Megkérdeztük Aczél Gézát
Legújabb kötete a (szino)líra címet kapta, benne különböző címszavakhoz kapcsolódnak a versek. Hogyan merült fel a szótárforma gondolata?
Természetesen nagyjából ismerem az irodalom szótárokhoz fűződő kalandjait, melyek példatárát még tovább lehetne bővíteni az újregény vagy az ezoterikus és vizuális líra korábbi gyakorlatával is. Bennem ezekkel szemben inkább az a rendszerteremtő hajlam munkált, mely kezdetektől meghatározza költői pályámat. A ciklusokhoz való ragaszkodás, egy spontán írói felbuzdulás után némi mozgékony alkotói prekoncepció felvázolása, a mesterkéltség látszólagos veszélyével együtt. A mechanizmus kissé hasonlít a rímkényszerek költői problematikájához, azzal a kiegészítéssel, hogy a hívórím sokszor olyan látványos és mélyre ható asszociációkat indíthat el alkotójában, melyek különben meg sem születnének.
Ahogy az abortusz című versben olvashatjuk, „egy illogikus laza montázs viszonyul valami teljességre törő indulathoz”. Már az alcím (torzószótár) utal arra, hogy a megkezdett vállalkozás befejez(het)etlen marad, s a vágyott teljesség soha nem érhető el. Ez a tapasztalat miképpen játszott bele a kötet megszületésébe?
Az említett ellentmondás, azt hiszem, ilyen-olyan módon minden alkotói pályát megérint. Valamiféle teljesség szándéka nélkül (melyet a régi esztétika intenzív totalitásnak nevezett) nem indulhat be a mű, még a cinikus vagy a deheroizáló ihletésű sem, az építés mozzanata a szélsőséges változatokban (lásd dadaizmus vagy a provokatív anti-művészeti kísérletek) is halványan tetten érhetők, idővel önmaguk rendszerszervező gesztusaivá válnak. Maga a „torzószótár” képzete, ha szabad kissé fölstilizálni a vállalkozást, egy életfilozófiai felismerésből fakad, mely tiltakozik minden mítoszalkotás, szentségesítés, tökéletesen bevégzett és lekerekített életmű víziója ellen. Alkati sajátosság lehet, de a tényleges értékek tisztelete mellett, amíg figurája követhető, megjelenik a biofizikai lény mechanizmusa is – nem deheroizálva, ám a determináltság kényszerével. Ennek illusztrálására választottam magam is egy olyan tematikát, mely eleve csak torzó lehet, az ismeretlen jövendő felé rejtelmesen nyitottan, kiszolgáltatottan és magányosan.
A maga által szabott kényszer, a felmerülő címszavak versbe foglalása egyfelől kötelező penzumot jelentett, másrészt szabad asszociációk sorát indíthatta el. Ez hogyan hatott önre?
A kérdés egy részét föntebb a magam módján talán már megmagyaráztam, az olykor kétségtelenül jelentkező beszorítottság érzés mellett azonban egyfajta felszabadultságot is jelent a következő feladat ingere. Haladni előre egy végtelen úton, átélni annak misztériumát és a silány hétköznapi történésekkel szemben formálódó ethoszát, ha többnyire művön kívül is, ritkán tapasztalható felemelő érzés. Más kérdés, ebből mi minden tud megjelenni a befogadónál, de ennek taglalása már az értékszempontok ingoványos talajára vezet.
Szembetűnő, hogy ezúttal hangsúlyosabban kapnak teret a létfilozófiai dilemmák. Vajon miért most jött el az ideje ezek összegzésének?
Azt hiszem, a szkepszis és az önirónia mozzanatai már régóta ott bujkálnak verseimben. Még fiatalabb koromból is alig emlékszem olyan élményekre, melyeknek önfeledten átengedtem volna magam, mindig izgatott a jelenségek fonákja is. Csak hát többnyire az a nyelvi erő is hiányzott, mely ezt a bonyolult rendszert összefoghatta volna. Lírai közegben teremtve meg az árnyalatok igazságát és a bonyolult folyamatokból levezethető érinthetetlen egyszerűséget. A mai állapot már törvényszerűen jelentkező biológiai kényszer. Egy kor után előre csak horrorisztikus utak léteznek, a lélek végleg beáll a jungi kategóriák szerint az extrovertált alkatból az introvertáltba, élményi terepét a visszatekintő attitűdök határozzák meg – az emlékezés szintjén egyre fakultabban, ám szerencsés esetben némi pilóta-perspektívából a bölcsesség és a számvetés múltat elrendező lendületével is.
Érdemes külön beszélni a korábbi kötetekben kimunkált versformáról, a hosszú, mindenfajta központozást nélkülöző, ugyanakkor belső rímekkel ellátott sorokról. Mitől vált igazán érvényessé, saját alkatához illővé ez a forma?
Ha visszanyomozok magamban, fiatalságomban két forrásra bukkanok: az egyik az avantgárd érdeklődés és affinitás (Tamkó Siratóról és Kassákról monográfiát is írtam), a másik a 60-as években megérintett neoavantgárd hatás, melyet itthon a Tandori-Oravecz irány képviselt legmarkánsabban. Eleinte persze sok volt ekkori verseimben az utánérzés, inkább csak az motivált, hogy szabaduljak a korabeli kis-realista líra szürkeségétől és közhelyeitől. Irodalmárként az izmusok életrajzi eposzai voltak rám nagy hatással, melyek hazai örökbecsű értéke A ló meghal…, de ezek ihletettsége csak évtizedekkel később jelentkezett műveimben. Mikor magam is életrajzi számvetésre készülődtem, s az ebben rejlő epikus folytonosságot a korábban már kidolgozott szabad verses rímes technikával sikerült ötvöznöm. Ebben a makámára emlékeztető technikai térben kis túlzással költőként mai napig jól érzem magam.
Milyen versek születnek mostanában? Épül tovább a torzószótár?
Amennyire ez előre kiszámítható, valószínű, ebben a vállalkozásban fogok araszolgatni a torzóvá válásig. De hát a művészetekben az az egyik szépség, hogy váratlan fordulatok is keresztezhetik. Alkotói kedv kell hozzá és a sors kegyelme.
Hosszú ideje tevékenykedik az Alföld folyóirat főszerkesztőjeként. Milyen újabb kihívásokkal kell szembenéznie jelenleg egy irodalmi lapnak?
Akármilyen kiábrándító, a történelem tanulságai szerint egy lap léte az egzisztenciális kondíciójától függ. Aztán még számos akadályon kell átvergődni, hogy egyáltalán a szakmai kérdésekhez érjünk. Általában nem vitatható, hogy szinte minden művészeti ág a technikai forradalmakban meglódult világ káoszában új helyét keresi, s ebben a folyamatban a laikus testvérek önmaguk paródiájává válnak. Az irodalomban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy drasztikusan fogynak az olvasók, a figyelem a kultúra új területeire tevődik át, egyfajta vizuális kényszerben a hagyományos műfajok igen nehezen lelik a helyüket, a számítógépek mechanizmusára épülő újak pedig a klasszikus műveltségbe alig konvertálhatók. Közel nézetben a szellemi megosztottság mértéke a hátborzongató, a művészvilág autonómiájának érzékeny védelmezése helyett többnyire cipeli magával a politikai-társadalmi élet egyre aggasztóbb anomáliáit, a közélet sokasodó mocskát. De az is lehet, e kényszer örök érvényű.
