Megkérdeztük
Szabó T. Annát és Lackfi Jánost
Rendhagyó könyv jelent meg a napokban: Verslavina – A nő meg a férfi címmel. Ez a negyven vers – hol önfeledt nevetés, hol könyörtelenül őszinte tükör – nemcsak negyveneseknek! A Verslavina kiindulása egy „hógolyó”: Szabó T. Anna A férfi, ha negyven című verse, amelyet Lackfi Jánosnak írt ajándékba és tett fel egy közösségi oldalra. Nem is meglepő, hogy erre érkezett válasz Lackfitól: A nőci, ha negyven című vers. Az egész ösztönös játéknak indult, majd lavinaként söpört végig a neten, és rántott magával ismert és kevésbé ismert alkotókat. A termésből végül könyv formában megszületett egy válogatás, melyben Szabó T. Annán és Lackfi Jánoson kívül a többi alkotó: Acsai Roland, Botos Máté, Demény Péter, Györe Gabriella, Hartay Csaba, Jónás Tamás, László Noémi, Lázár Júlia, Kiss Judit Ágnes, Kun Árpád,Mesterházi Mónika, Mészöly Ágnes, Molnár Krisztina Rita, Tóth Krisztina – nők és férfiak, férfiakról és nőkről írnak.
Magam is figyeltem a neten, hogy nap mint nap érkeznek az újabb versek; spontán indult, majd tovább fejlődött az ötlet. Hogyan alakult? Volt valami tudatosság a szerkesztésben?
Szabó T. Anna: Hirtelen ötlet volt, hogy a verset feltettem, nem volt semmi apropója, éppen akkor találtam meg a gépemen – de amikor János válaszolt rá, és utána hirtelen még két költő – ha jól emlékszem, Papp-Für János és Hartay Csaba reagáltak a leggyorsabban –, akkor már látszott, hogy ebből lesz valami. Önfeledt játék alakult ki igen hamar, nem hívtuk a csatlakozókat, hisz nem is volt idő rá, jöttek maguktól, mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója. A mi nemzedékünk már a neten éli a társaséletét, én legalábbis sajnos főleg csak irodalmi eseményeken és közös fellépéseken találkozom a barátaimmal; jólesett most kicsit egymásra figyelni megint, vitatkozni, játszani, szórakozni. Az is jó, hogy a nemek aránya is kiegyenlítődött, és bárki részt vehetett benne, tizennyolctól nyolcvanig, profitól amatőrig, sőt, még olyanok is csatlakoztak, akik csak akkor és ott írtak pár verset a hecc kedvéért. És közben persze véletlenül pont aktuális volt a téma, a közbeszéd tematizálta mind a női szerepek kérdését, mind pedig a negyven évet mint határvonalat – ezért is reagálhattak annyian már magára a témára is. Nem lehetett, és nem is akartuk kézben tartani vagy monopolizálni ezt a vers-dömpinget, nem is lehetett volna – bár az, hogy a kötet címlapján a mi nevünk szerepel először, mégiscsak azt jelenti, hogy vállaljuk a felelősséget, mint a lavina okozói. Az vesse ránk az első hógolyót, aki nem fél, hogy visszadobjuk.
Lackfi János: Ami elképesztő, sőt, költészettörténeti újdonság, hogy minimum hat-hétszázezer ember követte a versfolyamot, csak az én lavinát kirobbantó versemet háromszáz-harmincezren látták. Más profi vagy amatőr oldalakon is továbbgörgött a lavina. Annyi ember olvasott verset ezen az egy héten belül, amennyi korábban egyszerre bizonyosan sosem. Több tucat amatőr verselő küldte el nekem a művét, és a kommentek közt is akadt számtalan továbbköltött változat. Egy idő után, minthogy ezek a szövegek jobbára a negyvenes életkorfordulóról szóltak, megjelentek a reklamációk is, hogy vajon hol maradnak a harmincasok, a húszasok, hogy senki sem gondol az ötvenesekre, hatvanasokra, az afölöttiek, az meg már nekünk smafu? És rögtön felbukkantak a többi korosztály tapasztalatait összegző művek is. Demokratikus dolog volt ez nagyon, bárki a költeménye mögé biggyeszthette a #verslavina hashtaget, és máris a mieinkkel együtt visszakereshetővé váltak a szövegek. Mikor aztán a kötet szerkesztésére került a sor, tudtuk, hogy a megmaradt negyven vers rengeteg kimaradt kedvencet fog jelenteni sokaknak, éppen ezért hagytunk két üres oldalt a végén, oda bárki bejegyezheti, ami kimaradt. Próbáltunk nyitott könyvet csinálni egy végtelenbe nyitott kalandból.
