Szepesi Dóra és Jankovics Marcell a Könyvhéten
Megkérdeztük Jankovics Marcellt
Önéletrajzi kötetének új kiadása a Könyvhétre jelenik meg. Ezenkívül napvilágot lát egy művészeti album is, amely a felvidéki templomok szárnyas oltárairól készülő sorozat nyolcadik része. Méry Gábor fotóművész, a Méry
Ratio Kiadó tulajdonosa készíti a képeket, Ön írja a szöveget. A Lékiratokban első tizenkilenc évét örökíti meg, ott fejezi be, amikor elkezd dolgozni a Pannónia Filmstúdióban. Tervezi a folytatását?
Egyelőre nem. Nem látom értelmét. Ráadásul ez a része az életemnek hótt unalmas, mert semmi másból nem áll, minthogy vagy írok, vagy rajzolok. Másrészt, máig aktív vagyok mint rajzfilmes; nem lehet, hogy azt az ötvenvalahány évet úgy írjam meg, hogy nem írok a többiekről, és ha őszintén írok, sok kollégát sérthetek. Tanulság az a per is, ami miatt az első kiadást 2008-ban bezúzták. Ez egy tipikus nómenklatúrás történet, egykori kommunista igazgatónőmről rosszat írtam, és nem tudtam bizonyítani. A könyvből igazából nem is hiányzik. Az új kiadás előszavában kitérek az olvasói reflexiókra.
Több mint hétszáz oldalas a kötet, benne fényképek, rajzok, dokumentumok a család életéből. Mire utal a cím?
A Lékiratok az „emlékiratok”-ból jön, az előszóban írom is, hogy egy jégpáncél fedi a múltamat, ezt fel kell törni, de hát annyit látok már csak a valóságból, ami egy léken keresztül kihorgászható. Az őseimnél kezdtem, és haladtam előre az időben. Meghatározó gyermekkori élményeim a háború, a kitelepítés, a pannonhalmi bencés diákkorom, a segédmunkás időszak. Apám peranyagának egy részéhez is sikerült hozzájutnom, a nemzeti bankos pernek volt az első számú vádlottja, 1950-ben tartóztatták le. Mind a mai napig nem lehet tudni, miért ítélték életfogytiglanra. Nem bizonyíthatóan a Wallenberg-ügy lehetett az ok, mert apámnak a Nemzeti Bankban Skandinávia volt a szakterülete, kapcsolatban állt a Svéd Követséggel a háború alatt. Háromszázvalahány úgynevezett svéd menlevelet szerzett üldözöttek számára, köztük a mi házunkban élő zsidó családoknak is, ahol gyerekeskedtem. Amellett, hogy a traumatikus élményeket kiírtam magamból, fontos volt számomra, hogy megörökítsem az életformánkat, a sok kedves emléket. Emlékszem, háború után, a lakás renoválása előtt megengedték a szüleim, hogy a falakat telerajzoljam, – ezek pályámat hitelesítő rajzkészségem nyomai –, politikusportrékat alkottam négy és fél évesen, a szomszédok a csodájára jártak. Később a munkatársaimat is lerajzoltam, így figyelt fel rám a főnököm, az Erőkar laboratóriumában, ő szólt, hogy felvétel van a Filmstúdióban.
Gazdag és szerteágazó a pályája, ugyanakkor elmélyült, tudományos, művészi és közéleti. Hogy fér meg egy személyiségben ennyi minden?
