Megkérdeztük Benedek Szabolcsot
Legutóbbi regényed, a török időkben játszódó Aranyalma (Athenaeum Kiadó, 2024) sokáig töredékes, befejezetlen kéziratként lapult a gépeden. Termékeny író vagy, kis túlzással évente adsz ki új könyvet, regényeid közül nem egy történelmi témájú: hogyhogy ennyire elhúzódott a török kori Buda-regény megjelenése?
Igazából én se értem. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy öt évvel ezelőtt, a szilágybagosi Látó-táborban, miccsvacsora közben meséltem neked erről a regényről, és akkor egy változata már készen vagy nagyban készen volt, olyannyira, hogy sikerült föllelkesítenem téged, és kértél is egy részt belőle a Bárka számára. Egy másik részlet pedig egy antológiában jelent meg, ugyancsak évekkel ezelőtt. Nem nagyon szoktam kéziratok fölött üldögélni, de ez most úgy alakult, hogy valóban elhúzódott, talán azért, mert sokáig befejezetlennek éreztem, félretettem, és közben mindig jött valami más, amin elkezdtem dolgozni. Aztán amikor legutóbb végigmentem a szövegen, csodálkoztam és nem tudtam, miért éreztem korábban úgy, hogy nincs kész. Se többet hozzátenni, se elvenni nem tudtam belőle. Lehet, hogy a hosszú elfekvés jót tett neki, ráhúzott némi patinát. De hát a kéziratoknak olykor legalább annyira misztikus és rejtélyes sorsuk van, mint egyes regényszereplőknek, akár az Aranyalmában is.
Az Aranyalma története két, utóbb összeérő szál mentén halad: egy török fiú és egy cigány lány életét, sorsát követhetjük nyomon. Hogyan találtál rájuk, s mennyire természetesen adódott e két különleges képességekkel rendelkező karakter meseszerűen izgalmas sztorijából (a lánynak boszorkányos gyógyítóereje van, a fiúban költői tehetség lakozik) a vérszívók, démonok háborús világának megjelenítése?
Régóta foglalkoztat a török kor, világéletemben vissza-visszatérően elég sokat olvastam róla, és az olykor rajongásba csapó érdeklődésemet – már, ha lehet ilyet mondani, elvégre mégis csak a magyar történelem egy tragikus periódusáról beszélünk – egészen az Egri csillagokig vissza tudom vezetni. Szóval elég régóta benne volt a levegőben, hogy egyszer megírom, hogyan képzelem el a régi török világot, és hát amennyire tőlem tellett, igyekeztem minél hitelesebbre képzelni. Ehhez viszont kellett egy sztori, és ugyebár örök axióma, hogy a legjobb sztorik a szerelemről és a halálról szólnak. Egyébként, amikor elkezdtem írni a könyvet, pont a kiváló Elif Shafak Az építészinas című regényét olvastam, úgyhogy biztosan az is hatott rám, és részben inspirált arra, hogy ezt a világot török szempontból közelítsem meg, fűszerként meg, azt hiszem, egy kicsit kevertem bele Márquez és Rushdie úgynevezett mágikus realizmusából is. Az oszmán kori Magyarországon ugyanakkor minden keleti pompa mellett elég puskaporos volt a levegő, a démonok ily módon bekívánkoztak a sztoriba. Az pedig szándékos volt, hogy az Aranyalma nem egy bizonyos esemény idején játszódik, hanem belesűrítettem a 150 éves hódoltság számos történését, hogy minél átfogóbb legyen a tabló.
A regény tizenöt fejezetből áll, mindnek a címe valamilyen teret jelöl (pl. A Zöldoszlopos fürdő, A Kakas kapu, A Várbarlang). Mi volt ezzel az orientálással a szándékod, miért ennyire fontosak ebben a történetben a helyszínek?
A munkahelyem Budán van, a Víziváros közelében, így elég sok időt töltök a hajdani török építészeti emlékek közelében, meg amúgy is érdekelt, milyen lehetett az oszmán kori Buda ízig-vérig keleti metropoliszként, amikor mindenféle náció élt benne, és magyar szót elvétve lehetett hallani. Nem beszélve arról, hogy annak idején a törököknél egész mitológia épült a mesebeli város, Kizil Elma köré, ami engem is lebilincselt, a hajdani legendás harcos, Gürz Eljász alakjával és a boszorkányok lakta Gellért-heggyel egyetemben. Az meg valahogy menetközben úgy alakult, hogy az egyes fejezetek egy-egy konkrét helyszín környékére épültek, ez már az a rész volt a folyamatban, amelyről azt mondják, hogy a regény írja magát.
Az Aranyalma egyik erénye a belefeledkezés, a benne-lét lehetősége: szemléletesek és érzékletesek a leírások, együtt mozgunk a szereplőkkel a korabeli Budán, sőt egy rövid időre Pesten is. Hogyan készültél erre a regényre, milyen forrásokat használtál a környezet hiteles ábrázolásához?
Egyrészt a helyszínek bejárásával, valamint korabeli útleírások böngészésével, lásd Evlija Cselebit, vagy Bornemisza Pétert, aki nyomán ma is sokan sóhajtozunk, hogy mikor leszön jó Budában lakásunk. Na és persze bőséggel ott van a könyvespolcomon évtizedek óta a török kort taglaló szakirodalom, így aztán könyvtáraznom se kellett nagyon, kéznél volt sok minden. Azt hiszem, akkor fogant meg először bennem, hogy regényt írok az oszmán Budáról, amikor megvásároltam egy antikváriumban Fekete Lajos és Nagy Lajos Budapest története a török korban című munkáját, amely a Budapest története című vaskos monográfia különlenyomataként jelent meg Buda fölszabadításának 300. évfordulójára. A vásárlás körülbelül 20 éve történt, és ez volt az elsődleges forrásom a korabeli Buda és Pest föltérképezéséhez, lényegében utcáról utcára bemutatja azokat a helyszíneket, ahol az én szereplőim is megfordulnak.
Az utolsó oldalakon azt éreztem, hogy nem fogod elvarrni a szálakat, a szöveg vége csak befejezés lesz, és nem lezárás. A záróképhez érve meg azt, hogy valamikor találkozunk még Linával és Sábánnal, mert a történtek alapján nekik is találkozniuk kell egymással. Bátran döfj tőrt olvasóid szívébe: ezzel vége? Hadd lélegezzünk fel: gondolkodsz a folytatáson?
Mint beszéltünk róla, ez a regény régebbre nyúlik vissza a keletkezését tekintve, úgyhogy most leginkább annak örülök, hogy hosszas hányódás után – aminek én vagyok az első számú felelőse – végre megjelent, és van érdeklődés iránta Törökországból is. Úgyhogy a folytatás egy másik történet, mindenféle értelemben, de hát semmi nem elképzelhetetlen. A két főszereplő és a társai akár bebarangolhatnák az egész hódoltsági területet. Ehhez mit szólnál?
---
Benedek Szabolcs említett, a Bárkában közölt regényrészlete ezen a linken olvasható:
http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/17-pr/7282-benedek-szabolcs--az-arany-alma-heja
(Kérdezett: Kiss László)
