Megkérdeztük Kolozsi Orsolyát
A szöveg árnyéka címmel 2011-ben jelent meg egy kritikagyűjteményed, s azóta is rendületlenül írod kritikáidat. Mi az, ami újabb és újabb kritikák megírására késztet, ilyen kritikusokra (is) ínséges időkben?
Egyrészt megszállott olvasó vagyok, és az olvasmányélményeimet szívesen foglalom össze, osztom meg másokkal. Másrészt középiskolai tanárként sajnos kevesebb módom van kortárs irodalommal foglalkozni, mint szeretném, így azt kiegészítendő, másfajta szellemi kihívásként is nagyon fontos szerepet tölt be a kritikaírás az életemben. Harmadrészt szeretek írni, szeretem írás közben is végiggondolni azt, mi fogott meg egy szövegben, mit érzek benne erősnek, milyen hagyományokhoz tudom kötni, hogyan hatott rám. Miért szerettem vagy éppen nem szerettem olvasni. Tulajdonképpen azt is lehetne mondani, hogy szórakozás és kikapcsolódás számomra, soha nem éreztem még erőfeszítésnek, szerencsére viszonylag könnyen és gyorsan írok, így egyfajta hobbinak is tekinthető ez esetemben.
Van-e kritikaeszményed, mire törekszel, amikor a véleményedet megfogalmazod egy-egy műről?
A legfontosabb, amire törekszem, az az érthetőség, közérthetőség. Igyekszem a bemutatott mű fontosabb, lényegesebb jegyeit felvázolni, átláthatóan, világosan bemutatni az adott kötetet. Nem azt szeretném megmutatni, mennyire értek az irodalomhoz, sokkal inkább kedvcsinálóként tekintek a kritikáimra, melyek (esetleg) felkelthetik az olvasók érdeklődését a szövegek iránt. Ha van tudatos célkitűzésem, akkor az talán az, hogy ne csak a szakmának írjam ezeket a kritikákat, hanem a szélesebb közönségnek is tudjak tájékozódási pontot nyújtani. Kicsit kívülálló vagyok az irodalmi életben, és tudatosan próbálom az irodalmat több fórumon is (iskolai szinten, kritikusként, barátként, stb.) közelebb vinni a szakmán kívülieknek. Ezért a túlzottan irodalmi beszédmódot is kerülöm, és igyekszem az átlagnál populárisabb szövegeket létrehozni, természetesen úgy, hogy a minőség lehetőleg megmaradjon.
Éppen tíz éve publikálsz a Bárkában, tavaly Darvasi László, Szaniszló Judit és Tóth Krisztina kötetéről írtál. Ki tudnál-e emelni az elmúlt évtizedben nálunk megjelent írásaid közül olyat, amely különösen kedves, emlékezetes számodra? És a tavalyiak közül, melyikre hívnád föl leginkább a figyelmet?
Nagy szeretettel emlékszem vissza Békés Pál két kötetére (Semmi baj, Csikágó) írott kritikámra, nagyon szívesen foglalkoztam a könyveivel, kicsit (számomra nem érthető okból) perifériára szorult szerzőnek éreztem Békést, és érzem azóta is. A tavalyiak közül Szaniszló Judit Beenged című kötetét emelném ki, melyet egy rendkívül fontos és régóta várt könyvnek gondolok. A szerző közel másfél évtizede vezet blogot, melyet majdnem az indulása óta követek, és érthetetlen volt számomra, hogyan lehetséges, hogy eddig nem jelent meg kötete. Most ez végre megtörtént és erős kötetnek gondolom, egy új hangnak, elsősorban a nyelvhez való viszonya miatt. A „magas” irodalom és a populáris kultúra elemeinek ötvözése, a pátosz és a vulgaritás párosítása egy nagyon különleges, erőteljes hangot eredményez. Noha a rövid írások némelyikében vannak problémák a szerkesztéssel, ezt bőven kárpótolja az a kísérletező, de egyben rendkívül személyes hang, mely az írások sajátja.
(Kérdezett: Elek Tibor)