Az időbe és mondjuk, a kedvembe hogyan fér bele, mert ezek összefüggenek. Én olyan dolgokba nem nyúlok, amelyek távol esnek a tevékenységeimtől. Magyarán én olyan rajzfilmeket csináltam, amelyek a néphagyományokhoz kötődtek, a szimbolikusak, a hagyományos gondolkodásmód vezérli őket. Ilyen filmeket csináltam, könyveket írtam főleg, és ha ki is lógott egy-egy ebből a sorból, akkor is volt valami, ami összekötötte a többivel. Triviálisan hangzik, de a Tragédia nyomán jöttem rá, hogy nekem fontos a küzdelem. Az életem tele van küzdelemmel. Most már csak a munka, ez is egy küzdelem, hogy birkózom az anyaggal. A meséknek például a központi témája a küzdelem, a jó és a rossz közötti harc. A másik könyvheti könyvemben, a szmrecsányi Szűz Mária bemutatásában néhány mellékszál felkutatása is komoly erőfeszítést jelentett. Igyekszem úgy megválasztani a témáimat, tennivalóimat, hogy egymáshoz stimmeljenek. A Nemzeti Kulturális Alap elnöksége kilóg a sorból, látszólag. Mégsem lógott ki, ugyanis gyerekkoromban, amikor a többiek éppen birkóztak May Károllyal, akkor engem már a művelődéstörténet foglalkoztatott, Tóth Béla és Ráth-Végh István voltak a kedvenceim. A közművelődés, művelődéstörténet, tulajdonképpen a filmjeimet is meghatározzák, ha csak két filmemet említem, a Prometheust vagy a Sisyphust. A sisyphusi vagy a prométheuszi gondolat koronként változó kategória, az ember igazítja a tartalmakat a saját korához. Úgyhogy ezek nem álltak tőlem olyan távol, amikor fölkértek a Kulturális Alap elnökének. Éppen pontot tettem a Kultúra genetikája című nagyobb lélegzetű tanulmányom végére. A főbb munkáim mellett mindig foglalkozom párhuzamosan valamivel, ami érdekel, most is reménykedem egy könyvben, amely A vizuális nevelésről címet viseli. Írtam egy tanulmányt, Kultúrával a civilizációba címmel, ami a korábbi gondolat újjáértékelése, ez megjelent a Művészeti Akadémia nulladik számú, Magyar művészet című periodikájában. Engem foglalkoztat a hagyományos kultúra. Látom, hogyan pusztul ki a művelődésünkből, a műveltségünkből. Egy mondat mellé ma már kötetnyi magyarázatot kell fűzni egy újabb generációhoz tartozó egyednek, akinek a Tragédia szövege értelmezési problémákat okoz, ha meg akarja vele az ember értetni, holott minden szava ma is használt. Ez egy egész különleges helyzet, és egyúttal kötelezettséget is ró az emberre. Hogy az időmbe hogyan fér bele mindez? A válasz nagyon egyszerű, minimalizáltam az egyéb elfoglaltságaimat, időm túlnyomó többsége alkotómunkával telik. De például most látom, hogy ritkítanom kell az írást, mert nem szeretnék felületes lenni. Mondjuk ismeretterjesztésben lehet folyamatosan dolgozni, de szépirodalmi igénnyel nem. A Lékiratokban, amire sok időt kellett fordítanom, mert számomra megrázó élmény volt újraélnem a saját életemből a legrosszabb időszakot, még vannak szépirodalmi erények. Most ott tartok, hogy idézek valakitől, aki nagyon szépen írt, és akkor az benne a szép. A népművészeti vagy egyházművészeti tárgyú írásokban egyszerűen, ha csak tárgyszerűen leír az ember, már szép lesz, nem kell fölöslegesen stilizálni. Nagy hatással volt rám Bálint Sándor, az első ilyen tárgyú könyvemet, a Jelkép-kalendáriumot Bálint Sándor-i modorban írtam.
Az Ön legnagyobb szabású alkotása Az ember tragédiája. Nemrég került a kezembe Hubay Miklós „Aztán mivégre az egész teremtés?” című tanulmánykötete, ebben az élete során folyamatosan írt gondolatait gyűjtik össze a Tragédiával kapcsolatban. Azt írja például, hogy mennyire érdekes, hogy Madách a világtól elzártan írta meg ezt a művét, mégis mennyire egyetemes gondolatokat tudott megszólaltatni. Elgondolkodtató, hogyan lehetséges ez?
