Beszélgetés Szécsi Noémivel
Az írók közül sokan akkor kezdenek el gyerekkönyvet írni, amikor gyerekük születik, ifjúság regényt meg akkor, amikor a gyerekük nagyobbacska lesz. Nálad ez hogy volt? Mennyiben befolyásolt a témaválasztásban az aktuális élethelyzeted, élményeid?
Már akkor írtam a lányomról, mikor még csak várandós voltam vele, sőt kisbabakoráról is született mű, ezek után viszont megelégeltem a témát, és belevágtam a kommunizmus magyarországi történetét feldolgozó Kommunista Monte Cristóba.
Igazából Balázs Eszter Anna, a Libri főszerkesztője vetette fel egy beszélgetés során, hogy jól állna nekem az ifjúsági regény műfaja, és ez szöget ütött a fejembe, mivel Szathmáry István illusztrátor is többször kapacitált közös munkára. Ráadásul az utóbbi időben nagyon elgondolkodtatott a magyar oktatási rendszer sajátos jellege, mert alkalmam nyílt megismerni másfajta iskolarendszereket is, amelyeket hatékonyabbnak láttam.
Nekem amúgy is szokásom két regény közé egy könnyedebb művet beiktatni, ez volt a Finnugor vámpír és a Kommunista Monte Cristo között A baba memoárja, a Kommunista Monte Cristo és a Nyughatatlanok között az Utolsó kentaur. Most pedig azért írtam meg a komor Nyughatatlanokat követően ezt a könyvet, hogy ne csavarodjak bele teljesen a 19. századba.
A lányodat mennyire vontad be az írás folyamatába?
Szerencsém van vele, hiszen nagyon éles szemmel figyeli a körülötte lévő világot, és szívesen mesél arról, amit tapasztal. Nagyrészt az ő élményanyagára alapoztam például az iskola ábrázolását. Sokat kérdezgettem az ilyen korú lányok és fiúk viszonyáról, vagy arról, egyes helyzetekben hogyan fogalmazna egy 9-12 év körüli gyerek. Bár egyelőre csak a kiskamaszkor hajnalát éljük, szóval még nem néz teljesen hülyének, azért anyaként így is meglehetősen nagy örömet jelent, hogy utólagosan is jóváhagyta az említett részletek hitelességét. A kész könyvet többször is újraolvasta, és szívesen idézget a párbeszédekből.
A befejezést illetően kisebb vita pattant ki kettőnk között, mivel szerette volna érvényesíteni az elképzeléseit, de akkor én már védtem az autoritásomat. Elmondtam neki, hogy itt most én döntöm el a befejezést, de ő is írhat kedve szerint egy olyan történetet, ahol a neki tetsző vég következik be.
Milyen előképeid voltak?
Előtanulmányként elolvastam Neil Gaiman Coraline c. könyvét, ami tetszett is, de úgy éreztem, én más, kevésbé misztikus úton szeretnék elindulni. A szocializmusban éltem a gyerekkoromat, amikor a gyerekirodalmat is áthatotta a társadalom ábrázolásának igénye – pontosan ezért járatta le magát a társadalmi regény műfaja a rendszerváltozás után alkotók számára. Az olvasókban mégis érzem a növekvő éhséget a minket körülvevő mikrovilág irodalmi ábrázolására. Én magam is kísérleteztem a műfajjal az Utolsó kentaurnál, amelyet társadalmi regény és lektűr házasításaként határoztam meg, de a kritikusok a meghatározás ellenére magas irodalmi karakterjellegeket kértek rajta számon, és igen rosszul fogadták. A Mandragóránál egy másik olvasmányos műfajba, a meseregénybe oltottam a társadalmi regény egyes elemeit. Nem olyan mágikus, mint a Harry Potter és klónjai, de reményeim szerint a régi pöttyös könyveknél varázslatosabb, és szókimondóbb is.
Az ifjúsági irodalomban reneszánszukat élik a mindenféle szörnyek, vámpírok és hasonló szerzetek. Szerinted mi lehet ennek az oka?
Fontos kérdést válaszolnék meg, ha tudnám ennek az okát. Csak feltevéseim vannak. A világ úgy a hatvanas évek óta ifjúságkultuszban él, amelyhez később gyerekkultusz is társult. Ezért az egészet átszínezi valami nem tompított, inkább androgün jellegű szexualitás. Mostanra a mainstream kultúra túlnyomó részét az ifjúsági tömegkultúra alkotja. Ezzel párhuzamosan a kultúra uralkodó jellegében vizuálissá vált.
Egy mágikusan infantilis, androgün és vizuális világban mindenesetre legjobban a szörnyek, vámpírok és hasonló szerzetek teljesítenek, nekik áll jól ez a kor.
Az Esendő szörnyeink bevezetőjében Bényei Tamás valami olyasmit ír, hogy a szörnyek, mint a határsértés metaforái, mindig valahol az emberi megismerés határterületein helyezkednek el. Ezért kerülnek mind távolabbra tőlünk: idegen bolygókra, például. De mintha egy ellentétes tendencia is megfigyelhető volna: a szörny itt van bennünk, az emberi pszichében, lásd Hannibal Lectert és társait. Nálad is inkább ez utóbbiról van szó. Mit testesítenek meg a te boszorkányaid, vámpírjaid, szörnyeid?
Általánosságban engem a minden emberben élő szörny érdekel. Vannak olyanok, akik az esendőséget látják embertársaikban, én nem, inkább a rejtőzködő vadállatot, mint a Goya-képen, ahol az értelem álma szörnyeket szül.
