Megkérdeztük Hartay Csabát
Az idei könyvhétre jelent meg a Kalligram Kiadónál Fényképavar című köteted. Az egységes hangú, nagyon zárt világot mutató versekről egy levélben azt írtad, hogy „ez most megint más lett, mint a nyuszi vagy a régészek” (Nyúlzug, Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2008; A jövő régészei, Palimpszeszt, Prae.hu, 2012), illetve hogy: „változom”. Hogyan írnád le a változást, miben más a Fényképavar, mint az előző versesköteteid?
Egy olyan versevolúciónak voltam szemtanúja a saját költészetemet illetően, amely egyáltalán nem mesterkélten irányított alkotási módszer, vagyis mindvégig az intuitív szövegformálás volt a fő mérték. Az elmúlt időszakban velem megtörtént dolgok – egy apa és két nagymama elvesztése – ilyen kopogós, szikár és pontosságra törekvő versnyelvet generáltak. Írás közben is egyfajta belső cenzúra munkált bennem. Nem engedtem kirohanni a versmondataimat, tartottam a gyeplőt. Az utómunkálatoknál pedig még jobban leszűkítettem ezeket a határokat.
Ez a változás a kötetszerkezet kialakításakor is megmutatkozott? Milyen szempontok szerint válogattad a verseket, törekedtél valamilyen narratíva megteremtésére?
Akik ismerik az eddig megjelent versesköteteimet, azok tudják, hogy minden könyvemben volt néhány olyan vers, ami a lazább, humorosabb énemet mutatta meg. Most ezeket a helyzetdalokat, gegeket és bökverseket már meg sem írtam, így ki sem kellett gyomlálni A jövő régészei óta keletkezett anyagból, vagyis elmondhatom, hogy most vettem a legkomolyabban a versírást. Nem volt kedvem lírában komolytalankodni. Arra ott a blogom, a Viharsarki Kattintós.
Volt már Nyúlzug-zöld borítód, szarvasi költővel a tájban, A jövő régészei fedőlapján széthányt alkatrészek tűnnek szembe – ezúttal a külcsínt illetően is sötétre állítottad a képet: a Fényképavar borítóján Böcklin A holtak szigete című festménye látható.
Arnold Böcklin, Giorgio de Chirico. A két kedvenc festőm. Ráadásul Chirico előfutárának tekintette Böcklint, akárcsak Dalí. De Chirico egyik képére írtam is verset A jövő régészei kötetben, Egy utca melankóliája címmel. Nem vagyok művészettörténész, hobbi szinten érdekel a festészet. De szoros kapcsolatot éreztem Böcklin képe és a gyászverseim között. A folytatás lehetőségének kérdése foglalkoztat. Hogy vissza lehet-e térnünk ebbe a közegbe, miliőbe, van-e lehetőségünk egy újrakezdésre. Nem feltétlenül a lélekvándorlás témáját feszegetem a versekben, én Hartay Csabaként szeretnék egyszer visszatérni. Akár a múltba is. Böcklin képében pedig ott a lehetőség. Egy zárt szigetre érkezik a kiválasztott, és a fák szőtte sűrű sötétség egy másféle újrakezdés reményét adja. Félelmetes az ismeretlen, de mindannyian vágyunk arra, hogy megnézhessük, akár csak egy pillanatra is, hogy mi van „ott”. Elérkezik majd a pillanat, és nem is mondom, hogy sajnos, mert mi van, ha ennek a világegyetemnek az inverze vár ránk. Ami akár lehet pozitív is. Élet a víztükör alatt. Vagy a megfestett fák között. Mint egy régi Van benne valami adásban: én azért megnézném, mi van a függöny mögött.
Ha már a korábbi szövegeidből ismerős környezet szóba került: Szarvas, Nyúlzug, a holtág földereng a kötetben, de messze nem olyan világosak a koordináták, mint más verseidben. Mit jelent ma számodra ez a verstér?
Kapaszkodók ezek. Kijelölések és kiszögellések. Saját toposzok. A halak, a meder, az iszap, a nádasok. Városi verset például nem tudnék írni. Régebben írtam, amikor Budán éltem. De tizenöt éve már Szarvason „nyomom”. Nem tudom, ki tudnék-e lépni ebből a verstérből. De egyelőre még azt sem tudom, ki kell-e lépnem. Nekem jó itt. A látomásaimban is szeretek bolyongani, nem csak a való Nyúlzugban. De a kettő szorosan kapcsolódik, sokszoros átfedések vannak. Azt viszont én is látom, hogy a konkretizáltság kezd elmosódni, de ezáltal nagyobb teret kap a lírai behelyettesítés.
„Egy múlt van.” – írod az egyik versben (Az induljon útnak), majd „[a]z emlékezés fogaskerekei” lépnek működésbe az Időgarázsban. A Fényképavar az idő és az emlékezés kötete is. Régóta vizsgálod ezeket: mire jutottál ezúttal?
Valamelyik hajnalban, félálomban az jutott eszembe, hogy nincs is idő, mi haladunk csak egy zselészerű masszában. Mi találtuk ki az időt, és nem tudunk róla „leszakadni”. Böcklin szigetén mindez már nem lesz kérdés.
(Kiss László)