Nagyon jó könyvtára volt. Zseniális pali volt. Engem is elgondolkoztatott, hogy 41 évesen befejezi a művet, és utána nemsokára meghal, én meg 41 éves vagyok, amikor hozzáfogok a filmhez. Ahhoz nekem öreggé kellett lennem, hogy beismerjem, az ember nem fejlődik folyamatosan, hanem van egy fölemelkedő szakasz, amelyben még nincs meg a tudás, de megvan az intuíció és a tehetség, meg a szorgalom. És amikor megjön a tudás, inkább csak rácsodálkozik a saját korábbi teljesítményére. Nekem 1974-ben készült a legjobb filmem, a már említett Sisyphus, kettő és fél perc. Anyám meg is mondta, kisfiam, soha az életben nem fogsz még egy ilyen jó filmet csinálni! Igaza volt. Az úgynevezett sokoldalúságomnak az a magyarázata, hogy menekülök az összehasonlítások elől. A Tragédiát nem tudják összehasonlítani a többi filmemmel, mert egészen más. Borzasztó érdekes, hogy a film is haldoklik, mint műfaj, az egész hagyomány, a könyv is, a film is, és a Tragédia erről is szól. Az én személyes halálomtól való félelmemről, az emberiség, a fehér civilizáció és kultúra haláláról szól. Az intuíció itt fontosabb, mint a tudás, mert azt fölismerni 1859-60-ban, hogy elfogy a sajt és éhen veszünk, hogy növényeket már nem terem a Föld… Honnan tudta ezt akkor? Honnan tudta, hogy ki fogjuk zsigerelni a Földet és tönkretesszük magunk körül? Honnan tudott a globalizációról? Azt is észreveszi az Űr színben, hogy az ember nem hagyhatja el a Földet. Oxigénhez, szénhez, nitrogénhez és hidrogénhez van kötve, ami az űrben nincs, és a legközelebbi hasonló hely egyelőre beláthatatlan távolságban van. Hogy oda milyen formában tud eljutni az ember? A filmben Lucifer azért alakítja szervetlenné, egy űrhajóvá Ádámot, mert az ember, mivel biológiai lény, ezt nem tudja végigcsinálni. Nem tud innen elmenekülni. Ezt meg tönkretette… Nem tudjuk, meddig tart még! A keserűséget próbálom humorral oldani, a civil életemben próbálok vidám maradni. De ez fogott meg engem ebben, ugyanakkor, hogy mégsem szabad föladni, mert hátha megjön a megoldás valamilyen módon. Ez benne van a darabban, ez is fontos eleme volt a számomra. Mindig az utolsó mondattal jönnek, ez okoz dilemmát a rendezőknek, irodalomtörténészeknek, mert nem figyelnek, és nem olvassák el a darabot rendesen. Már Lucifer kezdi a Paradicsomban: „Küzdést kívánok, diszharmóniát, mely új erőt és új világot ád.” És Ádámnak a 13. színig kell várnia, míg magától vagy a Lucifertől, meg a saját végigküzdött tapasztalataitól rájön az élet értelmére. Pedig annyiszor elmondja, hogy „miért küszködöm”. Érdemes egy számítógépes változatba beütni a keresőbe a küzd szót és kiderül, hogy a legsűrűbben használja a darabban. És ott jön a megoldás: „A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja a küzdés maga.” Magyarán, ha ezt küzdelemnek fogom föl, hogy írok, mert most már nem tudok ennél jobbat mondani, ez a küzdelem, meg mondjuk a filmkészítés, mert meg kell küzdenem érte különböző szinteken. Ez az öröm az életemben, a küzdelem maga az öröm. A magyar nagyon jó distinkciót tesz, mert a küszködés, az sikertelen, lehet érezni, hogy ennek nincs jó vége. Az első igazán sikeres filmjeim, a Sisyphus meg a Küzdők erről szólnak, és ezek még teljesen ösztönösek voltak. Nem tudtam, hogy én küzdő vagyok, mégis erről csináltam filmet. Ez borzasztó érdekes! Itt van az analógia Imre bácsi és énközöttem, – bár inkább én vagyok a bácsi! –, Imre bácsi szerintem intuícióból volt zseniális, és nem azért, mert mindent tudott, de megérezte. Nagyon érdekes, hogy amikor a válság már kulminált, 2010 januárjában az Economistban olvastam egy közgazdász cikkét (http://www.economist.com/node/15108593), aki azt mondja, hogy a válságból a világot az fogja kihúzni, hogyha a világgazdaság irányítói megismerkednek egy 19. századi magyar drámaíróval, Madách Imrével, aki Az ember tragédiájában megadja a kulcsot. Én sem tudom, hogy mi a kulcs, mert nem vagyok gazdasági szakember, csak töröm a fejemet, hogy egy angol pofa hogy a fenébe érzett rá erre. De biztos igaza van, mert hogyha én is úgy érzem, hogy sok mindenre választ talál, talán a Falanszter szín meg a Londoni szín, ez a kettő, a mi jelenünk is, talán ott van a válasz. Ez mutatja, mennyire aktuális voltam, amikor ezt a darabot bevállaltam, és milyen jó, hogy 28 évig tartott! Mert ha villámgyorsan megcsinálom a rendszerváltás előtt, akkor erősen öncenzúrázott változatban készülhetett volna csak el, és anélkül, hogy rájöttem volna munkám értelmére. Jobb, hogy így történt, ez a 28 év ilyen szempontból csak jó. Akkor nem lett volna jó, ha nem tudtam volna befejezni.
Szepesi Dóra
