Tasnádi István - Szabó Dorottya fotója
Megkérdeztük Tasnádi Istvánt
Egy régi, a Műút folyóiratban közreadott interjúban nyilatkozta, hogyan hagyta abba a versírást. Magára az érzésre vissza tudna emlékezni, az elhatározás érzésére, hogy nem akar költő lenni? A versek és a sikeres darabok közti senkiföldje érdekelne.
Valójában soha nem hagytam fel a versírással, csak direkt közlés helyett rafináltabban tálalom ezeket. Drámai helyzetekbe csomagolva. Az első darabjaim is verses darabok voltak, és azóta is gyakran írok rímes vagy versmértékes drámai szövegeket. Van, amikor csak dalszövegek formájában van jelen a vers, mint például a Közellenségben, de a talán legismertebb szövegeim, a Fédra fitnesz és a Finito egyaránt verses drámák. Ebben a kevésbé alanyi beszédhelyzetben megtaláltam a versbeszéd számomra ideális funkcionalitását.
A darabjaiban a kezdetek óta társadalmi problémákat feszeget egészen a legaktuálisabb dolgokig, példa erre az East Balkán című darab is. A mostani politikai csatározások, alacsonyan szálló, politikusok hajigálta kézigránátok nem inspirálják darabírásra?
Egyáltalán nem. Pedig szinte hónaponként kapok „közéleti darabra” felkérést. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt még volt értelme ilyesmit csinálni, mikor a szakmán belül a politikai színház még egy lenézett valami volt. Művészhez nem illő ez a közéleti izgulékonyság, dorgáltak mestereink. Pofátlan dolognak számított, hogy esztétizálás nélkül rángattuk be a színpadra a közelmúlt történelmét, mint például a Hazámhazámban. Annak még, pont az újdonsága miatt, elementáris hatása volt. Paradicsommal és olajoshallal dobálták meg a színészeket, karikásostorral csattogtattak a Fővárosi Nagycirkusz előtt, ahol az előadás játszottuk, jöttek az éjszakai telefonok és fenyegetések – igazi botrány volt, amiben mindkét oldalt halálra sértettük. De ennél fontosabb, hogy az előadás kapcsán elindult egy párbeszéd, még ha hatásában, utólag már látjuk, teljesen jelentéktelen is volt. A Feketeország még bátrabb kísérlet volt a társadalmi neurózisok teátrális tematizálására. Ma a színházak részben átvették a kiherélt közéleti kabarék szerepét, a klasszikusokat is aktuálpolitikai utalásokkal fűszerezik, de ezek nem strukturális elemzések, csupán a jelenséget idézik meg a gyors és biztos hatás kedvéért. Ehhez azonban nincs kedvem. Akkor inkább az ifjúsági színház.
A színházi szakmában több jelentős személyiség a színházak nehézségeiről, már-már ellehetetlenítéséről beszél. Sokáig a Bárka Színházról sem lehetett tudni, hogy nem zár-e be végleg. Ön is borúsan látja a színház jelenét és jövőjét? Mi lehetne az elsőszámú megoldás?
Tizennyolc évvel ezelőtt egy romos tornateremből építhettünk egy színházat. Ez lett a Bárka. A mostani folyamat épp fordított irányú, kulturális terek helyett inkább sportpályák épülnek. De hogy ezt meg lehetett tenni, az a mi gyengeségünk. Az utóbbi pár év keserű lecke volt: nem vagyunk elég fontosak. Egész egyszerűen a kortárs kultúra nem ágyazódott bele elég mélyen a társadalomba ahhoz, hogy lefokozása komoly közéleti traumát okozott volna. Úgy tűnik, és joggal tűnhet úgy, hogy a kortárs művészet valóban valamiféle városi szubkultúra vagy szellemi elit úri huncutsága volt. És most rendesen a helyünkre lettünk téve. A színháznak újra fontossá kéne tennie magát, ám ehhez más szemlélet és más módszerek kellenek. Az utóbbi időben ezt sokan felismerték, és szinte pillanatok alatt elterjedtek az ifjúsági programok és a tantermi színházi projektek, amikor a fiatalok élettereiben, a szemük előtt születik meg a színház, korosztályos problematikát feldolgozva. Ez persze csak az egyik út, de fontos, hogy már sokan elindultak rajta.
Az első gyerekkönyvét megelőzte komolyabb felkészülési idő? Volt előtanulmány, vagy magától értetődően jött, minden átmenet nélkül a gyerekeknek szóló szövegek írása?
Az első gyerekkönyvet a lányom hatodik születésnapjára írtam, az anyukájával együtt. Ajándéknak készült, nem irodalomnak, egyetlen példányban. De aztán ez a könyv körbejárt a rokonok és a barátok között, egyre többen olvasták fel esti meseként a gyereküknek, akik nagyon szerették, így aztán felmerült, hogy miért ne adhatnánk ki. Még abban az évben rádiós feldolgozás is készült belőle, Láng Annamari olvasta fel tizenkét részben, aztán a Budapest Bábszínház is bemutatta egy varázslatos előadásban. Ültem a gyerekek között a nézőtéren, és talán én élveztem legjobban az órásbábokat, az ironikus játékot és a leplezetlen érzelmességet, ami a „felnőtt színházban” ma már szinte tilos. Beszippantott ez a világ, amiben még létezik mélység, fogalmiság és mágia, minden, amit a felnőtt színházban évek óta – a saját előadásaimból is – hiányoltam. És innen nem volt megállás. Az utóbbi években a legtöbb örömöt a gyerek – és ifjúsági előadásoktól kaptam.
Gyerek – és ifjúsági könyvei, a Rozi az égen; A kőmajmok háza; és az Időfutár hatalmas sikereket tudhatnak maguk mögött, főleg az Időfutár. Tervez további meséket, ifjúsági könyveket?
Az Időfutár harmadik kötete április 1-jén jelenik meg. De még hátra van az ötödik és a hatodik kötet, úgyhogy a következő egy év ezekről fog szólni. Közben azért írok egy-egy szövegkönyvet a szombathelyi Mesebolt és a győri Vaskakas bábszínháznak. És nagyon várom, hogy a Rovarok című ifjúsági darabomat, aminek próbáit két héttel a bemutató előtt le kellett állítani a Bárka zűrös helyzete miatt, valahol be tudjuk fejezni. És ha minden jól megy, pár napon belül kiderül, hogy készül-e film a Kőmajmok házából. Ja, és még írnom kell egy történetet Dani fiamról is, mert ha ő nem kapna mesekönyvet magáról a hatodik születésnapjára, azt életem végéig hallgathatnám – ráadásul jogosan. És mindjárt öt éves! Úgyhogy megyek is.
Ayhan Gökhan
