Megkérdeztük Zoltán Gábort
Új regénye, az Orgia a budapesti nyilasterror időszakát eleveníti meg, mégpedig a városmajori eseményekre fókuszálva. Ahogy a fülszövegből s más nyilatkozataiból kiderül, ott nevelkedett, s gyermekként, majd később is az áldozatok, illetve azok lábnyomában járt, akik a szörnyűségeket elkövették. Miért most tudott ez a regény megszületni?
Én is úgy voltam az 1944-45-ös történetekkel, konkrétan a nácik által elkövetett gyilkosságokról szólókkal, mint a legtöbben: ha csak lehetett, kerültem őket. Nem is volt nehéz elkerülni az ilyesmit, az elhallgatás szinte általános volt. Leszámítva a kötelességszerű megemlékezéseket. Habár ilyen emlékezések konkrétan mifelénk nem is igen voltak. Aztán az utóbbi húsz-huszonöt évben omlani kezdtek a hallgatás falai. Kezdtek beszélni a túlélő áldozatok, mert akadtak, akik fontosnak érezték, hogy megszólaltassák őket. Ennél sokkalta feltűnőbb egy párhuzamosan zajló folyamat. Felbátorodtak a régi és az új nácik. Elővették a régi jelképeiket, hangoztatták a régi jelszavaikat, és mert látták, hogy semmi bántódásuk nem esik, kivitték a közterekre a gyilkosok zászlóját, és lengetni kezdték. Közben ugyanúgy, mint nyolcvan éve, most is vetődnek fel bonyolult társadalmi kérdések, és sokan fogadják lelkesen az egyszerű válaszokat. A fasizmus ebben mindig is jó volt, és ezért van, hogy ma nem történelem, hanem közvetlen, mindennapi tapasztalat a jelenléte. Hát jó, mondtam. Akkor menjünk közel, nézzük meg, milyen. Hogyan működik? Mitől működik? Mondjuk, mint a pestis, amikor nem kémcsőben tengődik, hanem patkányban szaporodik és emberben. Nem messzi, valószerűtlen vidéken, hanem ott, ahol élek.
Komoly könyvtári és levéltári kutatómunkát végzett éveken keresztül. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy szükség van erre a regény megalapozásához? Hogyan kapcsolódik egymáshoz a tényszerű valóság és a múlt fiktív ábrázolása?
Amikor nekiláttam, azt hittem, az eseményeket rég feldolgozták, és nekem nincs más dolgom, mint leemelni a megfelelő könyveket a megfelelő polcokról, olvasni, gondolkozni, aztán már írhatom is a magam történetét. Elég hamar kiderült, hogy szinte semmi nincs rögzítve, feldolgozva. Ezért bonyolódtam bele a kutatásba. Ide tartozik, hogy a legutóbbi időben már mások is, történészek, komoly kutatócsoportok is elkezdtek dolgozni ezeken a témákon, ami jelzi, hogy mostanra vált nyilvánvalóvá: egy fontos munka korábban elvégzetlen maradt.
Az Orgia regény, fikció. Rengeteg részlete pontosan tükrözi a valóságot – mármint ami egyáltalán fellelhető és tükrözhető belőle –, de sok hiányzó részletet ki kellett pótolnom. Ezek a pótlások kellettek hozzá, hogy ne töredékek halmaza kerüljön az olvasó elé. Hogy milyen részletekkel tapasztottam be a történet hiátusait, az természetesen az én tapasztalataimból, gondolkodásomból, érzéseimből és írói vonzalmaimból következik. Egyébként menet közben ismertem fel, mennyire rokon szakma a bíróé és az íróé. Nem egy esetben előfordult, hogy a bíró döntötte el, korábban kinek a feljelentése nyomán vittek el és gyilkoltak meg egy embert vagy egy egész családot, ugyanis hárman-négyen ugyanúgy megtehették. Akit a bíró a maga tapasztalataiból, gondolkodásából, érzéseiből következően felelőssé tett, azt elítélte, a többi lehetséges elkövetőt felmentette.
Renner áll a középpontban, aki keresztény emberként kerül a nyilasok házába. Rövid fogság után azonban alkalmazni kezdik, előbb sofőrként, majd fegyverrel is ellátják, de a kegyetlenségektől igyekszik távol tartani magát. Nem lehet irányítója sorsának, csupán sodródik, fel sem fogja, mi történik vele, nem akar mást, csak túlélni. Öccse azonban, aki katonaszökevény, pillanatok alatt meggyőződéses nyilaskeresztessé válik. Hogyan talált az ő figurájukra, és miért tette főszereplővé a vasgyárost?
