Megkérdeztük Gál Ferencet
Nem hagyhatom említés nélkül beszélgetésünk elején, hogy rejtőzködő, ritkán megszólaló költőink egyike, miközben lírája a Telep csoport egyik hivatkozási pontja, példaképként tekintenek önre a kétezres évek derekán induló alkotók. Két kérdés is adódik ebből. Mit jelent önnek ez a figyelem? Miből fakad félrehúzódása?
A figyelem meglepett. Nyugodtan dudorászik valaki a fürdőszobában, egyszer csak kiderül, hogy porondon áll, és a fény körén túlról tekintetek szegeződnek rá. Valami ilyesmi. Ráadásul itt szakmabéli szemekről beszélünk, hiszen a figyelem jórészt verset író ifjak felől támadt, a köteteimről írott bírálatokat is jellemzően költők jegyzik.
A rejtőzködő jelző talán túlzás, rovarirtó szerek dobozán szoktam olvasni. Az igaz, hogy a személyes megjelenés kűrjeit nem erőltetem, illetve nem érzek késztetést, hogy a versírás mellé válasszak az irodalmi termékmenedzser vagy szervező, a közéleti ember szerepei közül. Az úgynevezett irodalmi élettel való ismerkedés élményei sem nehezítették, hogy az írásra magányos tevékenységként tekintsek.
Szembetűnő, hogy kötetei megjelenése között hosszú idő telik el, s akkor sem terjedelmes versanyaggal áll elő. Jellemzően keveset ír, vagy erősen megrostálja a létrejövő verseket?
Tény, hogy nem írok sokat, de ezzel szerintem mindenki jól jár. Beck András fogalmazta meg valamikor a nyolcvanas évek közepén, hogy a magyar írók olykor mintha túl sokat írnának. A helyzet szerintem annyit változott, hogy Beck felhagyott a kritika műfajával.
Ami a kérdés második felét illeti, a mostani kötetből kimaradt a folyóiratban megjelent versek mintegy negyede. A készülő Ház körüli munkák szövegeinek nagyjából felét pedig nemrég daraboltam fel, s utaltam vissza a cédulásdobozokba.
Mi befolyásolja ezt? Milyen alkotói állapotra, milyen impulzusokra van szükség ahhoz, hogy a vers születése rendszeresebbé váljon?
Röviden: nem tudom. De éppen a kimaradt-szétvágott verseknél lehet gyakorta valamely konkrét külső impulzust felfedezni (az ön kérdésében az impulzus szó persze jóval tágabb értelmű ennél). Reagálnak valamire, szólnak valamiről, végül azonban kellemetlen hiányérzet társul hozzájuk, tudatos fókuszáltságuktól éppen nem függetlenül.
Az általam sikerültebbnek érzett verseknél a tapasztalati-nyelvi törmelék zárványszerű részletei mintha szabad vegyértékre tennének szert, reakcióba lépnek egymással, burjánzásnak indulnak, és a szöveg – ha nem is minden részletében, de főbb elemeiben – összeáll a maga öntörvényű módján.
Vagyis, mintha az idővel beérő anyag választana magának impulzusokat, amik korábban is jelen lehettek, én viszont nem voltam még abban az állapotban, hogy reagáltam volna rájuk.
Már csak ezért sem terhelném magam az elvárással, hogy a vers születése váljon rendszeresebbé. A készenlétem (viszonylag) rendszeres, cédulák, tollak a kezem ügyében, amúgy nem erőltetem a dolgot.
2011-es, Ódák és más tagadások című kötetében váltak meghatározóvá azok a hosszabb versek, amelyek legújabb könyvében (Az élet sűrűjében) is felbukkannak. Hogyan alakult ki az a versforma és -típus, mely láthatóan otthonosnak bizonyult?
Az Ódákról inkább csak megfigyelőként beszélhetek, szándékos változtatásról, kialakításról nincs szó. Valamivel oldottabb a hang, ha tetszik, versenként néhány sorral beszédesebb lettem. Az élet sűrűjében viszont szándékosan figyelek a – versek hosszával nagyjából spontán egybeeső – huszonnégy soros ideálra, ami a bizánci egyház egy himnuszformája.
Nem mindennapi, olykor szakrális közegekbe helyezi ezeket a verseket, a fürdők, jósdák, ünnepi szertartások, cirkuszok világa elevenedik meg a kötet lapjain. Miért akarta ezeket megmutatni?
