Megkérdeztük Vincze Ferencet
A macska szeme című (Budapest, FISZ−Napkút Kiadó, 2007.) prózakönyvedet követő szépirodalmi kötetedről, a frissen megjelent Desertumról (Budapest, Orpheusz Kiadó, 2014.) bevallható, hogy nem egyszerű történetkezeléssel bír. Amikor elkezdtél gondolkodni a kötetről, akkor rögtön regényben gondolkodtál? Definiálható-e egyáltalában a könyved regényként?
Amikor a most megjelent novellákat, elbeszéléseket írni kezdtem, még egyáltalán nem kötetben gondolkodtam, hanem voltak történetek, melyeket szükségesnek tartottam elmondani. Aztán a harmadik vagy a negyedik szöveg után kezdtem felfedezni, hogy ezek a történetek nem tudnak egymástól függetlenül létezni, minduntalan egymásba kapcsolódnak, újra és újra visszatérnek bizonyos elemek, szereplők, jelenetek, melyektől nem tudok szabadulni. Voltaképpen annyi történt, hogy ettől kezdve hagytam, hogy ezek az egyezések életre keljenek, visszatérjenek. Ettől még nem nevezném regénynek, de másnak sem. És nem is az én tisztem megnevezni, majd megteszi azt más, mint ahogy te is.
A kötet ritmusát a Nemzeti dal, az egyik legkanonizáltabb szövegünk adja. Nem tartottál tőle, hogy az olvasók hogyan fognak erre reagálni?
A Nemzeti dal fontos, kultikus szöveg, rengeteg érzés, hangulat, tartalom kapcsolódik hozzá, szinte már-már tabuszöveg. Ahogy a címébe emelt „nemzet” is megdermedt valami elképzelt és vágyott állandóságban. A vers egyes sorai, gondolatai hívó kifejezésként működtek, aztán sorsuk alakulni kezdett, ahogyan az egyes emberek sorsa is folyamatosan alakul, és nem feltétlenül közösségként. Az olvasó majd reagál rá valahogy, és ha ezt megteszi, az már jó. Mert akkor nem volt közömbös számára.
A szöveg sok rájátszást, intertextet tartalmaz. Szilágyi István hatása mégis kiemelt jelentőségűnek mondható?
Azt leszámítva, hogy a mottó Szilágyi Istvántól származik, nem mondanám kiemelkedőnek hatását, ahogyan a többi szerzőét sem. A magyar irodalomnak vannak hagyományai, melyek imitt-amott játékba kérezkednek; egyszerűen vannak szövegek, szöveghelyek, melyek olyannyira bennünk élnek, hogy nehezen lehet eltekinteni tőlük. Vagy legalábbis én nehezen tudok, és sok esetben nem is akarok. Nevezhetjük ezt intertextnek, rájátszásnak, bárminek, számomra sokkal fontosabb, hogy külön világot hoznak létre, mely erősen meghatározza, hogyan gondolkozunk erről vagy arról. Felesleges úgy tennünk, mintha ezek a szövegek nem léteznének. Nemcsak saját történeteink meghatározóak, hanem másoké is, legyenek ezek megírva vagy csupán az unalomig ismételve.
Nagyon hangsúlyosak az emlékátírások a könyvben. Valamelyest a dossziék utáni nyomozásokra is fókuszáltál. Az erről való megnyilatkozásban az irónia volt a segítségedre?
Emlékezetünk folyamatosan alakul, hol ez, hol az válik fontossá, kiemeltté, más meg ezzel egyidejűleg elfelejtődik. Időlegesen. Mindez nagyon szubjektív, hogy ki, mikor éppen mire akar, vagy nem akar emlékezni. Ilyen értelemben a dossziék is emlékek, melyekben valaki történeteket rögzített. Más másképp rögzítette volna, vagy nem írta volna le. Történeteink nagyon esetlegesek, hol ezért, hol azért emeljük ki őket, vagy meséljük el őket huszadszor, és végül – természetesen – létrehozunk belőle egy „megkérdőjelezhetetlen” és főként „igaz” elbeszélést. Ami a miénk, ami alapján meghatározzuk magunkat. De ha egy elemet elhagyunk, vagy eggyel többet teszünk hozzá, máris borul minden, máris másképp alakul a kép, melyet eddig egyetlenként fogadtunk el. Ha mindezt látjuk, akkor vajon lehet-e ezt nem iróniával szemlélni?
Erdély többnemzetiségű jegyét beviszed a szövegbe. Az örmény közeg a kolostorával pedig nagyon szépen megemeli a történetet, s így a profán jelleg veszít. Az időtlenítést próbáltad megcélozni?
Erdély egy kép, egy folyamatosan változó illúzió arról, hogy éppen mit is szeretnénk látni benne. Máskülönben pedig nem hiszem, hogy egyetlen egyszer is leírtam volna ezt a szót a kötetben. Kicsit ez is olyan, mint a tabusított történetek, vagy a Nemzeti dal. Közöttük élünk, használjuk őket, és közben ők használnak minket. Amíg ezt nem látjuk, addig csak sodródunk bevett, megszokott és Szent fogalmaink között. És e fogalmak történetei között. Az örmény közeg kolostorának szüksége van egy történetre, amivel kiegészíti a nagy Örmény Történetet. Az unoka ezt megadja nekik, szépen összegyűjti és összerendezi, ahogy azt kell. Ez pont addig időtlen, míg fel nem ismerjük végességét. Rajtunk múlik.
Következő kötetterved már készül?
Valami mindig készül, hogy kötetterv-e, még nem tudom. Jelenleg nem akarok nagy terveket kovácsolni, mert azok leginkább megkötnek. Valami majd alakul.
Kovács Flóra
