkie, akinek a kedvence a meggy; no meg egy bernáthegyi, aki eladó egy hordóboltban. A terrier léghajót épít, a snaucer gerslifánkot eszik, Rex kifőzdébe jár, Szafaládé meg annyira okos, hogy művtöriből diplomázott… Az az érzésem, hogy minden kutya külön személyiség. Mi a véleményed erről?
– Igen, köszönöm, ha így látod… De hát az életben is így van, én minden egyes kutyát külön személyiségnek látok, embernek, a szónak nem biológiai, hanem lelki értelmében. Ahogyan Derszu Uzala is minden állatot embernek hív, az orosz kapitánynak mindig meg is kell kérdezni: jó-jó, de milyen embereket látsz? Vaddisznót vagy tigrist? Az állatok sokkal, de sokkal közelebbi rokonaink, sőt testvéreink, mint ahogy bánunk velük.
– Kedvencem a meditáló pincsi, Kuglóf, és az XXL-es bőrrel rendelkező shar pei. Ám nosztalgiámat Bundi, a pumi és Rastaboy, a puli legyezgette. A hagyományos ebek mellett megjelennek olyanok is, akiknek az iPhone és a skype mindennapos. Neked melyik a kedvenced?
– Bevallom, még mindig lapozgatom a kész könyvet, és gyönyörködöm bennük, Igor Lazin olyan aranyos blökiket rajzolt, és mindig épp más a kedvencem. Angelo például a feleségem egykori huskyja volt, ő egyébként az egyetlen, aki a „valóságból” jött, és az ihlette a verset, hogy mindig elszökött. Ma a kedvencem épp Akita Szaki, a zen ezermester, de tegnap Mackókat volt az.
– Bábolna, Petya, Szemafor – nem a legszokványosabb kutyanevek. Hogyan adtad a neveket?
– Valahogy nem volt kérdés, azonnal jöttek a nevek, pedig nevet adni az egyik legnehezebb dolog íráskor. Szerintem nem tudok eléggé szokatlanokat kitalálni, mert hajmeresztően meghökkentő neveket tudnak adni a gazdik. Ismertem egyszer például, remélem, szabad macskát is megnevezni, egy Sir Winston Churchill nevű cicát, aki persze lány volt, és magázni kellett, teljes névvel: „Sir Winston Churchill, kérem, ne bolyhozza ki a szőnyeget.”
– A humor és a rím; a nyelvben lévő szellemesség, zeneiség és a látványvilág, amely szerves egységben van a szöveggel – mennyire fontos a gyerekeknek?
– Ez a legfontosabb: a zene és a rím, ebben lehet megérezni a nyelv varázsát, mágiáját, és erre a gyerekek még fogékonyabbak, szerencsére.
– Idézek: „Van egy kutyánk, doberman.” Van egy kutyátok doberman – tényleg?
– Sajnos nincs kutyánk. Valahogy ez nekem is afféle pótlék, hogy ha már igazai kutyánk nincs, legyenek velünk negyvenketten – az már egy egész komoly falka, nem?
(Szepesi Dóra)
