Megkérdeztük Danyi Zoltánt
„Halottakat és gyilkosokat hordozunk magunkban”
Nemrég jutalmaztak a Mészöly-díjjal. Mesélj, kérlek, általában a díjakhoz való viszonyodról.
Miközben A dögeltakarítót írtam, néha úgy éreztem, hogy nehezebb megírni ezt a regényt, mint amilyen nehéz volt átélni azokat az éveket, amelyekről szól. Mégis, nem tudok elképzelni semmilyen díjat, ami többet adhatna annál, mint amit ettől a könyvtől kaptam. Egyrészt magától az írástól, másrészt viszont attól a munkától, amit a könyv végzett el rajtam, mert miközben írtam, nemcsak én dolgoztam a könyvön, hanem a könyv is dolgozott a szerzőjén. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy sikerült megértenem valamit abból, ami történt: hogy gyilkosokat és halottakat hordozok magamban, és hogy halottakat és gyilkosokat hordozunk magunkban mindannyian, akik itt élünk.
Már régóta több kiadónál is megjelennek a munkáid: hogyan vezetett az út a Magvetőhöz?
Hat évig készült ez a könyv, és mire az utolsó pontig értem, nekem bőven elég volt, hogy meg tudtam írni ezt a regényt, és akkor már nem nagyon érdekelt, hogy megjelenik-e valahol, és ha igen, akkor hol, melyik kiadónál. Éreztem, hogy sikerült valamit megoldanom, nemcsak irodalmi értelemben, hanem a sorsunk összefüggéseiben is, és ennél többre egy író nem nagyon vágyhat.
Néhány éve jelent meg a Symposion Trauma/Nosztalgia száma, és egyébként is a 2010-es évektől kezdte el igazán foglalkoztatni a vajdasági magyar irodalmat a ’90-es évek balkáni vérzivatara. Te mit gondolsz, most jött el az ideje, hogy kellő rátekintésünk legyen ezekre az eseményekre, és elkezdjük őket feldolgozni – minden értelemben? Valahol a te könyved is - bár szerintem sokkal több ennél – tekinthető traumaregénynek: hogyan állsz hozzá a témához? Van direkt/indirekt személyes tapasztalatod is?
Naivitás lenne a részemről, ha azt gondolnám, hogy ezt a témát én választottam. Vannak könyvek, amelyeket nem a saját akaratunkból írunk, hanem inkább kényszerből születnek: amelyeket meg kell írnunk, mert különben elvesznénk. Ez, persze, nem feltétlenül azt jelenti, hogy ezek a könyvek a saját sebeinkről szólnak. Nem tudom, hogy mennyire lehet saját traumánk például egy tömegsír, amelyben számunkra ismeretlen emberek vannak egymásra dobálva. Ezek kollektív traumák inkább, és erre utaltam az előbb is, amikor azt mondtam, hogy halottakat és gyilkosokat hordozunk magunkban, és amíg nem tudjuk, hogy mit kezdjünk velük, addig nem tudjuk lezárni magunkban a háborút sem.
Hogyan jutottál el a téma feldolgozásáig? Pozitív értelemben vett csendes, nyugodt, lassú és sok helyen lírai volt a prózád is. A dögeltakarító viszont olyan, mint a címe is: mellbevágó, akciódús, lehengerlő, szintén a legpozitívabb értelemben. Olyan, mint egy Tarantinóba oltott Innáritu. Mesélnél erről a „váltásról”?
A címről mást szoktak mondani, tulajdonképpen már a regény megjelenése előtt figyelmeztettek, hogy egy ilyen címmel nehéz lesz eladni a könyvet. Mégse tudtam másikat választani helyette, ennek a regénynek ugyanis az első pillanattól kezdve ez volt a címe, és úgy éreztem, hogy nincs jogom ezt megváltoztatni, főleg nem a könnyebb eladhatóság érdekében. Ha emiatt kevesebben veszik meg, akkor annak én nem örülök, de így talán kevesebben csalódnak azok közül, akik mégis megveszik. Ami pedig a „váltást” illeti, ez lényeges kérdés, de már többször beszéltem róla, ezért most csak annyit mondok, hogy ez egy olyan könyv, amit meg kellett írnom. Húsz évig bennem volt, és nem tudtam tovább vinni magamban.
Jelenleg mi az, amin dolgozol?
Biztos vannak olyan írók, akik előre tudják, hogy mi lesz a témájuk, talán még azt is tudják, hogy pontosan hány oldalt fognak szentelni egy párbeszédnek vagy egy leírásnak. Nálam ezek a dolgok máshogy vannak. Néha felvillan egy lehetséges irány, de csak egy pillanatra, és azután megint sötét van.
(Szögi Csaba)