A vasgyáros talált rám. Ha ő nincs, ha a sorsa nem zaklat fel, nem írom meg az Orgiát. Akkor maradtam volna az eredetileg tervezett esszéregénynél, a Véresmajornál. Rá pedig negyvennégyben a nyilasok találtak, és halálosan irritálta őket. Egy szabad, független ember. A puszta léte zaklatás. Sikeres vállalkozó és sikeres férfi, a szónak abban az értelmében, hogy szeretik a nők. És nincs benne félelem. Önzetlen, segítőkész. A puszta tény, hogy lehetséges ilyennek lenni, kiemeli saját létezésük siralmasságát. Ezt nem hagyhatják. Sérelmük orvosolására nem volna elég, ha egyszerűen – na jó, némi kínzás után, szóval azért mégse egész egyszerűen, de mondjuk egy napon belül – kinyírják. Ennek az embernek a lelkét, a létezésmódját kell kikezdeni!
Ugyancsak sokat foglalkozik Kun András alakjával. Engem megdöbbentett az a prédikáció, melyet a helyi plébános miséje után, az ő jelenlétében adott elő a templomban. Hogyan történhetett ez? Az egyház miképpen tekintett a páter tevékenységére?
A prédikáció az 1944. október 22-én, vasárnap délben elhangzott szentbeszéd valószínűleg hiteles leirata. Ami Kun Andrásnak az egyházon belüli mozgását illeti, arról nem lenne helyes röviden, vázlatosan beszélnem. Csonka Laura egy szakdolgozatban precízen végigkövette ennek az útnak a stációit. Gyakran, szinte naponta változik a helyzet, amit tovább bonyolít, hogy ki, mikor, mit tudhat. Fontos szereplők egymástól nagy távolságban tartózkodnak: a páter rendfőnöke Pécsen, a magyar katolikus egyház vezetője Esztergomban székel. Konkrétan akkor és ott azért prédikálhat Kun páter, mert a városmajori templom plébánosa szimpatizál a nyilasokkal, örül neki, hogy Horthyt egy héttel korábban félreállították, hogy megakadályozták a kiugrást, és lelkesedik a végsőkig folytatódó harcért. Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a páter, amikor saját személyét előtérbe állítva a terveit ismerteti, nem tömeges kivégzésekről, kínzásokról és erőszaktételekről beszél, hanem arról, hogy rögvest indul a frontra, harcolni a barbár hordák ellen. Létében fenyegetetett keresztény nemzetéről beszél, és nem égbe csapó kéjvágyáról. Mint tudjuk, a frontra sohasem érkezett meg. Terjedelmes fegyverét nem a ruszkikra irányozta.
Gyakran él a nézőpontok váltásával, a mindentudó, személytelennek tűnő narrátor mellett időnként többes szám első személyű megszólalás kap hangsúlyt.
A korábban már említett főszereplő, a vasgyáros, egy egyén, és néhányan mások is azok. De a legtöbb szereplő feloldódik egy nagy közös énben. Ott, ahol nincs többé „én”, csak „mi”. Ez kiteljesedés, visszatalálás a közösségi léthez, maga a boldogság. Az öntudatra ébredt közösség szólal meg olyankor.
Nemrégiben Závada Pállal beszélgettem Egy piaci nap című regénye kapcsán, s tőle is megkérdeztem, hogyan tudta írás közben elviselni azokat a borzalmakat, az embertelenség, a brutalitás érthetetlen fokát, amely a könyvben megjelenik. Ön hogyan szembesült mindezzel?
Az írás nem fáj. Hiszen végül is szabad vagyok, ha akarnám, abba is hagyhatnám. Az élmények beszerzése, az igen, az tényleg megviselt. A régi szövegekből kicsapó gátlástalan kegyetlenség. Természetesen behatoltak a rémképek az álmaimba is, illetve nappal sem szabadulhattam tőlük. Ha az ember ezt megismeri, már tudja, hogy nincsenek határok. Minden lehetséges.
Azzal, hogy ez a kegyetlen szembenézés megtörtént, a regény végére pontot tett, ki tud lépni ebből a világból, vagy van még vele dolga?
Nem tudok, és egyelőre nem is akarok kilépni.
Íróként várhatóan merre visz tovább az útja?
Ha tudom, folytatom. Hiszen keskeny metszet, amit ez a könyv megmutat, nagyon lehatárolt nemcsak térben és időben, hanem abban a tekintetben is, hogy milyen felbontású képet ad. Bele lehet menni a részletekbe még jobban, és adható szélesebb, nagyobb távlatot átfogó kép.
Kérdezett: Ménesi Gábor
