Megkérdeztük Tóth Krisztinát
Különböző megnyilatkozásait figyelve úgy tűnt számomra, mintha kifejezetten bosszantaná, hogy vannak, akik a rövidprózához képest a regényt mint magasabb minőségű képződményt emlegetik, amihez minden valamire való írónak szükségszerűen el kell jutnia. Jól érzékeltem ezt?
Pontosan így van. Gyakran szokták úgy szemlélni a prózaírói életműveket, főleg, ha a szerző eredetileg lírikus, mintha a regény egy fejlődési folyamat betetőzése lenne. Egyáltalán nem hiszem, hogy a regény ilyen értelemben magasabb rendű műfaj. Ez az elképzelés azért is bosszant, mert ilyenkor úgy olvassák a könyvemet, mintha valamiféle elvárásnak próbáltam volna megfelelni azáltal, hogy a kisprózai műfajok után regényt írtam. Erről azonban szó sincs. És visszafelé is igaz: nem úgy kellene olvasni, hogy na, itt egy lírikus, aki most regényt írt, hanem előfeltevések nélkül.
Olvasói szempontból azonban kétségtelen, hogy a Pixel szövegteste után nem volt váratlan a regény megszületése. Mitől kívánta jobban az Akvárium anyaga a regénnyé formálódást, mint az előző kötet?
A Pixel több szálon futó, mozaikokból felépülő könyv volt, az Akvárium esetében viszont a cselekmény lényegesen nagyobb ívet ír le, és ez egyszerűen megkívánta a nagyobb formát.
A munkamódszer lényegében hasonló volt? Ezúttal is kisebb novellák íródtak, csak itt erősebbnek bizonyultak a kapcsolódási pontok?
Nem novellaként íródtak, már az elején tudtam, hogy ezek a szövegek egy nagyobb kompozíció részei. Ezzel együtt különböző folyóiratokban publikáltam bizonyos részleteket, amelyek önmagukban is kereknek, befogadhatónak tűntek, a nagyobb szövegkörnyezet nélkül.
Erős kontúrokkal rajzolja meg a regény szereplőit. Számomra különösen emlékezetes volt a gyermekéről lemondó, a társadalom peremére sodródó, a mindennapokat mégis pozitív szemlélettel megélő Klárimama és az értelmileg sérült Edu. A történet alakulása közben formálódtak ilyenné ezek a figurák, vagy már korábban is a fejében voltak?
Klárimama és Edu, vagyis a regény legmarkánsabb figurái felbukkantak korábbi történetekben is, bár még nem beazonosíthatóan. Ők jelentették a kiindulópontot, az ő sorsuk íródott tovább történetről történetre, hozzájuk kapcsolódott az a néhány mellékszál is, amelyekből végül maga a könyv szövődött.
A történet a hetvenes években kezdődik, majd visszalép nagyjából két évtizedet, és végül – mintegy keretbe foglalva a történéseket – ugyanoda térünk vissza, ahonnan elindultunk. Hogyan alakult ki ez az időrend?
Két irányból írtam a történetet; egyrészt megszületett a hetvenes években játszódó rész, középpontban Verával és Lalival, közben létrejött a másik réteg, amely az ötvenes évekig vezeti vissza az olvasót. Egyszer csak világossá vált számomra, hogy a két idősíkot úgy lehet összekapcsolni, hogy egy ponton hátraugrunk a történetben, és megismerjük az előzményeket. Aztán pedig – mintha egy kört írnánk le – visszajutunk a cselekmény kiindulópontjához.
A regény zárójelenete, amelyben az akvárium Vica babájának üvegkoporsója lesz, meglehetősen kilátástalan és torokszorító. Itt már egyértelművé válik, hogy nincs kiút abból a nemzedékről nemzedékre hagyományozódott reménytelen sorshelyzetből, amely a könyv lapjain megjelenik. Ezzel együtt a sötét tónust időnként valamiféle irónia ellenpontozza. Mennyire volt tudatos ennek adagolása?
Klárimama figurája mindenképpen előhívja az ironikus elbeszélésmódot, de ettől függetlenül is arra törekedtem, hogy ne legyen teljesen sötét ez a könyv, és a humor valamelyest oldja azt a kilátástalanságot, amiről az imént beszélt. A végkicsengés azonban nem lehet más, mint hogy minden megismétlődik.
A könyv több pontján láthatóvá váló akváriumot Jóska bácsi először Benkő doktorék otthonában pillantja meg, majd úgy dönt, maga is beszerez egyet, mert erősen vágyódott „egy darabka tenger” után. Hogyan merült fel, és milyen értelmezési lehetőségeket hordoz a címbe emelt akvárium? Mennyiben tükrözi ez a kulcsmotívum a könyvben megjelenített miliőt?
A regény első része viszonylag korán elkészült, és meg is jelent a Jelenkorban. Akkor már gondoltam arra, hogy az akvárium nemcsak mint motívum bukkanhat fel a könyvben, hanem a tárgy útját követve juthatnánk el egyik cselekményszáltól a másikig. Jóska bácsi sorsában szimbolikus jelentősége van az akváriumnak, mert ez az ő vadkacsája: egy elérhetetlen, elképzelt életet jelképez.
Az elbeszélő értelemszerűen többet tud szereplőinél, ám a Pixelre jellemző önreflexív kiszólások ezúttal elmaradnak. Mi ennek az oka? Nem találta alkalmasnak a korábban már bevált elbeszélői szólamot?
Az a játék kifejezetten annak a könyvnek a tétje volt, és ott működött jól. A Pixelben azért volt szükségem az eltávolító gesztusokra, mert elsősorban az foglalkoztatott, hogy a valóság hogyan lesz fikcióvá, s az irodalom hogyan válik az életünk megélt alapanyagává és viszont, hogy billen folyton egymásba valóság és irodalom. Mivel az Akváriumban nincs ilyen játék, ezért egészen másfajta elbeszélői pozíciót alakítottam ki.
Min dolgozik most? Továbbra is a próza marad előtérben?
Az utóbbi időszakban megszületett novellákat szeretném egymás mellé rendezni, és megnézni, hogy mi az, ami egy viszonylag egységes kötet anyagát adná ki.
Várhatóan ezúttal is erősebb kapcsolódási pontokra számíthatunk?
Nem, egymástól teljesen független novellákról van szó. Nagyjából öt év szövegeiből válogattam ki ezeket az írásokat, és nem fogja össze semmi az anyagot azon kívül, hogy majd kötetbe rendezem, és hogy – remélem – minden novellán átüt majd valami szerzői vízjel.
(Ménesi Gábor)