Gondolom, egy ilyen „vershógolyó” más inspiráció, mint az egyéni ihlet. Mi a különbség az effajta versírás és a hagyományos között?
Szabó T. Anna: Minden vers egy lavinához csatlakozik tulajdonképpen, hiszen csak továbbgurítja a kapott nyelvi anyagot és továbbírja a hagyományt; tehát minden vers, legyen az bármilyen egyéni, igazából csak reakció egy másik versre, vagy egy műfajra, vagy egy formára; ilyen szempontból ez a lavina sem tőlem indult, hanem Áprily Lajostól meg Nemes Nagy Ágnestől, akiktől nemcsak a formai megoldásokat vettem át, hanem szó szerinti idézeteket is. Írás-szegény időszakokban, amikor meg se tudok szólalni, vagy éppenséggel úgy érzem, minek is szaporítanám tovább a szót, mindig zseniálisvers-szomjam támad, előveszem a klasszikusokat, Pilinszkyt, József Attilát, Weörest, és mindig visszakapom a hitemet a vers erejében; a kortársak legjobb versei is írásra ingerelnek sokszor, válaszra és vitára, hangpróbára, duettre vagy éppen hivalkodó szólóra. A kötetbe került költők többségével már nemcsak a magunk örömére, de nyilvánosan is játszottunk verspróbákat, verspárbajokat és verspingpongot, például Kapolcson a Kaláka-udvarban, vagy különféle költőversenyeken. Ez egy generáció könyve, harminckilenctől negyvenötig – de most csak a témához (a negyven évhez vagy a férfi-nő problémakörhöz) szorosan kapcsolódó versek kerültek bele; ha lesz folytatás, mint ahogy reméljük, akkor sok más vers és szerző is sorra kerül majd.
Lackfi János: Igen, a hagyományhoz való kapcsolódás mindig visszabeszéd, ismétlés, újraírás, újramondás. És nem is igen tudunk „nem-kapcsolódni” a tradícióhoz, hiszen minden egyes szavunk jön valahonnan, „visszatisztításuk” szinte lehetetlen. Kimondom, hogy „virág-világ”, és máris az Ómagyar Mária-siralom kezdeti eufóriájánál vagyok: valaki rájött egy nagy összefüggésre, mely egy apró nyelvi összecsengésből fakad. Áprily dallama mellett az „a férfi, ha negyven” és az „a nőci, ha negyven” utal egy régebbi alapritmusra, a „még nyílnak a völgyben a kerti virágok” zengésére is. És persze Homérosz, Vergilius végtelenített daktilusaira és a magyar lateinerekre, Radnótira. Mindamellett az alkalmi költészet velejárója, hogy igyekszik érthetően fogalmazni, gyors poénokat keresni, könnyen felfejthető nyelvi alakzatokban gondolkodni. Olyasfajta mágikus pillanat volt ez, kivételes lehetőség, amikor a vers valóban szólhat a „néphez”. Kicsit mint amikor a második világháborúban a francia szürrealisták csatlakoztak az ellenálláshoz, ahol úgy vették hasznukat, hogy lázító, lelkesítő verseket írattak velük, melyeket ezerszámra szórtak repülőről a megszállt területeken. Ott nem lehetett túlontúl nyakatekerten fogalmazni, így Eluard és Aragon nyelvezete radikálisan leegyszerűsödött, és kiderült, hogy úgy is működik a dolog, a minőségi igényt nem kell alább adni. Egyszerűen csak másféle szövegek születnek. Amúgy Anna is, én is, a kollégák is, mindannyian írunk szövevényesebb, rejtvényszerűbb, élőbeszédtől távolibb verseket, de most örömmel alkalmazkodtunk az internet közegéhez. Gyorsan reagáltunk, mert hajtott az izgalom, a pillanatnyiság. Ugyanezek a versek akkor se szólnának másképp, ha több időnk van a gondolkodásra, ám lehet, hogy úgy nem épp ezek születnek meg. Az sem újdonság, hogy egy költő több szinten beszélhet: Weöres épp akkora gyönyörűséggel szerzett áldilettáns sanzonszerűségeket, mint kitalált eposzokat, filozófiai tankölteményeket vagy alig megfejthető Mallarmé-szonetteket. Aki az Átokföldje T. S. Eliotját olvassa, pontosan tudja, hogy nem a Nagy Gömböc-macska kalandjaira számíthat. Más körökben lett a költő világhíres az egyikkel, mint a másikkal.
A szerzők egy kis kitekintéssel, a negyvenévesekre jellemző dolgokat írtak meg szellemesen, leltárszerűen, elmélyedve, emelkedetten, rezignáltan. Nekem az egyik kedvencem Lackfitól egy biztató részlet: „Hozd fel, Isten, azt a napot, / napból szabjak tűzkalapot, / kinek fején Nap kalapja, / azt az élet el nem hagyja.”
