Ami a beszélgetésből kimaradt
Kiegészítő interjú Géczi Jánossal az Egy teremtés története című beszélgető-könyv leadása után*
Géczi úr, hatvan éves vagy ma. Lehet ezt a megfellebbezhetetlen tényt abból a kontextusból szemlélni, hogy ki mindenki nem hatvan, és nem is lesz. Lehet úgy, hogy ki mindenki nem lesz hatvan, és milyen boldogan lógázza lábát a mennyországban, közben kajánul figyeli, hogy fájó háttal loholunk a napi kötelezők után. De úgy is, hogy amikor harmincöt évvel ezelőtt megismerkedtünk a korabeli FIJAK-bázisnak számító Deák vendéglőben a Bajza utcában, senki nem gondolta volna, hogy 2014-re a világ éppen olyan kiszámíthatatlan, kíméletlen és részrehajló lesz, ha nem egy fokkal rosszabb. Egy válaszra van lehetőséged, melyiket kéred, melyikkel szimpatizálsz inkább a három közül?
A hatvan – immár tény. Ahhoz képest, hogy ifjonti koromban azt hittem, hogy harmincas éveitől a költő nem ír, mivel az nem tisztességes dolog, még mindig írok. Persze, nem tehetek mást, ha életben akarok maradni. S persze szégyellem is magamat emiatt, és naponta adok más-más választ, mivégre is vagyok még.
Furcsán alakulnak a dolgok. Egyrészt egyike vagy a ma regnáló írók közük, akinek ötven fölött jelent meg szépirodalmi műve, a szakkönyveket nem számolva. Mégis igen kevésnek tűnik – úgy látom – a találkozás az olvasóval. Miért?
Az irodalmi estek kizárólag Szegeden voltak fontosak számomra, emlékszem, amikor először olvastam egy buszról le az első plakátról a nevünket: Baka, Zalán, Belányi, Géczi... Aztán valahogy eltűnt belőlük az izgalom. A Vadnarancsok körüli egy-két est, amikor érdekesnek kellett lennem és extravagánsnak, kifejezetten taszított. Volt olyan év, hogy egyetlen fellépést sem vállaltam, aztán lassan évi kettő-háromra korlátozódott, azok is kiállítások kapcsán történtek meg. A képzőművészeket, filmeseket, fotósokat mindig közelebbieknek éreztem magamhoz, mint az írókat. Velük jó beszélgetni, sosem céljuk, hogy maguk alá teperjék a hallgatókat vagy a beszélgető társaikat. Nem a kijelentés a kenyerük, meditatívabbak. Azt is megfigyeltem, hogy magam azokat az írókat kedvelem, akik nem pusztán több műfajúak, de értenek is a képzőművészethez, a tudományokhoz. Nem hiszik magukat föllebbezhetetlennek.
Aztán az sem jó, ha szónokolni kell, orákulumot játszani - én egyszerű költő lettem, aki sokkal kevesebbet tud a világ dolgairól, mint egy közember. Nincsenek igazságaim, csak megfigyeléseim. Persze azért volt néhány nagy est-élményem. Amikor Anna Gorecka a varsói Literanura na świecie számára összeállított egy impozáns Veszprém-számot, s abban a teljes Nyom kötetet közölte, kimentünk Szabó Tibor Benjaminnal, Fenyvesi Ottóval, sőt magammal tudtam cipelni Centaurit, akinek ez volt az első nyilvános megjelenése, nos, az pompás volt.
De szép emlékem van az Orbán János Dénes vezette kolozsvári Bulgakov kávéházról, Csányi Erzsi újvidéki egyetemistáival való találkozásról, vagy amelyet Füzi Laci szervezett egykor, s együtt lehettem utoljára Sziveri Jánossal, Szőcs Gézával, Zalánnal. Veszprémben például sosem akadt egyetlen sikeres estem sem. Bulik voltak ugyan, a negyvenes, az ötvenes születésnapomon, felolvasással, egyebekkel, de azok nem író-olvasó találkozások. Ja, és amikor Ilia Mihály kérdezett, három vagy négy hallgató előtt, a szegedi felsőoktatási intézmények egyike Sziléri úti könyvtárában, éppen a Monok István vezette intézményben.
Reményi Jóskával mindig szerettem fellépni, talán azért, mert ő sokkal többet tud rólam, mint én magamról. S némely társammal is, akik kerülik a szétretorizálható helyzeteket.
Szécsi Noéminél olvasom, hogy számára „az írás olykor szenvedés. Sőt, többször szenvedés, mint nem, főleg azért, mert egyre nagyobb a tétje.” Viszont a kutatás, a könyvtárazás, a következő regény előkészületei – kaland és inspiráló élményszerzés az ismeretlenben. A Rózsa-könyved, a Veszprém-könyveid, a vizuális költészetet körüljáró dolgozatok elkészülte hasonló fázisokon mehettek át, gondolom én. Dőzsölés az adatbázisokban, aztán a szelektálás, mi kell, mi nem illeszkedik, eldobandó, mi marad, és érkeznek a gondok. A rendszer kitalálása, az építmény megtervezése, a szakaszhatárok kijelölése, és egyszer csak nem lehet tovább készülődni, mert minden nappal közelebb a határidő. Mi a módi, mi a gyakorlat a műhelyedben?