A regényben viszont arról van szó, hogy a varázsvilág a hétköznapok részévé válik. Nem akartam a minél misztikusabb/félelmetesebb/eredetibb meselény teremtésének versenyébe beállni, ezek a boszorkányok, lidércek, manók azért így jelennek meg, mert a gyerekkor felől érkező, meséken szocializált kislányoknak általuk sokkal könnyebb megérteni egyes eseményeket, mintha a maguk lemeztelenített valóságában találkoznának velük.
A másik, a szörnyektől nem függetleníthető téma ebben a könyvben a hagyományos család széthullása. Elvált szülők, alkoholista szülők gyerekei veszik körül a főszereplőt, Idát, amit ő egyfajta fenyegetettségként él meg, és – a pszichologizáló olvasat szerint – ezért „lát rémeket.” Célod volt-e egyfajta ilyen terápiás olvasatot sugallani, és ha igen, hogyan segíthet a könyved a családi krízishelyzetekben lévő gyerekeknek?
A könyvbemutatón beszélgettem egy hölggyel, aki nevelési tanácsadóban, gyerekekkel dolgozik, és azt mondta, szívesen használná a szöveget terápiás céllal is, mindenesetre „szakmai szemmel” akarta olvasni a szöveget. Kíváncsian várom a visszajelzését.
Szándékoltan úgy fejeztem be a történetet, hogy ne legyen benne túl erős a deus ex machina elem. Éppen azért, hogy azt a hatást domborítsam ki: az életünk kívülről nézve nagy változások idején is változatlan marad. Ida életéből időlegesen eltűnik a lidérc, az apukája is hazajön karácsonyra, de az igazi változás, hogy szembenézett a félelmeivel, kifelé tart a gyerekkorból és lassan olyan dolgokat is képes lesz feldolgozni, amelyeket korábban teljesen elfogadhatatlannak tartott.
Mit gondolsz Szathmáry István illusztrációiról? Ilyen világot képzeltél el Idáéknak, amikor írtál?
Eleve azért szerettem volna vele dolgozni, mert tudtam, hogy a rajzaiban megvan az a kis nyerseség, irónia és humor, amit a történethez elképzelek. Ehhez a történethez nem illettek volna a tündérszép pasztellrajzok, mert szatirikus emberfigurák, csúnyácska szörnyek, kopott szőrű állatok, romos épületek és sápadt, kócos gyerekek szerepelnek benne. Úgy érzem, az illusztrált világban István nagyszerűen keresztezte a gótikus, realista és karikaturisztikus hatásokat.
Együtt dolgoztatok az illusztrátorral egy-egy figurán, vagy mindent ráhagytál?
István kezdettől fogva olvasta a szöveget, és már akkor elkezdett rajzolni, amikor még csak 10-20 oldal volt kész. A leghamarabb a szörnyekkel és Dalma néni figurájával készült el, és a legtöbbet a kislányok megrajzolásával kísérletezett.
Emlékeim szerint csupán Ida legelső verzióját vétóztam meg, de utána nem szóltam bele a figurák alakításába. Ebben a tekintetben inkább Gerhes Gábor, az Európa Könyvkiadó művészeti vezetője tett észrevételeket. Például a borítónál azt vetette fel, hogy a Led Zeppelin Physical Graffiti c. lemezborítója legyen az inspiráció, és szerintem István remek, ötletes borítórajzot készített a kép ihletésére.
Tervezel folytatást akár a könyvnek, akár ifjúsági regényírói pályafutásodnak?
Amint az munkásságomból is látszik, mindig új irányba indulok el, és mindeddig nem írtam egymáshoz hasonló műveket. Viszont úgy érzem, hogy ez a történet nem fejeződött be, egyelőre csak az villant fel, hogy mennyire ellenségesen reagál a megromlott házasságból kitekintő szülő viselkedésére egy kiskamasz gyerek. További kihívás azonban, hogy mi történik, ha a házasság felbomlik, ráadásul éppen a kamaszkor kezdetével egy időben, és a szülők új partnert választanak, aki ezúttal már nem „lidérc”. Ha megtehetem, szeretném továbbgondolni a történetet ezen a vonalon.
Mindenesetre Berta a lelkemre kötötte, hogy bármi történjen is a folytatásban, állat ne pusztuljon el. Egészen pontosan azt mondta: „Sanyika nem halhat meg!”.
Most min dolgozol?
Általában hajszálpontos vízióim támadnak a főszereplőről, egyszer csak arra ébredek, hogy egy meseírónak készülő vámpírsarjról, egy vegetáriánus hentesről vagy egy asztaltáncoltató skót nevelőnőről akarok írni. Ezúttal is így történt, egy szép napon bevillant, hogy siket narrátorral kell megírnom egy fejlődésregényt – ami az egyik kedvenc műfajom.
Az utóbbi két évben beleástam magam a siketek irodalmi megjelenítéseibe, valamint a siketoktatás történetébe. Engem nagyon izgat és inspirál a téma, és sokat dolgozom azon, hogy a regény az olvasói számára is megadja majd azt az izgalmat, amit nekem. Kivéve azokat a napokat, heteket, amikor minden irodalmi tevékenységtől elmegy a kedvem, mert ez is gyakran megesik velem.
(Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7. , P. Szathmáry István rajzaival, Budapest, Európa Kiadó, 2012, 292 old. , 2900 Ft)
(Elekes Dóra)