Nektek melyik a kedvencetek? Miért?
Szabó T. Anna: Nem minden kedvencem került be a kötetbe, negyven versnél húztuk meg a határt. Ha sorokat kell kiemelnem, akkor sokat idézhetnék, de talán a legjobban az érintett meg János egyik verséből, hogy „bármi sérelem is van a begyedben, / el őt magaddal együtt vesztheted.” A régi szerelmesek tudni fogják, hogy ez mit jelent.
Lackfi János: Bennem is tovább zeng sok minden, amit a kötet témaként, motívumként, képként feldobott. Anna eredeti versének egy mondata, a „tiszta a sor, míg tiszta a szándék” nagyon erősen megragadt az emlékezetemben. Rám fér néha az önvizsgálat, és tipródom is sokat azon, vajon tiszta-e a szándék, hiszen a napok sodrában annyi minden térítheti el útjától az embert, akár apránként, észrevétlenül is.
A Verslavina és a kötet bizonyítja, hogy az ellenkező véleményekkel szemben, igenis érdekli az olvasókat a vers. Szerintem sokan fogják lapozgatni és ajándékozni egymásnak a kötetet!
A napokban olvastam, ugyancsak közösségi oldalon, egy költő-szerkesztő bejegyzését, aki egy mondatot csípett el a Népszínház utcában: egy pasi mesélte a barátjának, hogy különböző versekkel próbál csajozni. (Az persze nem derült ki, mekkora sikerrel...) Szerintetek érdemes verssel udvarolni-udvaroltatni?
Szabó T. Anna: Naná! Csak azzal érdemes! Bár nem mindig a vers minőségén vagy az udvarlás szenvedélyén múlik a siker – gondoljunk csak a Csokonait nem sokra tartó, sőt még a szerelmes verseit is kidobó Lilla-Juliannára, vagy szegény néma leventét játszó Katona Józsefre, a reménytelenül lángoló Vajda Jánosra, vagy esetleg a mániásan kapaszkodó József Attilára; bár múzsának lenni nagyon megéri, hiszen gondoljunk bele: a legtöbb ember nem tud felsorolni öt költő- vagy írónőt, de kitűnően emlékszik a verseket ihlető nők neveire, akiket piedesztálra emelt az irodalomtörténet. Ha mást nem, legalább meglepődnek a nők, ha verset kapnak ajándékba... Én mindig arra biztatom a gimnazistákat, hogy írjanak szerelmes verset – főleg a lányoknak szoktam mondani, hogy vegyék a kezükbe az irányítást. Miért ne lehetne egy férfi is tárgy, eszköz, alkalom, azaz: múzsa? Ami meg az olvasók vers-szomját illeti: angol példákból látom, hogy milyen sokan vásárolnak kortárs versantológiákat; a magyarokban is bízom annyira, hogy nem adják alább az angol olvasóknál.
Lackfi János: A verssel udvarlás ősi dolog, Ádámtól-Évától ered. A szerelmesek beszéde mindig emeltebb, eszelősebb a köznap használatosnál. Petőfiről Hatvany báró életrajzában fel van jegyezve, mennyire felsült egy ilyen széptevési akció során. Állítólag meghallotta, amint egy csinos cselédlány éppen az ő, népdalként elterjedt versét dudorássza a kútnál. A költő odament hetykén, mondván, hé, kislány, hellóka, ezt a verset én írtam! Úgy elküldték szegényt melegebb éghajlatra, mint annak a rendje: eredjen már az úr, még hogy ő írta, de ócska duma! Pedig tényleg szegény Sándorunk volt a szerző. Én különben egy ifjonti, elég rejtelmes költeménnyel próbáltam kicsalni leendő kedvesemből, aki most a feleségem, járna-e velem. Mint utólag megvallotta, a kérdést inkább a helyzet (a Vár egyik bástyafokán álltunk, első csók után), semmint a szemérmesen fogalmazott textus tette egyértelművé. Máskor viszont írtam egy variációt Kosztolányi Ilona-versére, melyben felesége nevével játszik a költő, és amelyet Varró Dani is továbbszőtt Borbála címmel. Megkaptam azonban idehaza, hogy ezt inkább Dani és Dezső uraságoknak szántam kunsztként, nem pedig Julinak, akinek hivatalosan szól. Azért írtam egy pár olyan szöveget is, amelyek célba találtak, házasságunk huszonöt évére huszonöt hosszúvers fog felelni Emberszabás című, tavasszal várható kötetemben. Olyan szöveg is van köztük, amely a kötetbe nem kerül be, mert bensőségessége miatt jobb, ha kettőnk titka marad.
Lackfi János fotóját Raffay Zsófia készítette.
(Szepesi Dóra)