Az írásról nekem sincs megnyugtatóbb válaszom: terhes, szenvedéstől teli, nehéz munka, amelyhez békében akarok magammal maradni. Akadnak éjszakák, amikor felébredek egy-egy jó sorra, mondatra, és ha nincs az ágyfejemnél a toll és a ceruza, akkor vége az éjszakámnak, mert kikelni az ágyból nincs elég erőm, s az éjszaka további része arról szól, miként memorizáljak egy-egy sort. A szövegülésre készülés valóban könnyebb, olvasni ugyanis jó. Jegyzetelni se nehéz. A szöveg struktúrája, megfelelő mennyiségű háttérinformáció birtokában majd, hogy nem magától alakul ki, az intuíció is sokszor segít. Bár ha nem, akkor sokszor, nagyon sokszor újból neki szükséges ülni az írásnak, sok tanulmányomnak tucatnyi bevezetője van, s nem egyet el kell hajítani: nem a bennük körbejárt tények miatt, hanem a megszólalás szerencsétlensége okán. Végső soron nem tudok magyarul, amint nem tudok se angolul, se latinul, se oroszul, se franciául. Legfeljebb megértek egy-két szót. Nekem a nyelvet akkor, ha írok, ki kell találnom, miként akkor is, ha el kezdek tanítani, vagy a barátaimmal beszélni, és ezt olykor szégyenlem.
A határidők nem segítenek rá az írásra. A megrendelés ugyan jó – a legjobb megrendelőm amúgy Alexander Bródy, a leginkább társasági entellektüel, akit valaha ismertem, legfeljebb Szörényi László vetélkedhetne vele vagy Balassa Péter, s aki telefonjainak sosem tudok ellenállni; de nem szeretek így dolgozni. S mondjuk, ha Ladányi Pista kér nagy ritkán tőlem egy verset, neki sem mondok nemet – neki köszönhető talán a legjobb versem is, amelyet az Ex Symposion Tolnai-számában közöltek. S a versenyversek sem mindig kellenek, Zalánnal, Petőcz Andrással, Zsubori Ervinnel írtunk ilyeneket, s akkor élveztem is, ma már meg sem próbálnám (no, ez nem igaz, van néhány ember akivel repesve szövegesülnék: Milorad Paviccal, Ecoval – az előbbiről egyszer volt szó, Sava Babic közvetített, az utóbbit nem hozta össze Petőfi S. János. Vagy például Bariccoval se.). Ha egyszer lesz rá módom, Csányi Vilmossal írni akarok egy közös regényt: különös író ő, oly annyira szerethető, mint az alfa-emberem, Lénárd Sándor.
A Múlik című esszékötet új lapot kezd az életműben, amit aztán követ a gyerekkorba megtérő Sétáló árnyék és esszékörnyezete. Mi történt, mi váltotta ki, hogy beengeded az olvasót a személyes életteredbe, szordínóban ugyan, de a korábbi szövegeidhez képest sokkal inkább? Nagyon szépen köszönsz el a Múlikban a palacsintás asszonytól, és hagysz egy rejtélyt a kötet végére: ki ez a varázslatos B.? Múlik minden? Marad az irodalom és a tudomány?
Reményi Jóska és Csányi figyelmeztetett arra, ha már megírtam a magam Veszprém-képét, akkor meg kell fogalmaznom a szülőfalumét is. S mivel éppen akkor születtek a Múlik veszteségesszéi, s mivel ők be-bepillanthattak, a vakfoltjaimról is esett köztünk szó. A kert, amelyet húsz év alatt felépítettem, saját szöveget alkotott, s ezt nem szabadott nem leírni. Másrészt nem esik benne elég szó azokról, akik mégha közeli embereim is, de nem kívántak vagy tudtak részesedni ebből az életteremből. B. éppen ilyen valaki, a betű amúgy nem keresztnév rövidítése, hanem annak a jelzése, hogy valaki, aki nem az ábécé elején, de amúgy nem is a végén helyezkedik el. Nem tudom, valóban igaz lehet-e az, hogy a személyes közegem nem volt mindeddig látható: talán az igaz, hogy nem ennyire rurálisan.
Végül a legkeservesebb kérdés, gondolkodom is, hogyan fogalmazzam meg, annyira nem értem a dolgot. Felszámolod negyven éves folyamatos várépítő munkádat, az eredményt, elhagyod az elhíresült, legendássá vált veszprémi várkastélyt. Én máig beleszakadok a gondolatba, hogy idegen lakja a szüleim – ugyancsak negyven éven át – építgetett, ragasztgatott, alakítgatott házát, udvarát, paradicsomi kertjét. Hová mész? Mi a terv? Hogyan képes önszántából elhagyni az ember negyven évet?
A válásom óta a kevés jövedelmem a ház, a kert fenntartására fordítódott. Nem tudom megtartani ezt a helyet, bár ahol minden azért jött létre, hogy közeget nyújtson az íráshoz. A váltás nehéz, nem tudom, hogy sikeresnek fogom-e majd mondani öt év múlva. Költözöm, két városba is, úgy gondolom, amíg helyem lehet, s amikor a hivatali munkámnak eleget kell tenni, Balatonalmádiban fogok élni, oda semmi sem köt egyelőre. S ha meg majd nem lenne maradásom, elvonulok a magam másik szögletébe.
Onagy Zoltán
*Részletek egy hosszabb beszélgetésből, amely a Bárka 2014/3. számában jelenik majd meg.