A könyvben Budapest és Bizánc, vagyis két jócskán megosztott társadalom díszletei, alakjai keverednek, a folyóiratközlések egy része még a Bizánc.hu címet kapta. A motívumok kötetbe rendezésével ez a blikkfangos direktség már fölöslegesnek, hatásvadásznak tűnt.
Az ön által említett terekben ráadásul spontán módon elegyedik életszag és stilizáltság, magán- és közélet, ami kapóra jön a szövegekben.
A különböző elbeszélők, szerepek, hangok többnyire nem azonosíthatók. Hogyan alakítja a beszédhelyzeteket, s a versben megszólalók pozícióját, hanghordozását, a megszólítotthoz való viszonyát?
Eredetinek nem mondható megfogalmazással: a versben megszólalók (többnyire és főként) én vagyok. Nem önéletrajzi értelemben, fürdőbe sem járok, Az élet sűrűjében meghatározó kulisszái mégis e közegből valók.
A sokat tagadott személyiség belső magja, állítom, hogy nem homogén vagy változatlan, de: létezik. Van, aki külön belső személyiségről beszél, más ezt megfejeli azzal, hogy létezéséről az író is csak akkor szerez tudomást, ha… – vég nélkül lehet variálni.
Mindenesetre ez a valaki vagy valami időről-időre megszólal, olykor egy vers/ciklus/kötet erejéig képes kitartani a hangot – nos, ez az én költői hangom, de erről már nem tisztem, nem igazán ildomos beszélnem.
Az akusztika a narrátorként vagy szereplőként való megszólalás különféle helyzetei, nézőpontjai szerint változhat. Egy-egy jelenet, cselekménymag, drámai szituáció (álszintaxisa) elevenebbé, hatásosabbá, olykor koherensebbé teheti a szöveget, a megszólaló alakok ezért is jóval változatosabbak, mint a hang, amit „megütnek”.
Versei nem adják meg könnyen magukat a befogadónak, aligha közelíthetünk a hagyományos olvasói beidegződésekkel, erős kapaszkodók, a megértés bizonyossága helyett inkább benyomásaink lehetnek. Ahogy Peer Krisztián írja, ezek a versek „olyanok, mint valami félálomban felismert nagy összefüggés, egy megmentett mondat, melynek reggelre elvész a jelentése, nem magyaráz semmit, nem emlékeztet semmire, egyszerűen: van. Tiszta költészet, bonyolult és anyagtalan, mint a csillagközi tér.” Mit gondol erről? Mennyire fontos a művek olvasói-értelmezői fogadtatása?
Szentkuthy írta, hogy csak hordárok definiálnak és lókupecek motiválnak. A szerelemről beszélt ugyan, nem az irodalomról, de szavaival nyugodtan gonoszkodhatok e tárgyban is, lévén a modern kor elemző-szétszálazó, bizonyosságkereső tendenciáit minősíti az élet olyan területein, ahol inkább veszteséggel alkalmazhatóak, mintsem haszonnal.
A kérdés felől rögtönözve: ha valaki az erős kapaszkodók nélküli bizonyosság nyelvi megteremtéseként határozná meg a költészetet, állítását legalábbis megfontolnám.
Benyomásainkat pedig nem állítanám szembe a megértéssel. Virginia Woolf a rá jellemző pontos eleganciával fejti ki, mi is történik, amikor egy szobába lépve egy csapásra az a benyomásunk támad, hogy az meghitt hangulatú. Mérhetetlen mennyiségű (fogalmilag nem vagy alig rendezett, csupán részben tudatos) ismeretet, emléket, tapasztalatot mozgósítunk, rendszerezünk, értékelünk ebben az azonnali, a gondolkodást-értelmezést tökéletesen mellőző, ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen, biztos tudást kifejező „meghatározáshoz”.
Peer Krisztián jóindulatú szavaira elsőre azt mondanám: legyen igaza – legalább néha. De: az olvasói-értelmezői magatartás témájában is érdemes figyelni rájuk. Nagyon határozottan, nagyon egyértelműen arról beszélnek, hogy a versek miként hatottak olvasójukra. Ha valaki az elsődleges, élményszerű olvasatot még értelmezi is, és ezt kellő kifinomultsággal teszi, külön kalapemelés érte. Más dolog, amikor az egyéni olvasat fázisát csöndben kihagyva elméletek, értelmezési stratégiák illusztrációjaként nyúlnak a szövegekhez, de a farsang nagyvonalúságra hívó időszakában ne beszéljünk erről.
(Ménesi Gábor)
